Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-07 / 3. szám
5 к I к IIII1 AZÓTA IS FUTOK Elvettem feleségül, noha a főztje vegyi kísérletre hasonlított, a papírjaimat meg úgy összehdnyta, hogy csak csoda közbejöttével állapíthattam meg, hol kezdődnek s végződnek előadásaim...Minduntalan meglepetéseket szerzett. Ki másnak jutott volna eszébe esőben mezítláb, hajadonfővel szaladgálni, vagy egy ülésteremből a javában folyó értekezletről moziba cipelni férjét. — El fogom veszíteni miattad az állásomat! — mondtam neki. Ezt a filmet holnap is megnézhettük volna. — Gondolod? Mit számít, hogy eljöttél, hiszen minden értekezlet egyformán végződik. Ez az eset volt az utolsó csepp, amelytől betelt türelmem pohara. — Nem óhajtok többé kóbor macskáktól hemzsegő lakást! Unom a kéziratok között heverő harisnyáidat! Elegem volt a kozmás ételekből és hasonlókból! — pakoltam ki, > Próbálta megvédeni a macskákat, de én felvilágosítottam: rettenetes falánk dögök, fertőző betegségek terjesztői, és sorba kidobáltam őket az ablakon. Szeméből láttam: szörnyetegnek tart, aztán megszólalt: — Tudtad, hogy szerteszét szoktam felejteni a harisnyáimat, s azt is, hogy szeretem a macskákat. Miért vettél el mégis feleségül? Mondtam: szerelemből, amely még tart, de megszűnik, ha nem fog megváltozni. — Mássá kell lenned — mondtam. — Légy igazi feleséggé. Nem késhetem el folyton a munkából, mert szereted a hajamat borzolgatni! Azt hiszem, már másnap abbahagyta ezt a szórakozást, de lehet, csak egy hét múlva; nem emlékszem pontosan; tény, hogy olyanná lett, amilyennek kívántam. Megnövesztette haját, sima kontyos frizurája nyugodttá tette arcát. Aztán észrevettem, hogy már nem kettesével ugrál lefele a lépcsőn, hosszabb, sötétebb ruhákat visel. Igazi házaspárrá lettünk, kiegyensúlyozott, komoly emberekké, majdnem mindig otthon ültünk és hallgattunk. — Fizetésemelést kaptam... — újságoltam neki egy júniusi estén. ■ Miért hallgatsz? Nincs semmi mondanivalód számomra? Jó... r— felelte, s lehajtott fejjel tovább számolta a szemeket a kötésén. A szobában tisztaság, rend, az asztalon virág. Feleségem szelídségében anyámra emlékeztetett, mielőtt elvitte volna a betegség. Valami mégis hiányzott nekem. — Nem akarnál esetleg egy új ruhát? — Nem — ingatta a fejét. — A régi is teljesen megfelel még— sóhajtotta inkább, mint mondta. Én azonban nem hagyhattam békében, s elmentünk ruhát vásárolni. Minden simán ment, az elárusítók udvariasak voltak, de nem mutattak érdeklődést iránta, mint régebben. Amikor kijöttünk az áruházból, megeredt az eső, s beálltunk egy kapualjba. Egyszer csak felkiáltottam, s mintha tibkzatos vonzerő rántott volna magával, elindultam. A meleg júniusi esőben mezítláb, szandáljával hóna alatt, csapzott hajú lány szaladt. Édes kis butuska! Hány éves lehet? Tizenhat? Tizennyolc? Nem tudtam levenni róla a szemem. A feleségem, azt hiszem, nem látta sem a lányt, sem az esőt. Mozdulatlan maradt akkor is, amikor egy sürgős ülésről mormoltam valamit, és kirohantam az utcára. A lány azonban már eltűnt. Szakadó esőben, az arcomba csapódó víztől elvakítottan futottam a legközelebbi sarokig, mert úgy rémlett, a lány bekanyarodott. Mire odaértem, már nem látszott, s a következő sarkon túl sem, de én csak futottam tovább, reménykedve, hogy valahol csak rábukkanok arra a bűbájos kis butuskára... Azóta egész örökkévalóság telt el, s én még mindig futok. RENDELŐBEN G. O. L. Az orvosra várakoztunk. Kilenc óra lehetett, s ahogy múlt az idő, úgy szaporodott a páciensek száma. A rendelés féltízkor kezdődött. A váróteremben csend volt. Az arcokon feszültség, nyugtalanság, s gyanakvás. Minden újonnan érkezőn a terhesség első hónapjainak jeleit kerestük. A várakozók többsége húsz és negyven év között volt. Egy