Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-10-05 / 20. szám
jepakolhatnánk az előtérben ? mjjjHÍendeljen holnapra szünetet — mondta az elnök Katalinnak. — Én nem érek rá velük járkálni. — A cucc nagyját a kultúrházban már leraktuk — mondta a gyártásvezető —, ide csak néhány lámpát tennénk. — Ne csináljanak nagy rendetlenséget — mondta Katalin. — Nincs takarítónőjük? — Nincs. A beszélgetésbe bekapcsolódott mindjárt Stikker Gyula. Széparcú fiú volt, s adott is a szépségére. A rendező asszisztense volt, leginkább ő intézkedett, a rendező csak a tekintetét hordozta a suta tájon a felfedezés fájdalmaival. Rövid hajú, ősz fejét elnézte egy darabig Katalin, de aztán Stikker locsogásának nem tudott ellentállni, az asszisztens mindegyre követelte, hogy Katalin is beszéljen: merre s hogyan kezdjék; nekik ugyanis van egy elképzelésük a novaszőlőről és annak áldatlan hatásairól, meg általában a tanyavilágról, s úgy tudják, itt érdekes képekre számíthatnak. Leséltáltak a nagy útra, a két fekete kocsi követte őket, az egyiknek a tetejét le lehetett nyitni, s az operatőr azon kibújva a kezében tartotta a gépét. Az úton akkor vonult el épp a szövetkezet nagy birkanyája. Az elnök is azt várta az út szélén, hogy a nyáj elvonuljon, takarta magát mindenki a portól és a szagtól, s csak aztán látták, hogy a nyáj befordul a kukoricatáblára: s az evés és a száraz szálak csörgésének hangját idáig hozta a könnyű novemberi szél. — Miért engedik rá? — kérdezte az elnöktől a rendező. — Ki törje le ? — mondta az elnök. — Nincs elég ember? — Nem nagyon jönnek ezek dolgozni, az isten verje meg. Rosszul fizetett tán a szövetkezet? — Kérem azt nem lehet mondani, hogy jól. — Miért? Az elnök hallgatott. — Az elvtárs az elnök. Hogy gondolja: miért ? Kérem, az is haszon, ha a birka legeli le azt a tengerit. Kövérek lesznek tőle, jól tápláltak. Az operatőrnek a szeme előtt volt a kamera. Aztán az elnök elment, és Stikker Gyula azt mondta Katalinnak, menjenek le a kukoricáshoz. Katalin hallotta, hogy a rendező megkérdezte az operatőrtől: — Sikerült ? — Ellenfényben volt — mondta az operatőr. A rendező legyintett. Aztán a birkákat fényképezték, ahogyan vágott patáikkal nekiestek a kukoricásnak. Ledöntötték a szárakat, megkeresték a csöveket, s ettek. Később arra kérték a juhászt, fordítsa ki a tábláról a juhokat, s eressze rá őket újra. így is történt. Az állatok már ismerték a járást, s nem nagyon akarták még abbahagyni az evést, hát szinte futván-futottak a táblára ismét: a juhász meg a kutyája alig győzte követni őket. Napszállat után a markukból vacsoráztak a filmesek, gondolták visszamennek a városba, de már olyan éhesek voltak, hogy nem bírták tovább, hát ettek szárazát, erre még éppen fel fog férni a tulajdonképpeni vacsora. Stikker nem volt hajlandó elmaradni Katalin mellől. — Nem gondoltam, hogy ilyen szép lánnyal találkozom itt, elhiszi ? Valami vénkisasszonyt gondoltam vagy öregurat. Fél évvel ezelőtt még olyat talált volna. Nem régen van itt? Nemrégen. — Bejön velünk a városba ? Katalin rápillantott: — Azt hiszem nem megyek be. Félreért engem — mondta Stikker. — Olyannak néz, aki az ilyesmit félreérti ? Stikker elmosolyodott, s fanyarul rágta tovább a szalámis kenyerét. — Szeretném javasolni azért — mondta —, hogy legyünk jó barátok. Azt lehet? — Lehet — mondta Katalin. De a mosolyától tulajdonképpen Stikkernek el kellett volna kotródnia. Valahogyan mégsem tudott elmenni. Később odalépett hozzájuk a rendező, s megkérdezte Katalintól: Udvarol a gyerek? Azt akarta. Mindig ezt csinálja — mondta a rendező. — De azért rendes fiú. Egy tanítónőt egyszer már fölsegített a tanyáról. — Szavamnak álltam becsületesen — mondta Stikker. — Ez igaz — mondta a rendező. Katalin megkérdezte: — S mi történt a nővel ? — Dramaturg lett — mondta a rendező. — Ért hozzá ? — Nem. — Hány embernek feküdt le? — kérdezte Katalin. A rendező, akit a barátai Dalai Lámának hívtak, mélyen nézett rá: — Ott sem kívánja mindenki, hogy lefeküdjenek neki. Sőt, nagyon kevesen kívánják. De ami igaz, az igaz. Éz a nő mindenkinek lefeküdt, aki csak kívánta. Nem ismerte Pascalt, s itt kezdődött végzetes tévedéssorozata. — Maga szereti Pascalt ? — Senkit sem szeretek, de ismerem. — Örülök neki — mondta Katalin. A Dalai Láma érdeklődve fürkészte Katalint. A tanítónő pedig úgy érezte, bizalommal lehet ehhez az emberhez. Oly annyira nyílt és őszinte férfihoz természetesen még soha nem volt, mint önmagához, most mégis megnyílásra készülődött, olyasmire, amit talán