Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-10-19 / 21. szám
г * Яр Y^®1 ——''Tv I Kopár erdő ninßsen árnya/ dfmos a nap, szempUfájocd Avar-ágyban bogár alsTÜk, szélduda szó messze hangzik. Bagoly Béni puha toliból ... rakott fis lkát, máris horkol Csiga Cili gyöngyös hdtg meglapul a fa odvába’.''ft Nem dudorász Dongó apó, madártanyán nincsen lakó. Mackó Mukit készen várja Barlangjában Böszörményi Ilona VI. folytatás AMIRŐL A TŰZ MESÉL Sercen a gyufa a dobozon, vagy kattan az öngyújtó, s máris kezünkben a lángocska, amitől egy-kettőre vidáman pattog a tűz a kályhában. De nem így volt ez régen. Volt idő, amikor a tűzgyújtás nehéz feladatot jelentett. Az ősemberek kordban hoszszú ideig egyáltalán nem tudtak tüzet gyújtani az emberek, sőt féltek, /rettegtek a tűztől. Az ősemberek látták, amikor nagy dörgés és földrengés közepette sok helyen megnyílt a föld, gomolygó fekete füst tört fel belőle, kövek hullottak a magasból, azután tűz lövellt fel az égre: kitört a tűzhányóhegy, a vulkán. Nem tudták, mi lehet az, rettegés fogta el őket s az állatokkal együtt messzire menekültek. Máskor villámok csattogtak, villogtak a fejük felett, s a villámok meggyújtották az erdőt. S futott az erdőből a tűz elől ember is, állat is. Mert az ősemberek akkor csak azt tudták, hogy a tűz fájdalmas, szörnyű sebeket ejt. Sok ezerszer jött el a tél meg a nyár, amíg az ősemberek megtanulták, hogy a parázsló kis tüzek barátságosak is lehetnek, melegítenek, és puhábbá, ízletesebbé teszik a húst. És a tűz mellett nem kell félni a vadállatoktól, mert elriasztja őket. Az állatok továbbra is rettegtek a tűztől, csak az ember tanulta meg, hogy lehet bánni vele. Amikor az ősember a köveket öszszeütögette, hogy szerszámait a kőből elkészítse, a kő szikrát vetett. Az első, ember gyújtotta tűz akkor lobbant fel, amikor a szikra a száraz fűre hullott. Később az emberek már maguk halmozták fel a gyúlékony füvet, és már nem azért ütötték össze felette a követ, hogy szerszámot készítsenek belőle, hanem azért, hogy a szikrával tüzet gyújtsanak. Amióta az ember kezei között fellobbant a láng, azóta mindig ég ott, ahol emberek élnek. Miután az emberek megfejtették a tűzcsinálás titkát, hatalmas tüzeket raktak, s a tűz segítségével keményebb, jobb, fém és vas-szerszámokat készítettek. A tüzet régen a pattanó szikra gyújtotta meg. Ha ma megkérdeznénk egy százéves öregembert, hogyan gyújtottak tüzet hajdanában, a tűzszerszámokról: az acélról, a kovakőről és a taplóról mesélne, arról, hogyan csiholták azokkal a tüzet. Még mielőtt a gyufát megismerték volna az emberek, munkára fogták a tüzet a nagy kohókban, amelyekből sziporkázva folyik a vas és az acél. Es nagy kazánokba zárták, hogy a vizet melegítse, és gőzzé alakítsa. így dolgozik ma is a kohókban, a mozdonyokban, az erőmüvek kazánjaiban, ahol a gépeinket mozgató és lámpáink fényét adó villamosságot termeli. Tűz robban a száguldó gépkocsik, a nagy magasságokban suhanó repülőgépek motorjaiban, és tűz repíti a világűrbe a mesterséges holdak rakétáit. Egy egész könyv telnék meg, ha azt akarnánk elmondani, mennyi mindenre használják ma már a tüzet. Míg az emberek ezerféle módon felhasználták, a tudósok kíváncsian kutatták: vajon mi lehet a tűz? Hiszen némelykor csak vörösen izzik, máskor meg lobogó lángok táncolnak a parázs felett. A tűzhöz levegő kell; a láng elalszik, ha üvegburával borítjuk le, és a bura alatt elfogy a levegőből az, amit a tüzet táplálja. Ez az oka annak is, hogy a bura alatt minden élőlény megfullad. A levegőnek az a része, amire a tűznek is, az élőlényeknek is szükségük van, az oxigén. Amióta a tudósok megfejtették a titkait, a tűz még engedelmesebben szolgálja az embert. Lapunk 16. számában Fel- Iszabadulásunk 20. évfordulója tiszteletére pályázati felhívást tettünk közzé, „Gyermekeink emlékkönyvébe” elmen. Kérjük kedves olvasóinkat, asszonytársainkat, írják meg, mi volt az elmúlt 