idősebb néni a sok fiatal asszony közt restelkedve kijelentette, hogy ő csak vizsgálatra jön, mivel állandó derékfájás kínozza. Körülnézett, s mivel választ nem kapott, elhallgatott. Új páciens érkezett, magas, karcsú és halvány. Kezében utazótáska. Meglátszott rajta, hogy vonatról jött. A nővérnek bediktált adatokból megtudtuk, hogy 24 éves, s méhét operálták. Közben megérkezett az orvos. Az újonnan érkezett asszonyka velem szemben foglalt helyet. Arca bágyadt volt, tekintete tétova, az volt a benyomásom, hogy néz, de nem lát. Különben sem mutatott nagy érdeklődést a jelenlévők iránt. Kezét ölébe ejtette, arca még sápadtabb lett, homlokán veríték gyöngyözött. Bement a rendelőbe, s mi kíváncsian vártunk az ajtónyitásra. Kis idő múlva kijött. Remegő kezében recept, arca halványan kipirulva, szemét örömkönnyek fátyolozták, s tétován megindult a kijárat felé, boldog mosollyal, mint akinek nagyon szép álma vált valóra. 4 Simon Rozália л ember azt hinné, kíváncsiságból nézi a csipkés fehér- JTjLZ nem,‘L Hosszú ujjai között ügyesen kígyózik a vállpánt, majd a szegély csipkéje, az oldalvarrások sem maradnak figyelmen kívül míg félbehajtva a következő asztalra kerül. Ez a „kíváncsiság“ az egész műszak folyamán tart, az osztályozóellenőr nyolcórai munkája az alapos ellenőrzés. Nem hálás feladat, különösen régebben nem volt az. Elvégre ki veszi szívesen, ha rámutatnak: Öt kombinét adtál ki hibásan a kezedből! _ Mert sok kéz járul hozzá a vrbovei Trikota üzemben, hogy a habkönnyű fehérnemű falvaink és városaink üzleteibe eljusson. S ha ezek a kezek nem ügyeskednének jól, ha mindegyik csak egy kis hibát ejtene, bizony, kevés kerülne belőlük a fogyasztókhoz. Csakhogy ebben az üzemben, ahol csaknem kizárólag nők készítik a gyermek- és női fehérneműt, a műanyagszálból készült újdonságokat, rájöttek egy fontos igazságra: nagyon szomorú dolog volna, ha csak az osztályozó jönne rá a hibára már a teljesen kész árunál! Mást kell itt tenni — mondták ki az I. varróműhelyben és a gondolatot tett követte. A CSKP XII. kongresszusának műhelyében rátértek a rozsmitáli munkamódszerre: a szalaggyártásnál senki se dolgozik tovább azon a darabon, amelyen hibát észlel. — Julka, egy kis hiba van a csipkénél — kapta vissza a megszólított a sárga kombinét az előtte ülőtől. Baráti figyelmeztetés, néhány gépöltés csupán — és hibátlan darab vándorolt tovább az áru befejezéséhez járuló kezek sorfalán. Az új mozgalom, a „Felelek a munkámért“, már ennek a jól bevált módszernek volt a folytatása és a minőségi munka fokozásának jó alapja. Nem hirdetik nagy feliratok, hogy a nagy és zajos varróműhely dolgozói részesei annak, hogy a vrbovei Trikota gyár évről évre kevesebb reklamációt kap. Dráhos elvtárs, az igazgató, számokkal bizonyítja ezt az örvendetes tényt,pedig komoly nehézségeket okoz számukra a feldolgozásra kapott, minőségileg sokszor nem kifogástalan nyersanyag, mely sokszor bizony kellemetlen meglepetések elé állítja a gyár dolgozóit. De még így is, hála ügyes és leleményes szakembereiknek, biztosan őrzik a gyári védjegy jó hírnevét. Hibák azért akadnak, hisz elvégre emberek ülnek a gépék mellett, de a sorozatgyártó körök végén az osztályozó-ellenőr feladata, hogy erre rájöjjön. Alig egy óra hiányzik még a műszak végéig. Három kombiné szomorkodik Elenka jobb keze ügyében, ezeket nem csomagolták be. Ugyanakkor három ceruzavonás került be az árut kísérő kartonlapon feltüntetett szabásznő neve mellé. Az ő hibája, hogy a hibás alapanyagból szabott, felesleges volt a további munka. — Nem haragszik majd? — kérdezzük Elenkát. Hisz mégiscsak ő az, aki naponta ilyen módon több „bűnöst“ felderít. — Nem, most már nem. Nincs is okuk, hiszen ha én sem veszem észre, az üzletből kerül vissza a hibás darab. Csorba esik
