Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-10-19 / 21. szám
Erzsébet elkészült, rizsport hintett az arcára, pirosítóval kendőzte még. Aztán jókedve lett. II. Sokan voltak, az egész kanizsai intelligencia és Erzsébet dacosan, szemtelenül suhogott fel a páholyba, megkövetelve mintegy, hogy az anyák szégyelljék magukat, és zavarba jöjjenek bakfis leányaik miatt. Szeremley valami diákot hozott még magával és Erzsébet, amint a szűk lépcsőn felfelé mentek, már csak szokásból is, megszorította a diák kezét, úgy hogy a körmei egy kicsit belementek a tenyerébe. A diák hűlt-fűlt és remegett, a puha asszony sötét, árkolt szemei vészes, baljós mámorban ringatták. Mire leültek, odalent javában folyt már a játék. A diák, lelkes szemű, igen fiatal ember, Szeremleynek magyarázta, miről van szó. Szeremley gúnyosan figyelt a diákra, és egyik karját óvatosan dugta Erzsébet háta mögé. Erzsébet viszont a diák felé hajolt. A diák folyton beszélt, suttogott. Erzsébet az egészből ezt a nevet hallotta: Arany János, és itt megjegyezte, hogy ismerte azt az írót, egyszer Pesten találkozott vele és beszéltek is. Valami nagy sivatag volt most a színpadon, hátul piramisok, és az egyik, barna színész igen hangosan szavalt. A diák azt mondta, hogy ez szimbólum, és hogy ilyeneket Goethe is használt. Erzsébet a színészre tett megjegyzést, hogy csinos fiú, de buta, ismeri ezt is. Szeremley elménckedett, hangosan szójátékokat csinált, hogy a földszinten is hallhatták. — Mi ez az egész? — mondta Szeremley ürelmetlenül. Odalent tapsoltak. A színész hosszú lebernyegben állt egy asztal előtt és szavalt: Ó nő, ha te meg tudnál érteni. Ha lenne lelked oly rokon velem . . . Miként az első csókodnál hívém . . . Te hű maradnál bennem s nem keresnéd A boldogságot kívülem. — Ó nő, mi végtelen szerettelek. Szeretlek most is, ah, de keserűen ... Erzsébet megütődött: milyen furcsa beszéd ez. Aztán megint elfelejtette a darabot' Ostoba férfiak, gondolta magában, mindenfélét összeirkálnak egymásnak a nőkről. Minő csodás kevercse rossz s nemesnek A nő, méregből s mézből összetéve . Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt. Minek, minek, minek — minek ez az egész — mondta magában Erzsébet, és életének nagy ürességébe bámult. Rossz napokat látott és erőszakos, ostoba embereket — utálatos. Minek él ő? És miket beszélnek ezek az irók — eszébe jutott az Emlény, ami ott áll most az asztalkán, a hajfodorító spirituszmasina mellett. Az egész egy zavaros mélység, amibe rossz illatú dolgok kavarognak. Csak lefelé lehet nézni bele — mélység, ami egyre mélyebb lesz. Egykedvűen vette észre, hogy véletlenül ebben a pillanatban valaki a színpadon is a „mélység“ szót mondta, abban a pillanatban, mikor ő maga is ezt a szót gondolta. Odafigyelt. Egy nő szavalt, felemelt karokkal: Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál Hiszed, hogy éjed engem elriaszt? A rög hull csak belé, a föld porába, Én glóriával általlépem azt. — Ki írta ezt a darabot? — kérdezte Erzsébet a diáktól. A diák megmondta! Erzsébet csak egy pillanatra merevült meg. De a diák észrevette. Megkérdezte mi az. Erzsébet Szeremley felé fordulva válaszolt: — A férjem ... a volt férjem . . . nem is tudtam . . . hogy az darabokat írt. .. És nagyra meresztette a szemeit, lassan előrehajolt Monoszlóy M. Dezső: Margójegyzet a Tragédiához Minden egyenes és minden görbe, Goethe is tudta már, miért nem lehetne hát az alma körte, mikor simaságod tapintom rajtad sörte, s bölcsességed bámul rám ostobán. Minden egyenes és minden görbe nemcsak tőle tudom, sorsom tanított erre már, az ember elindul előre, s lábnyomával belép a körbe, aztán ki-ki áttapos az emlék-jegyeit törölve a saját himporán. Minden egyenes és minden görbe, egyedül a dórét csalják tőrbe, vagy az dőre, ki tőrbe csal? Hallgat a csend, mint bősz ricsaj De te mégis belépsz a körbe, s mi is megyünk már körbe-körbe vágyaink egyenes szárnyaival.- Mennyi volt? — kérdezte I pú. — ötven forint — mondta a lány. — Mind benne van. — Miért nem költötted el? — Nem tudom.Szabadulni akartam, aztán úgy gondoltam, elmondom neked. — Megbántad?- Igen — mondta a lány. A fiú megkönnyebbülten sóhajtott.- Holnap visszaviszed! — Nem! — mondta ijedten a lány. — Majd visszateszem, hogy ne vegyék észre. — Nem lehet! — mondta határozottan a fiú. — Visszaviszed és őnekik is elmondod! — Képtelen vagyok erre! — mondta a lány. Elfordult, néhány lépéssel arrébb ment. — Jó! — mondta a fiú. — Akkor menjünk! Elkísérlek a legközelebbi megállóig! A lány nem mozdult.- Ha akarod, egyedül is mehetek — mondta a fiú. — Csak téged nem akartalak itthagyni. — Egy ideig nézte a lányt, aztán elindult. Lassan ment, néha meg is állt, önkéntelenül is arra várt, hogy utánajön a lány. De, ahogy megállt, egyszerre olyan csöndes lett az éjszaka, mint egy kiásott, s lefedett gödör. ,,Iszonyú!" — gondolta a fiú. Oldalában bénító szúrást érzett. Amikor a megállóhoz ért, éppen jött a villamos. — Nem száll föl? A másik húsz perc múlva jön! Fejével intett, hogy nem. A szerelvény csörömpöve elhúzott mellette. Leültegy padra. Várta a lányt. Maga sem tudta, mit akart még tőle? Talán néhány szót beszélgetni vele? Vagy megütni? Hirtelen ez is eszébe jutott. Aztán hűvösséget érzett, amely beborította és csontjait is átjárta. Nagyon sokára jött a lány. Akkor már úgy tudta nézni, akár egy idegent. Odajött a pádhoz, leült. Egészen a közelébe húzódott, mintha semmi sem történt volna. — Holnap visszaadom — mondta csödesen. — Ostoba voltam! Te igazán jót akarsz és mindig a kettőnk dolgával foglalkozol! Megbocsátasz? — kérdezte a fiútól. Amikor nem kapott választ, sírásra fordult a hangja. — Igazán őszinte voltam hozzád! Tévedtem és bevallottam! Miért nem szólsz? — Félek — mondta egy idő múlva a fiú. — Lezuhantam, most meg kell gyógyulnom. Majd megmondom, hogyan sikerül. Felkelt a pádról, átment az úttesten és elindult a kerítés hoszszában. A leselkedő árnyékok rögtön betakarták. Az ívhegesztő felvillant, mintha csendes lövedékek robbantak volna az éjszakában. Simon Emil
