Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-11-02 / 22. szám
a d ifs m f... „...Tudtuk, hogy az ember esendő fr S nagyon adós a szeretettel: Hiába. meets furcsa volt, Fordulása élt s volt világnak. Csúfolódóbb sohse volt a Hold: Sohse volt még kisebb az ember...“ (Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára) — Ezerkilencszázharminckilencben születtem. Kilenc hónapos voltam, amikor meghalt az anyám. Sokáig azt hittem, hogy az apám sem él. Édesanyám szülei, akiknél nevelkedtem, azt mondták, meghalt a fronton. Elhittem, hiszen háború volt. És a háborúban minden lehetséges. Vihar előtti baljós csöndben közel bújnak egymáshoz a madarak. A világot pusztító vihar szele már a levegőben vibrált, életüket, jövőjüket féltőn egymáshoz bújtak az emberek. Sztíszkala Anna tardoskeddi lány volt, Curgali Julius a Nyitra melletti Janikovcére való. Szegények voltak mindketten, egészségesek és fiatalok. Az álmuk is közös volt: kicsi ház, kert, gyerekek. Ha nem ezerkilencszázharmincnyolcat írnak, talán akkor is elszakadnak egymástól. De ez nem válószínű, mert mindketten szerettek dolgozni, együtt tervezgetni és úgy érezték, csupa öröm az élet, ha egymás kezét foghatják. De furcsa világ volt az. Nem volt erény a jóság, a hűség és országhatárral osztották a legszebb érzéseket. Annának haza kellett mennie a magyar Tardoskeddre, Curgali Gyula pedig a szlovenszkói Nitra-Janíkovcéről vonult be katonának. Egyszerű emberek kezében nem engedelmes tolmács a toll. És elvékonyodik a szerelem szála, ha nem szövögethetik meleg kézfogással, egymás látásával. Nehéz volt levelet írni arról, hogy majd csak lesz másképpen is, mikor egyikük sem tudta, hogyan is lesz valóban. Még nehezebb volt Annának leírnia, hogy átkozottak az országhatárok, a katonai behívó, amikor egymás közelsége kéne, mert útban a gyermek, akit életre hívott a szerelem. De leírta, megírta és elküldte. Érkezett-e levelére válasz? Ki tudja? Nem valószínű. A fárasztó gyaloglásoktól elcsigázott katona örül, ha aludhat. Nem álmodik. Ha virágot lát, le nem tépheti. Rátapos a bakancsával. A katonának nincs holnapja. Csak jelenje van. Az sem az övé, hanem a tiszté, aki ordít, aki meneteket, akinek a parancsára le kell feküdni a sárba. Gyermeke lesz a lánynak, aki szép volt, kedves volt... Ki tudja, lesz-e s ha lesz is, ki tudja, kié. Háború van, úgy él a legény is, a lány is, ahogy lehet. És mert háború volt, nem volt szükség becsületre, nem volt remény boldogságra, sem szerelemre. Csak egy percre ütötte szíven a hír: Anna meghalt. Kisfiát a szülei nevelik. — Amikor iskolás lettem, rájöttem, hogy engem úgy hívnak, mint áz édesanyámat. A többi gyerekeknek olyan volt a vezetéknevük, mint az apjuknak. Megkérdeztem nagyapámat, miért vagyok én Sztíszkala József, s hogy hívták az apámat? Azt felelte, hogy meghalt, meghalt a fronton. Először még csak megnyugtatott a kitérő válasz, de aztán a gyerekek csúfolni kezdtek. Fattyú, kocagyerek, azt kiabálták. Tudtam, mit jelent ez. Minden falusi gyerek tudja. És elbújtam a szalmakazal mögé, ott sírtam. Gyűlöltem mindenkit. Az anyámat, aki meghalt, kibújt a felelősség alól, s itthagyott engem egyedül a szégyennel. Apámat, aki becsapta anyámat és engem is, a gyerekeket, az embereket, mindenkit gyűlöltem. Azt is, aki sajnált, azt is, aki szeretett. ' Aztán belenéztem minden férfiarcba. Kétségek és reménység között kerestem; melyik lehet az apám? Elképzeltem, hogy hátha mégis rendes ember, és egyszer eljön értem, akkor kézenfogom és úgy megyek vele az iskolába, hogy lássa minden gyerek: Erős, jó és mindenki irigyel majd engem, mert senkinek sincs olyan apja, mint nekem. De hiába ábrándoztam. Még jobban gyűlöltem, azt kívántam, ne lássam meg soha, soha. Nem akartam csalódni abban, akit elképzeltem mbtgamnák. A tanktaposta földeket felszántotta az eke és búza termett a lövészárkok helyén. Az ember újra elidegenedett háborúban vállalt cimborájától, a haláltól. Ismét gondolni lehetett a jövőre. Visszalopakodtak a régi álmok: Kicsi ház, kert, gyerekek. Anna? Anna nem volt többé. De nem volt többé sok régi jóbarát sem, és élni kellett, szeretni kellett. Curgali Július talált