Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-02-21 / 4. szám

megkérdezte tőle, miért nem akart németországi rokonaihőz menni. — Miért ? Apámat és anyámat elhurcolták a fasiszták, mert röpcédulákat terjesztettek. Anyám meg is halt a koncentrációs táborban. Engem pedig ütöttek- vertek. Az iskolában kiütötték az egyik fogamat, mert nem akartam Hitler-dalokat énekelni. A rokonaim mind fasiszták. Még többet kínoztak mint mások. Kinevették a szüléimét”. Louise asszony a lelkére kötötte, hogy erről soha senki előtt ne beszéljen.

A Menier gyerekek közömbösen fogadták az idegen fiút. Menier nem szerette. Nem tetszett neki a fiú zárkózott természete. Amiatt is haragudott, hogy a felesége saját ételét osztotta meg a fiúval. Gyakran dühösen kifakadt: „Unokatestvéred könnyen képzeli el a dolgot. Itt hagyja a fiát a nyakunkon, hogy etessük. Ilyen nehéz időkben. A mennykő üssön az egészbe! A háborút elvesztettük. A németek megszálltak bennünket. De egy igaz, olyan jó szervezés és fegyelem mint ezeknél, talán egy országban sincs.” Azután halkan hozzátette: „De megennék már egyszer egy kis sajtot, meg jó disznósültet”.

Egyik este nagyon dühösen tért haza. „Képzeld mit láttam — mondta a feleségének — a németek teli teherautókkal szállították el a sajtot. A fene egye meg! Mindent elrabolnak tőlünk, mi pedig koplalhatunk.

Néhány nap múlva Louise meglátogatta Annettet. Lesújtó hírt hallott. Annette közölte vele, hogy a Gestapo keresi a fiút és fenyegetőzik. Azt mondják, hogy ők jól tudják, hol bujkál és azt is tudják, hogy egy asszony néhányszor meglátogatta, azután elvitte. Louise csak most eszmélt rá, milyen veszedelmet zúdíthat családjára. De azért amikor hazajött és meglátta a fiút, rámosolygott, megsimogatta és magában dacosan azt gondolta: nem bántam meg semmit, lesz ami lesz! Hirtelen férjére esett a tekintete, aki nagyon lehangoltan ült a konyhaasztal mellett. „Mire gondolsz” —

kérdezte a férjétől. „Semmire és mindenre” — válaszolta. — „Tudod, eszembe jutott az a német, akiről a barátnőd beszélt. Szeretném tudni, mi történt vele és a fiával”. — „Nemrégen találkoztam Villáméval, felelte Louise. Újságolta, hogy a Gestapo agyonlőtte a németet a fiú meg nyomtalanul eltűnt. Hiszen Párizs elég nagy, valaki megkönyörülhetett rajta.”

Pár nap múlva levél érkezett Louise asszony címére, amit ő írt saját magának. A levélben unokatestvére kéri őt, tartsa még magánál egy rövid ideig a fiát, mert sajnos, még nem jöhet érte. „Lehet, hogy le akarja rázni” — szólt Menier, de nem ellenkezett. Louise dicsérte a fiút, hogy milyen illedelmes és szófogadó. Minden reggel már négykor felkel és bejárja a várost, hogy élelmet szerezzen. Ma reggel is hozott egy szép nagy darab marhahúst, jegy nélkül.

Menierek lakásával szemben két testvér lakott. Nem örvendtek a legjobb hírnévnek. Gyakran látogatták a közeli kocsmát, ahol nagyon kihívóan viselkedtek a német katonákkal, sőt a lakásukba is felvitték őket. Onnan azután a késő éjjeli órákig is kihallatszott éneklésük, kihívó kacagásuk. Ez nagyon dühösítette Meniert. Valahogy úgy érezte, hogy az egész ház erkölcsi tisztaságán csorba esik. Ilyen és hasonló esetek is hozzájárultak ahhoz, hogy egyre nagyobb ellenszenvet érezzen a megszállók iránt.

Amikor egyszer kettesben voltak, már nem bírta tovább és azt mondta a feleségének: „Nézz csak körül, minden a németek kezében van, ők az urak. Milyen szép lenne, ha akadnának olyanok, akik ezeket lehengerelnék. Mi itt nem tehetünk semmit. Ha megszólalunk, agyonütnek bennünket. Az a német, akiről Annette beszélt, az igen, az mindent feláldozott. Emlékszel még arra a dologra? Vajon mi lett azzal a szegény fiúval? Meg kellene érdeklődni és gondoskodni kellene róla. Ma

már szívesen befogadnám és mindent megtennék érte, ami csak tőlem telik. A németek nem tudnák meg kit bújtatok.

