Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-12-28 / 26. szám
~ЛСШКи52 Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de talán éppen úgy vágytam a hegedűre is — aztán előbb kaptam meg a hegedűt, ellenben a cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben újra álmodtam a cirkuszról, — egyszer messziről láttam dombok mögött, és mintha valaki vezetett volna a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be is mehetnék, és mégis összezavarodott az álom, és megint nem voltam bent. Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál, és egy izgatott, szakállas, sánta ember, az igazgató állt mellettem, a bejárat tarka függönyét félkézzel félrehúzta, és kiabálva hadart: „Erre tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék, tessék". Az emberek pedig özönlöttek — rengeteg ember, tarka népség, cselédek, katonák, kalapos asszonyok és borotvált urak — lökdösték egymást, nevettek és hangosan beszélgettek. Tudtam, hogy rögtön meglát az igazgató, meg is látott és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a karom, „Tessék, tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor allómars! "Mire ijedten elszorult a szivem, makogni kezdtem, hogy nincs jegy, de én nem is a nézőtérre akarok, hanem a hegedűm... és kétségbeesetten mutattam a hegedűmet, amit, természetesen, hónom alatt szorongattam. Lehajolt a szájamhoz és dühösen kivárta, míg végighebegtem, hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket, saját magam, a hegedűmön, és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt. Erre olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam, mint valami mély alagútba, aztán ridegen, szárul szóra ezt mondta: ,,Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szived nagyon hemzseg." Én ezt roppant ötletes versnek találtam, és láttam, hogy az igazgatónak jólesett önkéntelen elismerésem, megveregette a vállam és azt mondta, várjak, talán lehet valamit csinálni, majd megbeszéljük. Később be is jött a sötét folyosóra, ahol dideregve álltam, és leereszkedő jóindulattal mondta, hogy a hegedűlés így magában egészbenvéve parallelepipedon. Én rögtön értettem, hogy ez azt jelenti, hogy nem nagyon bízik a sikeremben. Esküdözni kezdtem, mire elkomolyodott és tudtomra adta, hogy hát jó, megpróbáljuk, de előbb szólni kell a katonai fennhatóságnak, ahol bélyeget kapok, mint császári és királyi garmada. Addig, míg ez meglesz, megmutatja nekem az egész cirkuszt, hátul, a színészeket, állatokat, mindent, hogy fogalmam legyen, miről van szó, mi kell a közönségnek. Nekem dobogott a szívem, boldog izgalmamban, hogy mégis bent vagyok, de amellett féltem. Görcsösen szorongattam hónom alatt a hegedűt, és erőlködtem, hogy ne felejtsem el a melódiát. Rengeteg függöny közt vezetett el, amiken mindenféle élő festmény volt.Fönt, a magasban, pirosruhás emberek dolgoztak. Vártam, hogy színészeket, vagy műlovarnőket is látunk majd, de nem, széles, sok lépcső következett. Alig tudtam követni, oly sebesen futott a lépcsőn. Aztán bársony tapétás szobákon mentünk keresztül: véletlenül kinyitottam egy ajtót, melyen rikító lárma, zajongás bukott be, és rengeteg emberfejet láttam nyüzsögni. Az igazgató rámkiabált, hogy csukjam be gyorsan, az a közönség, várja az előadást, és annak nem szabad ide benézni. Aztán kis vasajtót nyitott ki .óriási, félkör alakú csarnok terült el mélyen. Ennek a pompás, szökőkutas és pálmaerdős csarnoknak a közepén egy széparcú férfi összeszorltott szájjal és vad szemmel fojtogatott egy nőt. Aztán egy rendetlen, nagy szobába vezetett az igazgtó, ahol tarkaruhás és kifestett fiúk és leányok ültek, padokban, mint ahogy iskolában szokás. Ez a bohóc-iskola volt, mint ahogy megtudtam. Engem is beültettek a padba, és az igazgató egymás után hívta ki a katedrához a felelőket. Az egyik kézenjárva jött ki és a fejét néha hozzáütögette a padlóhoz. Ennek meg kellett ismételnie a mutatványt. Mások is jöttek, okik megint mást tudtak. Voltak hasbeszélők, akik oly csodálatos hűséggel utánozták emberek és állatok hangját, hogy alig hittem a fülemnek. Az egyik gyerekhangon beszélt oly tökéletesen, hogy könny szökött a szemembe, mert a haldokló gyermek hangját adta — de mikor arcába néztem, álmélkodva láttam, hogy a szeme és szája mozdulatlan. A másik síró és átkozódó asszonyi hangot ábrázolt — aztán más nőimitátorok is jöttek, rekedt, kacagó búgás hangzott fel, és a sötétben vészes szemek lobogtak. Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe, és a nevemet mondta. Felálltam a pádban, végignézett, aztán gyorsan kérdezett: — Hát te mit tudsz? A hegedűmre mutattam, és újra dadogtam valamit a melódiáról, amit komponáltam, Nevetés futott végig a termen — az igazgató mérgesen ütött az asztalára. — Még mindig azzal a hegedűvel bosszantasz! ■ mondta. — Micsoda ócskaság! Azt akartam mondani, hogy a melódia, amit komponáltam, igen különös, és hogy én szeretném eljátszani, ha megengedik. De ő egy fiút hívott és elküldött vele, hogy mutassa meg nekem a hangszereket. Egy másik szobába vittek. Itt óriási gépek és szerszámok álltak, mindegyik egy-egy hangszer. Voltak ott óriási trombiták, amiket fújtatok mozgattak — egy-egy nyomásra valóságos mennydörgés szakadt ki a torkukból. Aztán szobanagyságú triangelek, gőzkalapáccsal. Egy óriásdob tetején idomított elefántok jártak körbe és a lábukkal doboltak. Volt egy csodálatos orgona,eztvillamosgép hajtotta, ez egyszerre mozgatott harminc zongorát és ezer acélsípot — a legmagasabb síp olyan volt, mint egy gyárkémény. A karmester magas hídon állt; mikor szétvágta két karját, egyetlen akkord harsant fel és szélörvény lett — azt hittem, azonnal kiröpít a szabadba. A zenészek előtt olyan klaviatúra volt, mint amilyenen szedőgépeket hajtanak — pápaszemmel dolgoztak, egyre a kottákat nézve. Szédülve és zúgó fülekkel kerültem vissza egy másik osztályba, ahol már várt az igazgató. Elmondtam, hogy láttam a hangszereket, de egyiket se ismerem és nem tudok ezeken játszani. Vállát vonogatta és azt mondta, hogy nagyon sajnálja. Aztán egy magas, padlásféle helyiségbe vittek — kis szelelőlyukakon keresztül mélyen alattam láttam a várost. A falak mentén sorban keskeny és magas létrák támaszkodtak. Kötelek, nyújtók és hálók hevertek szerteszét — a létrákon rózsaszíntrikós artistafiúk dolgoztak.. Egy létrát tettek elém, hogy másszak fel rajta. Mikor a tetején voltam, alulról kihajlították a létrát az utca fölé — görcsösen megkapaszkodtam, — és mikor lenéztem láttam az egész várost, akkora emberek szaladgáltak az utcákon, mint a hangyák. Ekkor halkan sikítottam, és elvesztettem eszméletemet. De megint újra ott voltam és hosszan, heteken és hónapokon keresztül tanultam és gyakoroltam. Fel- és lemásztam a létrán-mikor ez már jól ment és valahogy meg is tudtam állapi a létra tetején, akkor egy széket nyújtottak fel, — a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam és felálltam a székre. Később két és három székkel csináltuk ugyanezt. Es hosszú, hosszú idők jöttek. (Folytatás a 20. oldalon) GYURCSÓ ISTVÁN Gorámkövesden született 1915-ben, munkásszülők gyermekeként. Változatos életpályáján volt: kertész, borbély, cipész, hentes, gyöpmester, bádogos, vasbetonszerelő, hengerész, kőműves, ács, vincellér, és még néhány szakmában dolgozott. Később a Hét szerkesztőségében tölt 2 évet, jelenleg a CSEMADOK KB különböző szakterületén működik. Tizenegy éves korától ír verseket. Megjelent kötetei: Anyám mosolyog (1954), Termő időben (1960), Hegyeken, völgyeken (riportkötet 1962), Nyugtalan ének (1964). Egyszerű újévi ének Hómadarak szállnak, esővel keverve. Kis cinke pityegi: eressz be, eressz be, újévi kalácsra. Tapsikol a béke, kifelé kandikál: legkisebbik fiam pipiskedve föláll a vendégvárásra. Odahaza most, a kosaraki parton, vendéget marasztala sáros keréknyom, én nem vagyok vendég. Békesség van, tudom, a kicsiny szobában, az abroncslábtörlőn nem zörög a lábam. Esőt mormol az ég. Bor is van, pohár is: nyolcvan évnek jussa. Két öreg ül, várnak, mert még másis jutna, ha valaki jönne. Nyolcvan évnek jussa: ennyit örököltek. Most meg arra várnak, hátha bezörögnek, s néznek a kilincsre. Nem mozdul a lábam: küldeném a fiam. Az ég esője hull, a sok keréknyomban elfolyik a szándék. Pedig hányszor küldtek, csomózott kötéssel, semmiből valamit, ha körteéréssel megért az ajándék. Nyolc szív virágzott a kosaraki parton. Nyo/c szív üzenetét alig-alig hallom, mind szanaszét járunk. Ki jobbra, ki balra: olykor ellenünk van az, aki félreállt nehéz harcainkban. Mi lábunkra álltunk. Nyújtózunk Prágáig, onnan Budapestig, Osztódik az élet, várhatnak napestig, senki be nem köszön. A kilincs nem mozdul. Félévenként néha, nyaranta, ha érik a piros szamóca, csak ennyi az öröm. Szelíd jóság, ennyi a mindent megértés, de ék még a szívben a szülői féltés, s olykor összenéznek. Jól tudom, hogy várnak, nem elszámolásra, szeretet adój át törlesztő hívásra, egyebet nem kérnek. Fölmérik az időt, a rosszat levonják, és az unokákat sorba összeadják. Néha eltévesztik. Lám, tíz ujj nem elég, számol apám, anyám. S hogy miből mennyi van, hány fiú, leány, azt összekeverik. Nekik is, nekem is a gyermek a béke. Nem hullunk szét: ki-ki a maga helyére kerül, hogy megálljon. Ahogy ők, bár én is bírjam úgy erővel, s mikor visszanézek nyolcvan esztendővel, maradjon majd lábnyom. De ha nekem is majd — kisfiámra nézek ritkán kopogtatnak újévi vendégek: szeretet, szeretet... Ott a sáros dombon, kosaraki parton, nyikorgó ajtóban az apámat hallom, hogy kocog a lába. Csak a vendég nem jön, az év pedig eljár. A kutya sem vakkant és a szarkamadár ha csörög — hiába. (I960) 13
