Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-11-16 / 23. szám
gat egy darabig. De látja, hogy a sógor csak nem hagyja abba a ló vágását, de még ráadásul mindig csak az övét üti, nem a magáét. Mikor már nem állja tovább, azt mondja csöndesen: — Ugyan, hogy nem szárad el a kezeszára, sógor? Minden veszekedésnek ilyen szokott az eleje lenni, aminthogy össze is vész nemsokára itt az úton a két sógor, hatalmaskodván ugyancsak az új bor a fejekben. Hogy kerek legyen a világ, hátul az ülésen meg az asszonyok kapnak össze, ki-ki a maga urának az igaza mellett. Föltámad teljes erővel a pörölés. A kovács már nemigen tudja, mit csináljon, hogy a verekedést elkerülhesse. Egyszerre elkapja a gyeplőt, s nagyot kiált: — Megálljon sógor! Nem megyek együtt kenddel! Nem nézem tovább ezt a sarcolást! ide a lovamat! Szállj le, asszony! Hazamehetünk mi gyalog is, nem esik le a gyűrű az ujjúnkról. Vince szívesen megáll. Jól van — gondolja —, menjen a sógor gyalog a lovával, az ördög bújjon a lovába. Békén engedi kifogni a lovat. Csak akkor ámul el. mikor látja, hogy a sógor a másik lováról is leszedi a szerszámot. — Hát a hám? — Hát a hám! — mondja a kovács. — Az is az enyém, viszem. Aminthogy azonnal botjára akasztja, a hátára veti. Az asszony is leszáll. Még az ura botjára veti a kocsiból a lövött nyulat is, amit Tömösvárinál ajándékba kaptak. Aztán az urába kapaszkodik, az ura karszügyön fogja egy karral, a másikra a ló kötőfékszárát akasztja, és mennek szó nélkül. Vince ott marad az út közepén a kocsival, az asszonnyal, a lóval szerszám nélkül, tehetetlenül. Emberséget tesz, kiabál amazok után, hogy hát ne komédiázzanak. Inkább ezentúl a sógor hajtsa a lovat, csak jöjjön vissza, adja vissza a szerszámot. Azonban akárcsak a lóval imádkozna, nem ér a beszéd semmit. Még az asszonyt is utánuk szalajtja, kérleli, hanem hát az sem ér semmit, mert kérlelhetetlenek. A lovát a saroglyához köti Vince, s ülnek egy darabig a kocsiban. Hogy hátha majd jön befelé egy másik kocsi, az majd behúzatná őket. De nem jön, aminthogy vasárnap este nem is szokott bejárni a tanyai nép. Hűvösödik, esteledik, itt nem maradhatnak, annyi bizonyos. Azt mondja Vince: — Szállj le, asszony, aztán húzzuk a kocsit. Befognak a nem embernek való munkába. (A ló alighanem nevette ezt a dolgot a saroglyánál.) Húzzák a kocsit, ameddig bírják, kiérnek vele a homokról a csinált útra, ott is mennek még vele egy darabig, egyszer azonban megállnak mind a ketten, hogy tovább nem lehet. Ha ég-föld összeszakaa, akkor sem lehet. Megint csak ácsorognak tanácstalanul. Erősen esteledik, az asszonyban már a félelem is föltárnád, hogy mi lesz yelük itt a kietlenségben. Még majd útonállók törnek rájuk. Aminthogy ím, jön is egy csomó sötét alak az úton. Mikor közelebb érnek, látszik csak meg, hogy nem mások, mint tíz jókedvű tanyai legény. — Hova, hova legények? — kérdezi Vince. — Hát csak be a városba, egy kicsit széjjelnézni. — No — mondja Vince —, nem húznák be a városszélig ezt a kocsit. — De bizony. Fejenkint két hatosért. Állt az alku azonnal, a sok legény a rúdba, lőcsbe akaszkodik, s gurul békén a kocsi, Vince meg Vincéné nyugodtan sétál mellette. Hanem a legények elunják a gyalogjárást, megrántják a rúdat, s futva viszi a sok erős kölyök a kocsit. Vince elmaradva kiabál: — Hej, nem jól van ez így! Hisz elmaradunk! — Hát üljenek föl — mondják a legények —, úgy se húztunk még szép asszonyt kocsin. Mire elpirul az asszony, de fölül. Utána Vince, s a tíz bolond most már a rúdba, kisafákba akaszkodva úgy viszi a kocsit, hogy lóigának is elég volna. Vince bormérő pedig ül az asszony mellett a hátulsóülésen úri módon, és azt mondja: — Ha az első színésznő volnál a színházba, akkor se járhatnál különben ... Futnak a legények, halad a kocsi. Utolérik a Jóljártékat. Jóljárt már kevésbé büszke, mint az előbb. Elfáradt. A két lóra való szerszám javarészét a földön húzza maga után, a lövött nyúl pedig tisztára bevérezte az ünneplő ruháját. Amint mellette elhaladnak, könyörögve kiált, hogy: fogjuk vissza a lovakat! . .. Azonban Vince csak nagyúri kézlegyintéssel felel, hogy: nem lehet! — és robog tovább a kocsin. Hagy durranjon szét mérgében a sógor. Vámon, töltésen, mindenen átjutnak, elérnek a városszélig, itt meg kellene állni. Azonban