Louise asszony elfordult és halkan csak ennyit mondott:

„Hiszen már befogadtad”

Ford.SLÁVIK ANNA

BALSZEREN CSÉS TÖRTÉNET

— Matildka a Feketemacska utcában lakik egy kétszobás, összkomfortos lakásban. Amikor beléptem, vártam a titokzatos félhomályt, a kitömött baglyot, fel voltam készülve misztikus szertartásokra. Képzeld, mekkorát néztem, mikor egy körülbelül negyven éves nő fogadott, elegáns mohairruhában, francia parfümtől illatoson. A lakásban kagylófotelek, legújabb típusú televízió. Kovács Margit kerámiái, süppedő perzsák. Matildka látva csodálkozásom, elmosolyodott.

— Tetszik a berendezés? — kérdezte. — Most cseréltem ki a bútorokat, szeretem a modern dolgokat. Tudom kedvesem, maga valami hókusz-pókuszra vár, de nálam ilyesmire nincs szükség. A jóstehetség különös adomány. Az én lelkem olyan, mint egy érzékeny membrán, a magából kiáradó magnetikus hullámok segítségével látni fogom a múltját, jelenét és jövőjét.

— Foglaljon helyet.

Ezután a bevezető után már tudtam, hogy valami rendkívüli dolognak leszek tanúja.

— Persze némi segédeszközre azért szükség van — mondta

Matildka és kis vászonzacskót vett elő. Néhány szem fehérbabot öntött ki belőle az asztalra.

— Egy férfit látok — kezdte. Maga uralja a szivét, ám Ő ennek ellenére mégis kissé húzódozik a házasság gondolatától. Egy másik nőt is látok, aki lasszóval akarja megfogni ezt a férfit, de hiába, mert Ő hamarosan rájön, hogy ilyen bájos, intelligens és vonzó hölgyet, aki ennyire hozzáillik, többé úgysem talál. Addig is fogadjon el egy jótanácsot. Ez a férfi hiú — melyik nem az? — hízelegjen neki, járjon a kedvében! Ha már elvette, úgyis úgy fog táncolni, ahogy maga fütyül! Hát persze ezt csak Matildka mondta — vetettem közbe sietve — látva Károlyom nem éppen derűs ábrázatát. Én — tudod drágám! — az egyenjogúság híve vagyok. Időnként a szegény férfiakat is hagyni kell érvényesülni.

— Ez a zseniális jósnő még azt is mondta, hogy nekem a tömör arany hoz szerencsét. Aranykarkötő, vagy gyűrű, például... karikagyűrű — és jelentőségteljesen jövendőbelimre pislogtam, mert mint már említettem, kettőnk mdtkasdga eddig még nem nyert hivatalos formát. Károly azonban sajnos éppen ekkor vette fel az öngyújtóját az asztal alól, és így az utolsó mondat ,.elkerülte a figyelmét". Nem baj, majd alkalomadtán megismétlem — gondoltam.

— Matildka említette, hogy az ,,illető férfi" titokban ház és kocsivétel gondolatával foglalkozik — meséltem tovább.

— Eeegen! És a kapurtalai maharadzsát keresztapának nem jósolta hozzá?— gúnyolódott Károly.

— Apropos, keresztapa! Képzeld azt mondta, hogy ötös ikreim lesznek! Mi von veled? Az előbb az öngyújtód ejtetted le, most a cigarettád! Ami pedig a házasság időpontjátilleti, az a férfi... hm... állítólag rövidesen nyilatkozni fog.

Mélyen belenéztem Károlyom szemébe, és átnyúlva az asztal felett — biztos ami biztos — rátettem a kezem az öngyújtóra és a cigarettásdobozra. Károly megigazította a nyakkendőjét, megköszörülte a torkát, és hallgatott.

Ekkor történt a jóvátehetetlen baj. Nekem ugyanis eszembejutott még valami, amit az a........Zseniális jósnő” jövendőit, és mielőtt

utánagondoltam volna, hogy ez Károly számára mit is jelent, már kiszaladtak a számon a végzetes mondatok.

— Képzeld, milyen cuki eset! Kétszer fogok házasságot kötni, először özvegy maradok, de ez nem nagy baj, mert újból férjhez megyek!

Károly kezében megállóit a feketét pohár. Hevesen köhögni kezdett és én, a balga nőszemély, most fogtam csak fel szavaim baljós értelmét! Legszívesebben leharaptam volna fecsegő nyelvemet, amely ilyen kellemetlen helyzetbe hozott.

Ex-vőlegényem elővette zsebkendőjét, letörölgette a feketekávé nyomát a nadrágjáról, majd fogta a kalapját és sietős léptekkel a kijárat felé indult.

— Hová mégy? — kérdeztem tőle kétségbeesett, bűntudatos hangon.- Megyek és kinézek magamnak egy jó napos helyet a Kerepesi temetőben! — mondta, — és eltűnt...

Azóta nem láttam. Nem vára hivatal előtt, nem telefonál, és ha én hívom,, .házon kívül van".

Csak azt nem értem, hogy a technika századában, a szputnyikok korában — hogy lehet egy férfi ilyen babonás? hódosjudit

13