csak az apjának tudott volna elmondani, ha ismerte volna élő valóságban, és vele él. De nem is érzett még férfit olyan közelségben, mint amilyenben egy apa lehet a lányával, s nem tudta magyarázatát adni, miért vonzódik ezzel az érzéssel s ilyen hirtelen ehhez a rendezőhöz. Pascal miatt? Ez nem magyaráz semmit. A rendező ugyanúgy kimondhatta volna Ady Endre nevét, s talán ez többet jelentett volna. — Aki árván nő fel, — mondta Katalin —, azt keményebb ütések érik, s nem melegszik egykönnyen. Én az elérhetetlen után nem vágyódtam soha. Bármilyen messze mentem is, az elképzelések a lehetőségeken belül maradtak. Becsületes az életcélom, s most már Ш Galambos Lajos m ХШ. folytatás csak az a kérdés, meg tudom-e állni a helyemet ? Arra vágytam, hogy tanító legyek, ez papír szerint sikerült. De a papír még nem dönti el, hogy tanító leszek-e valóban ? Eddig nem tettem sokat. Tanítottam persze a gyerekeket, de ez nem elég, annyit láttam itt, hogy néha összeborzadok. Valami rettenetesen nagy munkát kellene végezni, hogy ezt a népet felemelhessük az értelem színvonalára. Itt évezredek múltak el nyomtalanul. A sámánhit helyébe az istenhit lépett, de ez nem jelentett semmit. Ha azt mondanák nekik, hogy ezentúl kövön kell áldozni, hát ott áldoznának. Az emberhitre még nem tanította meg őket senki. Megindítani bennük az a emberhitet, ezt kellene művelni, s nemcsak ' gyerekekkel, mindenkivel. A Dalai Láma megérezte az őszinteséget. De, persze, gondolta, az őszinteség kényelmes. Mi lenne az emberiséggel, ha mindenki őszinte lenne, és természetes ösztönei számára az igazság méltóságát akarná igényelni. A tolvaj is lehet őszinte meg a részeges is. Mindenesetre ennek a kislánynak az őszintesége vonzó. — Nem késő ez a felismerés? — kérdezte. — Semmi sem késő — mondta Katalin. — Ha eddig nem volt itt az ideje, most itt van. — Hogyan ? — Eltüntetni a tanyákat. Az itteni élet nem méltó az emberhez. — Hogyan fogna hozzá? — Befejezném gyorsan a központi iskola felépítését. Ezt meg lerombolnám azonnal. De a szó szoros értelmében: tankokkal vagy amivel lehet. Itt áll ez a régi iskola meg a kápolna. Én belenéztem az emberek szemébe, és tudom, hogy ezek már csak a minden múltat jelentik. A kápolnába a szomszéd faluból havonta egyszer kijön a pap. Az emberek odacsődülnek hozzá, de alig hiszem, hogy tudják miért ? Lelki vigaszt nem kereshetnek, mert nem tudják, mi az. Élnek, ahogy éltek beláthatatlan idők óta. A gazdasági változás csak felszín, s ez itt még annak sem a legjobb fajtájából való. Az új iskola talán valamit megmozdítana. De amíg ez a régi itt áll, jól tudom, hiszen tapasztaltam, a házak sem fognak megmozdulni. Ha ez az iskola nem áll itt többé, talán megmozdulnak lassan. Furcsa ellentmondás, de azt hiszem, így van. Jelenleg az embereket még munkára se nagyon lehet mozgósítani. Magányosak itt az emberek. Isszák a rossz bort vagy a mérgezett szeszt, amitől hülyék lesznek. Hazamennek, és befekszenek az ágyba. Nem is olyan ritkán a rokoni ágyba. Böte lábú gyerekek születnek. Csenevész fiák, akik az apjuk szájából kérik §1 a pipát, és tizenhét éves korukban csenevész utódokat nemzenek. Fel kell ezt számolni minden eszközzel. A Dalai Láma hallgatott. — Ezt látta itt ? — Meg még többet. — És hozzá akar kezdeni ? — Nincs más választása az embernek, ha úgy érzi, azért van a világon, hogy betöltse a sorsát. A Dalai Láma azt mérlegelte: ha az alsó rétegekben mindenki ösztöneinek igazsága szerint él, vad ősiség van ott, s a fejlett kor mit tehet ? Határozza el az egyéniség korlátozását magasabb érdekből ? Mai napság célravezető ez? Megkérdezte Katalintól: — érdemes hozzákezdeni ? — Egy menthetetlenül túlhaladott életformáról van szó, társadalmi betegségről és bűnről. Mindenképpen hozzá kell kezdeni. — Találkozott már itt olyan emberrel, aki ezt éppolyan bűnnek érzi, mint maga ? — Találkoztam. — S mennyi idő kellene erre ? — kérdezte. — Nem tudom. — Nem gondolt rá ? Katalin hátratúrta a haját. Megijedt, hogy túlságosan messzire ment, s vajon végeredményben az ő dolga-e mindez ? — Arra semmi esetre sem gondoltam — mondta —, hogy itt töltöm le az életemet. A Dalai Láma bólogatott: — Hol akar akkor cselekedni ? Valamelyik városban ? Vagy egy kényelmesebben kiépített falu is megfelel? Katalin nem válaszolt. Gaál Imre jött arra, s a tekintetével őt kereste. Látta, milyen beszédben van az idegenekkel, s nem mert közelebb jönni. Rágyújtott, lekókasztotta a fejét, ahogy szokta, és aztán csak állt. Katalin észrevette mindjárt. Folytatjuk 17
