Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-12-28 / 26. szám

- És ha bementem volna ?- Láttam a világosságot.- És ha bementem volna ?- Nem ment be. És azt gondoltam, van itt valaki.

Hallgattak.

Későre járt már, éjfél felé. Katalin alig akarta hinni, hogy ennyire jár. Nem tartott olyan soká a film, és azóta csak ült volna itt, és nem aludt el ?

— Én tudom, hogy magának igaza van — mondta Imre.

Katalin sóhajtott. Nem tudta volna meghatározni ebben a pillanatban: mit jelent, hogy igaza van-é vagy sem.

Valami kedveset szeretett volna mondani Imrének, de abban a pillanatban autózúgás hallatszott. Lassan, csendes gázzal jött fölfelé a kocsi. Bevetült reflektorának fénye. Annyi hallatszott csak a zúgásból, mintha előttük légy repült volna. Aztán nemsokára kopogtak. Gaál Imre odahallgatózot, de aki kopogott, nem várta, amíg szabadot mondanak neki, benyitott mindjárt.

Stikker Gyula jött, és már nem volt józan.

Megnézte kettejüket, ahogyan ott álltak előtte, sután és öngúnnyal vigyorgott, aztán közelebb jött.

— Nem is tudom, miért voltam én olyan marha — mondta —, hogy csak úgy egyszerűen engedtem kiszállni. Bele kellett volna taposni a gázba mindjárt a művelődési háznál. Ez a megoldás. Elszáguldani. Engem aztán nem érdekelt volna semmi. Bementünk volna a városba, s ott sem érdekelt volna semmi. De visszajöttem. Mert ez érdekel egyedül.

Gaál Imre a tanítónőre nézett. Anyátlan képet vágott ehhez az egészhez, s a pofacsontján megjátszott egy ín. Várta, hogy Katalin mond valamit ennek a fiúnak, de csak állt a lány is.

— Stimmelni fog a dolog, majd meglátja — mondta Katalinnak Stikker. — Ez a film nagyon jó, a Dalai Láma megfogta vele az isten lábát. Magát viszont én fogom meg. Bemegyek a városba, és ott megmutatom ezt a filmet mindenkinek. Magára nem nézhetnek úgy, mint egy gyilkosra. Ezt én garantálom. S akkor majd maga sem fog engem elküldeni, így van?

Katalin nem válaszolt.

— Tudom, hogy így van — mondta Stikker. — Magát én nem eresztem el, annyi biztos.

Leült a székre.

— Van valami ital ?

— Ez magánlakás nem kocsma — mondta Katiin.

— Na, persze — mondta Stikker. — Hozhattam volna magammal valami italt, ez az igazság.

Katalin akkor erős lett:

— Menjenek el innen — mondta. — Éjfél elmúlt, és ez lakás és nem kocsma.

Gaál Imre megértette, és indult abban a pillanatban. Megfogta Stikker karját, felemeltei a székről, és kitolta maga előtt. Visszanézett még egy kicsit a lányra, aztán behúzta az ajtót.

Katalin csak akkor mosolyodott már el, amikor kimentek. Eloltotta a lámpát, és lefeküdt. Valahogyan könnyebbnek tetszett most az egész és egyszerűnek, annyira, hogy elaludt mindjárt. Könnyű, habos álmai voltak. Kiránduláson volt az osztályával, és egy nagy réten gyermekláncfű-pihéket fújdogált meszszire.

Reggel az osztály félig sem telt meg. A gyerekek idegenül néztek rá, begubóztak nagykabátjukba, s a szemük, mintha álmosak lennének, kikerekedve fénylett. Máskor természetes volt ilyenkor, hogy Hajabács a kályhát piszkálja, de most a böte lábú fiút sem látta sehol.

— Hajabács hol van ? — kérdezte.

Nem tudjuk.

Beteg?

— Nem láttuk.

Végigment a padok között:

— Mátyus Piri ?

Nem láttuk.

A táborhegyi gyerekek ?

— Nem tudjuk.

Mindenre csak ez volt a válaszuk: nem

láttuk, nem tudjuk. Szembenézett velük egy darabig, aztán visszament a táblához.

— Számtanóra lesz.

Valaki szemtelenül kérdezte meg:

— Melyik osztálynak ?

— A nyolcadiknak.

— A nyolcadikból csak Mirki Ambrus van itt.

Galambos Lajos

m

XVIII. folytatás

Végignézett a sorokon, és valóban csak Mirki Ambrust látta, az öreg Mirki unokáját. Ennek a fiúnak a szülei nem laktak itt, apja vagy nyolc éve már a bányavidékre ment dolgozni, s amikor két hónapig nem jött haza egyáltalán, a felesége is utánament. Aztán nem jött haza sem egyik, sem másik. A nagyapjával élt tovább a fiú. Néha a szülei írtak egy-egy levelet. Külön az egyik és külön a másik. Külön lakásuk van, úgy tudták idehaza. Ezt a kis Mirki nem nagyon értette, de aztán hozzászokott, hiszen levél is csak nagyon ritkán jött, egy évben, ha egyszer. Az öreg erről nem beszélt soha semmit. Nevelte az unokáját, mint a saját gyermekét.

Melyik osztálynak lesz számtanóra ?

A hetediknek — mondta Katalin.

Nem is szemtelenül kérdezték már tőle, egészen ellenségesen, mintha végigverte volna őket nádpálcával az epeömlés oktalan szédületétől hajtva.

Azért valahogyan elmúlt a délelőtt. A délutánosokat meghozta Gaál Imre idejében. De ezekkel sem telt meg az osztály.

