Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-08-24 / 17. szám
II. A második romániai utam emlékei szebbek és kedvesebbek. Negyvennyolc nyarán keltem útra egy dunai tehervontató gőzösön. Ekkor már régen vége volt a háborúnak és a román nép viszontagságainak. A román nép a kommunisták vezetése alatt 1944 augusztus 23-án felkelt Antonescu marsall fasiszta kormánya ellen. A hadsereg is átpártolt a felkelőkhöz és megnyitotta a Vörös Hadsereg előtt az utat Erdély és a magyar síkság felé! Ez a dátum a népi forradalom kezdete volt, amely 1947 decemberében Mihály király detronizálásával és a köztársaság kikiáltásával fejeződött be. Orsovánál, Vidinben és Adah Kaleh szigetén — Jókai Aranyemberének hires szigetén — már éreztük a fiatal román szabadság üdítő szellőjét. A vámőrök és granicsárok, közlegények és tisztek, valamennyien udvariasak és előzékenyek voltak, ök kínáltak meg cigarettával...! Giurgiunból autón mentem Bukarestbe. A főváros is erősen megváltozott. A szegénységet ugyan máról holnapra nem lehetett felszámolni, mert az országot a németek teljesen kirabolták és tönkre tették, ám úton-útfélen észleltem annak a gigászi küzdelemnek hatását, melyet a román kommunisták indítottak a nyomor leküzdésére. Bukarestből pedig vonattal indultam hazafelé. Jegyemet a kalauz ezúttal érvényesnek találta. És Curticiben, a határállomás épületén hatalmas transzparens hirdette: „Világ proletárjai egyesüljetek!” III. Aztán vagy tizenöt év után ismét Romániába utaztam. Ezúttal gépmadár röpített a magyar puszta, az erdélyi bércek, és az ókirályság rónái felett — a Fekete tenger partjára. Most már nem találkoztam koldusokkal és szembetűnő volt az ország gazdasági és kulturális fejlődése. A régi Efória és Mangália mellett Mamaiaban egy új óriás tengeri strand született. Itt aztán a román építészek is megmutatták, hogy legények a gáton. Kár, hogy a szakácsok nem tettek ki magukért A constancai kikötőben Szép Mamaia, szép Efória, de a szemnek legtetszetősebb mégiscsak Constanca volt, ez a régi hellespontusi görög település, amelyet a rómaiak később Tömésnek, Tominak neveztek el. Ide, ebbe a távoli kikötőbe száműzte Rómából az udvar Publius Ovidius Naso-t, a híres költőt. Innen vágyódott mindig vissza Rómába, a fények városába, Júliához, aki új legényeket tanított szerelemre. Itt írta meg „Tristie” (Keservek) című verses-könyvét, és itt születtek meg az „Epistolae ex Ponto” (Pontói levelek) is. „Tomiban ősz van. Barbárok a népek! És idegenek némely csillagok. A borostyán zöldje dérbe téved. És örömöktől oly özvegy vagyok” — mondja Juhász Gyula, a magyar poéta Ovidius emlékezetére írt „Ovidius levele Júliához” című versében, s nem hinném, hogy akadt volna még egy költő, aki Ovidius kétezer éves bánatát szebben rímbe szedte volna. Ovidius sírját nem találták meg. Szobra azonban ott van a virágok között, Constanca főterén, s nap-nap után keresik fel fiatalok s öregek. De nemcsak szobra van itt Ovidiusnak. Falut, üzemet, földművesszövetkezetet is neveztek el róla... Constanca sajátos varázsával, sok-sok műemlékével és nagyon szép környékével bűbájos tengermelléki város. Mamaia, Efória, Constanca, a tenger kék vize, a part aranyhomokja, mindez Ovidius verseinél is szebb költemény, a román nyár dicsérete, emlékek aranyló borostyánkoszorúja. BARSI IMRÉ Ovidius szobra a constancai főtér« tn Román nyarak Kicsik és nagyok a tengerben