most meg már a legényekben áll az ördög: nem akarják abbahagyni a foglalkozást. Be is húzzák a kocsit rendesen Vincéék háza elébe, és Vince a bormérésben bort, sört adat elébük, hogy most már ez a napszámra ráadásul jár. Őmaga pedig a hosszúszárú pipára rágyújtva, alkalmas széket keres, azt az utcára a ház elé viszi, és ráül. — Hát kend — mondja neki az asszony mögbolondult? — Nem én — mondja Vince a pipaszár mögül —, csak mögvárom, amíg a lüvött nyúltál itt előttem elpatalléroz a sógor (1901) megjegyezte,hogy kissé hűvös van,pedig gyönyörű napos idő volt — anya esetleg megfázna a kiránduláson. Amikor belenyugodtunk a megváltoztathalatlanba, vagyis, hogy anya otthon marad — beszálltunk az autóba és útnak indultunk. Sokáig integettünk anyának. Kirándulásunk nagyon jól sikerült. Apának kedvezett a szerencse, sok halat fogott. Vilmos és az én horgomra is akadt egy-egy halacska. A lányok sok ismerőssel találkoztak, mindenki dicsérte csinos kalapjukat. Mária és Anna ragyogtak a boldogságtól. Már régen nyugovóra tért a nap, amikor hazaértünk. Anya számított rá, hogy későn jövünk, a sütőben melegen tartotta a vacsorát. Mielőtt nekiláttunk az evésnek, anya szappant, törülközőt és tiszta ruhát készített apának, mert horgászás közben mindig nagyon bemocskolja magát, aztán segített elrakni ruháinkat. Végre elfoglalhattuk helyünket az ínycsiklandozó falatokkal megrakott asztalnál. Anya sürgött-forgott körülöttünk, az üres tálak helyébe újakat hozott. A vacsora végén apa észrevette, hogy anyának még nem volt ideje enni. Azt mondta, anya üljön le és nyugodtan vacsorázzon, a tálalóról a diót majd ő hozza az asztalra. Vacsora végén — miközben anya leszedte az asztalt — beszámoltunk élményeinkről. Aztán segíteni akartunk anyának a mosogatásnál, de azt mondta, majd ö elvégez mindent. Nem akartuk elrontani az örömét, hagytuk, mosogasson egyedül. Későre járt már az idő, amikor anya pihenni tért. Mielőtt lefeküdt, mindnyájunkat megcsókolt, könnyek csillogtak a szemében, amikor azt mondta: a mai nap élete legszebb napja volt. És mi boldogok voltunk, hogy hálásak lehettünk anyának. Oztvalö Árpád 1932-ben született Nemesorosziban. Bratislavóban végezte a pedagógiai főiskolát. Első verskötete 1954-ben jelent meg. Jelenleg о Hét elmü lap főszerkesztő-helyettese. Idén jelenik meg negyedik verskötete. ‘£öMfaö&Me*V I. Ó, tudom én, szükségünk van a messziségre, csillagokkal komdzunk lassan, úgy sétálunk az égi térben, közvetlenül, mint most о parkban a szerelmesek, vagy akik a magányt vágyják. Lehet, öreg Földünket elhagyjuk egyszer, mint a Mars lakói, kikről a fáma rebesgeti, hogy új bolygót kerestek, s csak úgy térünk meg, mint falusi házba visszajáró városba szakadt gyermek. Földközelben maradni talán nem is érdem, Scott, Amundsen, Körösi Csorna Sándor s a többiek szivét micsoda tűz égette, micsoda láz hajtotta száz határon!? Ma, mikor a gép-csodás század kivetette hálóját a sötét és mély tengerfenékre, a föld testét izotóp-ujjak tapogatják, radarszemek merednek a holdas égre, levelek zöld színét, virágok vörös szirmát, az Izeket, szagokat képletekre bontják, városokat pillanatok kötnek össze, — eszembe jut nagyapám, aki csak Lévát látta Márton napi vásárok révén, nadrágos embert s a könyvet nem szerette, de csodás dolgokat mesélt a csillagokról... II. M i a Föld? — tenyérbe morzsolt göröngy, porszem, mely sugarak Ivén lebeg, ragacsos sár, mely lehúz a mélybe, homoksütemény, játszó kis gyerek formázó szenvedélye? Mi a Föld? — a mindenség egy darabja, ősködből kiszakadt világ fészke, sötét bolygó, ki odatartja arcát a Napnak és megmosdik a rázúduló fénybe? Mi a Föld? — baktériumnak óriás világ! Az ember kinőtte volna tán a Földet, mint gyerek a ruhát?! III. Hiányzik belőlünk a dolgok egyszerű, áhltatos tisztelete. Elfelejtettük a boldog természetes csodálkozást. Injekciót kap a csecsemő, ha bömböl, így válunk lassan immunisakká minden iránt. Akaratunk a megszokottság béklyóit hordja, a szépség tisztaságát szégyelljük mások és magunk előtt. A cinizmus még nem menti meg a világot, nem elég a minden tagadása. Megszoktuk a nikotint, a rákot, nem sérti fülünk mások jajgatása. Hiányzik belőlünk az ember egyszerű, őszinte tisztelete. Fák, virágok, madarak, lombok nyugtató szeretető. OZSVALD ÁRPÁD 13