újra egy lányt, akinek ugyanez volt az álma mint neki. összeházasodtak, mert a magányos szívvel didergő ember meleg fészekre vágyik. Családra. És munkában, örömben teltek a napok. Nemsokára megérkezett az első gyerek is. Asszonya arcán meghitt boldogság világított, amikor a gőgicsélő gyermek fölé hajolt. Vajon Anna hogyan mosolygott a gyermekére? A gyermekükre... Anna' gyermeke senkinek sem mondhatja, hogy papa. Azt sem, hogy anyám. De mit tehet? Kockáztathatja-e a család békéjét egy késői vallomással? És ahogy múltak a napok, a nyugodt élet békés hétköznapjai, úgy nőtt benne a lelkiismeret békétlensége. Valahol, nem is olyan messze él egy gyermek, az ő fia, akit csak egy vallomás választ el tőle. — Pékinas lettem. Mindig megvolt mindenem. A nagyszüleim mindent megtettek értem. Mégis egyre azon töprengtem, hol lehet, ki lehet az apám. Aztán nagymamáék elárulták a nevét, megmondták a címét. De nem mertem rászánni magam, hogy fölkeressem. Amikor bevonultam katonának, véletlenül megismerkedtem egy janíkovcei fiúval. Tőle tudtam meg, hogy Curgali Gyula becsületes, rendes ember. Kovács. Nős, gyermekei is vannak. A gyűlölet keserűséggé változott bennem. Olyan jó fia tudtam volna lenni. Büszke lehetne rám, szerethetne. De nem, ha addig nem kellettem neki, amíg kicsi voltam, felnőttként nem megyek utána. Ne lásson meg soha, ne tudjon rólam. Ha olyan rendes, amilyennek mondják, biztosan bántja őt, hogy valahol adóssága van, tartozása, öt évig Ostraván dolgoztam. Nemrég jöttem ide, haza Tardoskeddre a pékségbe. Mert elhatároztam, hogy megházasodok. Nem tudom miért, de az az ember, akinek van kit szeretnie, s akit szeretnek, jobb, mint a magárahagyott, az árva. Enyhült bennem a keserűség, s már csak azt szerettem volna, ha ő is velem örül, az az ember: az apám. Lakodalmam előtt egy héttel aztán felültem a motorkerékpárra és elindultam a barátommal: szerencsét próbálni, apát találni. Curgali Gyula semmi rendkívülit nem talált benne, hogy a nemzeti bizottságra hívatják. Aratás-cséplés idején fontos és keresett ember a faluban, biztos azért hívják megint, gondolta. Szépszál barna fiatalember nézett rá vizsgálódó szemmel. Ügy érezte, hogy már látta valahol. Megszólította: Biztosan a cséplőgép miatt keres, ugye ? Olyan különösen nézett az a fiú. És ingatta a fejét, hogy nem, nem a cséplőgép miatt. Sztíszkala József vagyok, Sztíszkala Anna volt az anyám... és maga... maga az apám! Az őszülő halántékú férfi az arcához kapott, aztán a fiatalember arcára nézett. Ott volt annak is az ő anyajegyének mása az arcán. És nem kellett hivatalos bizonyítás, tanú, sem vallomástevés, a titkár és a jóbarát is elfordult. Mert a férfiszem sem maradhat szárazon, ha ilyen találkozást lát. Huszonöt éves fiú találta meg az apját. És mentek az utcán, Sztíszkala Józsefben régi elképzelések árnya keveredett a valóság fényével. Az apjával mehet, aki büszkén mondja mindenkinek: itt a fiam, emberek, látjátok, ez az én fiam. — Nem akartam bemenni hozzájuk. Minek háborgassam az otthonukat? Elég nekem, hogy már van apám. De nem hagyta, azt mondta, jó felesége van.. Árva lány volt, megérti mi az, árván felnőni. Amikor kinyitottuk az ajtót, éppen az asztalt törülgette. Apám azt mondta a feleségének: édesanya, itt az ötödik... a mi fiunk ez is. Ott maradtam ebédre. A testvéreim is úgy örültek. A legidősebb most megy katonának, a legkisebb hat éves. A két középső lány... Azt mondták, úgy szólították, hogy: bátyám, bátyuskám... Azt akarták, hogy maradjak náluk, de nem maradhattam, hiszen várt a menyasszonyom. Meghívtam apámékat a lakodalomra. Adott bort, húst az ünnepi vacsorához. És eljötték mind... Olyan boldog még sosem voltam életemben, mint akkor, És azóta van családom. A nevemet nem változtatom meg. A nagyapámék neveltek, az ő fiúk vagyok elsősorban. De már 'olyan vagyok én is, mint más. Nem vagyok árva, van édesapám. Sztíszkala József megbocsátott az apjának. De vajon a szülők könnyelműségét kisebbíti-e a gyermeki jóság, és törleszthető-e a szeretet adóssága a késői megbánással ? S elfelejtheti-e az emberiség a hábofút, amely megnyomorította a legszebb emberi érzéseket ? HARASZTINÉ M. E. 5