— Megállt mindenütt rendesen ? — kérdezte Katalin.

— Persze.

— S mért nem jöttek?

• Talán a tél miatt — mondta Imre.

’ A tél miatt?

Imre elfordult:

• Talán.

■ Eddig még mindenkin láttam cipőt meg kabátot.

Tizenöten ültek be a padokba mindössze, hát hamar végzett velük. Amikor bement a lakásba, már félve a csendtől és a nemtudom-hová-tenni-pillantásoktól, Rédeiné, mintha átgyúrták volna tegnap óta vagy csak ma reggel óta, nem lelte a helyét. Mintha meg sem történt volna az az este, amikor nem szólt hozzá egy szót sem.

Forgott és rendelkezett, persze inkább csak magának parancsolgatott és a macskájának, s mondogatta magában:

— A fiam. Nahát itt tisztaságnak kell lenni. Majd Gaálné hozza nekem mindjárt a tyúkot. Nem érzünk mi itt valami állott és avas szagot? Ki kell szellőztetni. Levágom a tyúkot egy-kettőre, ini az? Vizet feltenni, forralni, kést előkészíteni, zsírt, hagymát, cica, mi lesz? Lesz itt tyúkbelecske neked is.

— Segítsek? — kérdezte Katalin.

— Hajaj, van itt munka. Bort előkészíteni. Rendeltem Mirkiéktől rendeset és nem novát. Meghozták. Poharakat kimosni, asztalt leteríteni, van itt munka. Egy szalmaszálat látok az ágy lábánál ? Micsoda rendetlenség. Porosak a székek ? Hát persze, ki ült ezen és mikor ?

Mint a lepke, aki a fénytől szédülve kereng a lámpa körül, kerengett bódultán a találkozás régen várt öröme körül Rédeiné, belezavarodva már a várakozásba egészen.

Levágták a tyúkot, leforrázták, megpucolták.

■ Most meg nincsen nádszálunk — mondta az öregasszony. — Ki kell húzni egy szép szálat az ereszből. Szép hegyesre elvágni. Tudod te azt, hogyan kell felfújni egy tyúkot? Hát ahhoz tüdő kell, persze, s nem csirkemell. Itt van már az a nádszál? Nahát, lássuk csak. Beszúrjuk a bőre alá, nekiveselkedünk, és fújjuk.

Katalin nem hitte volna, hogy ebben az öregasszonyban ilyen könnyed és nagy erő van. Mintha pihét hajtott volna el magától, a befújt levegőtől a tyúk bőre feszesen megemelkedett körben, elválva és elszakadva természetes kötöttségeitől.

— Jöhet a töltés pillanatokon belül. Be van áztatva a zsömle? Helyes. Borsot bele, tojást, zöldséglevelet. Ennek olyan ize kell, hogy legyen, mint amilyen csak a legfinomabb kolbásznak van. Ehhez érteni kell és szív kell hozzá. Aztán egy kanállal alátölteni i bőr alá. Ezt úgy kell tudni elkészíteni, hogy az ember bele sem kóstol, és mégis tudja pontosan, milyen. Ez az. Hát itten lesz finom étel. Hát igen.

Betették sülni a tyúkot. Vadul égett a tűz, nagy hasáb száraz fákat raktak rá, annyira, hogy a platni már vörösben játszott.

Lámpát kellett gyújtani.

S akkor megérkezett végre Rédei Sándor.

Kiszállt a kocsiból, lejött az ajtóig, és benyitott. Anyja repesve szaladt hozzá.

— Fiam. Édes kisfiam.

Negyven éven túl járt már a férfi. Magas, szőkésbarna ember volt, tokáján feszesen állt a bőr. Arca is fényes volt, szemhéjai duzzadtak, vastagok. Duzzadt szája szélét megnyalta néha, s lustán tekintett körbe.

Rédeiné remegve bújt hozzá:

— Édes kisfiam.

— Jól van, mama — mondta a férfi.

Rápillantott Katalinra.

— Szóval — és gondolkodott —, ő az ?

— ő — mondta Rédeiné.

— Az új tanítónő ?

— Igen. ő lakik nálam.

Há — mondta Rédei Sándor. — Sz!

Nyelvével kotorászott a szájában, visszasétált az ajtóig, megnyitotta, s kiszólt a sofőrnek:

— Bila.

Intett neki a karjával.

A sofőr egy üveg konyakot hozott. Fel volt már bontva, a dugó könnyen járt benne.

— Hiszen van bor — mondta Rédeiné nevetve. — Mirkiéktől jó bor, kisfiam. Gondoskodtam én, mért nem azt iszod?

— Gyenge — mondta Rédei Sándor.

Lesz mindjárt sült tyúk.

— Rendben.

— Töltve, kisfiam, ahogy szereted.

— Helyes.

Ivott az üvegből, és nézte Katalint.

— Kivel is beszéltem én ma ? — mondta.

■ Hogyis. Izével beszéltem én, mi? Na, jól

van.

Leült a székre.

Töprengett, tekintete belemeredt a semmibe.

— Trepsánszkyval beszéltem. Hát persze. És előtte? Hm. Ja, hát az a film. Rendben. Iskola? Meggyorsítjuk! Téli építkezés azonnal, természetes. Rákalapálunk, igen. Psz, azonnal ülés volt. A megyén ám.

Katalin félni kezdett tőle. Nézte az anyát és a fiát. Rédei Sándor megereszkedett tagokkal, az ital fáradtságában töprengett valamin, ami rettenetesen messze van tőle, de van mégis, mert ma közel jött hozzá. Egyszerre azonban éber lett.

Mirki ? — kérdezte.

(Folytatjuk)

17