20 évben legnagyobb, legszebb élményük, hogyan éltek, mit tettek, amit szívesen beírnának gyermekeik emlékkönyvébe, hogy az elfövendő nemzedék is tanul - kössön belőle. ш т Ш м Ь' // EMLÉKKÖNYVÉBE KEDVES GYERMEKEM! Ezt a csöndes vasárnap délutánt használom fel arra, hogy emlékkönyvedbe írjak. Talán meglepődsz kissé, mert a kért versike helyett valami mást Írok Neked. Elnéztelek Benneteket, ahogy tegnap délután barátnőiddel születésnapodat ünnepeltétek. Csupa virág volt a szobád és ti magatok is, 14—15 évetekkel virágbimbóhoz voltatok hasonlóak. Gyönyörködtem egészséges, vidám fiatalságotokban. Tudod, egy-egy évforduló mindig elgondolkoztatja az embert. Az elmúlt húsz év jutott eszembe, meg az, hogy nekem lánykoromban nem volt részem ilyen születésnapi ünneplésben. Nem éltünk mi olyan módban, hogy erre még csak gondolhattunk is volna! Sokan voltunk testvérek és édesanyám bizony nagyon örült, mikor bekötötték a fejemet, fix fizetésű férj akadt édesapád személyében. A semmiből kezdtük, de hittünk a jövőben. Éreztük, mindent újra kell kezdv’.i és a mi közös életünket másképp kell kialakítani, mint amilyen a szüléimé volt. Édesapád sokat dolgozott. Híd- meg vasútépítésnél is. Sok volt a rom, újjá kellett építeni mindent. Esténként beszámolt, milyen tervek vannak készülőben, meg hogy falun földművesszövetkezetek alakulnak. Elcsodálkoztam azokon, amiket mondott, de gondoltam: férfi dolog, ők tudják, mit akarnak. Egyik este, — Te már aludtál, nagyanyád gondjaira bíztalak — elmentem apáddal egy gyűlésre. Rajtam kívül nem sok asszony volt ott. Olyan dolgokról beszéltek, ami egészen új volt számomra. Eleinte csak kíváncsiságból hallgattam, aztán magam sem tudom hogyan, egyszerre csak azt éreztem, ehhez nekem is közöm van. A felszólaló a nehézségekről beszélt, hogy falun sokan nem értik meg a szövetkezetesítést. Hosszan fejtegette, hogyan alakul majd ki, mik a távlati tervek. Meg a gazdasági élet újjászervezéséről beszélt. A sok tennivalóról és az emberek átneveléséröl. Nem is értettem meg mindent, inkább csak éreztem, rádöbbentem, hogy nemcsak a családommal kell nekem törődnöm, hisz egy nagyobb közösségnek is tagja vagyok, ahhoz is közöm van. Másnap, a napi munka végzése közben sokat gondolkoztam ezeken a dolgokon. Egyik nap átmentem Julis nénihez, őt okosabbnak tartottam magamnál. Elbeszélgettünk egy kicsit. Aztán elhatároztuk, közösen kezdünk valamit. Akkoriban már mindent elintéztünk, hogy hazaköltözhessünk. Hamarosan meg is történt a hurcolkodás. Julis néni már megelőzött bennünket, őis úgy gondolta, a falujában a helye. Ahogy elhatároztam, én is segítek az új világ építésében, már könnyen ment minden. Könnyen? Attól kezdve más szemmel néztem a világot. Minden nap elolvastam az újságot, meg átnézegettem azokat a nyomtatványokat, amiket édesapád hazahozott. Később Julis nénivel agitálni jártunk. Akkora sarakban mentünk — nem volt ám járda, mint most, meg villanyvilágítás! Nem mindenütt fogadtak szívesen, amikor az asszonyoknak a szövetkezetesítést magyaráztuk. Olyan helyek is voltak, ahol a kutyát ránkuszították. Arra is jól emlékszem, hogy itt a sarkon, ahol az új kultúrház áll, egy régi rozoga kis kocsmaépület előtt egy csoport férfi gúnyosan szidalmazott bennünket. Sokszor elvették a kedvünket, de mégsem hagytuk abba a munkát. Mikor aztán megalakult a szövetkezet — az elsők között léptünk be apáddal — még sokáig küszködtünk. A szövetkezet is, meg mi is. Kevés jutott ám egy munkaegységre. Nem volt könnyű, kislányom. Látod, az ősz hajszálaim is arról tanúskodnak. Nem olyan magától értetődő dolog az, hogy szép, új házban, modernül berendezett szobában, jólöltözötten ünnepelhettetek. Sok harc, áldozat és sok-sok munka árán vált lehetővé mindez. Gondolj erre néha. Ezek a gondolataim támadtak 15. szülétésnapodon, kislányom és azt hiszem, nem bánod, hogy versike helyett erről írtam Neked. Szerető Édesanyád (Sándor Gáspárné) 15
