Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-06 / 5. szám
A szeszélyesen tomboló viharos eső olyan hideget árasztott, mintha a nemrégiben elmenekülő tél utolsó fullánkjait marná a zsenge tavaszba. A kopott ház tövében csont- és bőr gyerekek kuporogtak dideregve. Tekintetük bágyadt, a mosolyt soha nem ismerő vézna arcocskák egymáshoz bújva rémületet tükröztek. — Én nagyon féjek — seiypiti a legkisebb miért szikit úgy anya? — beteg... valami fáj neki — nyugtatja a nagyobbik —, de ne félj, anya erős! Abban a pillanatban keservesen nyikordult az ajtó, és egy koravén — alig múlt harminc éves ■ görnyedt hátú férfi állt meg a küszöbön. — No, gyertek be — mondta hörgő hangján, erősen zihálva. Ilyen izgalmak után rendszerint nehezen szedte a levegőt, mert évek óta küszködött tüdeje a szegénység betegségével. A gyeiekek árnyékként surrantak be az ajtón, és a pici lábak topogásai csak az anya ágyánál szűntek meg. Az asszony fájdalomtól eltorzult arca mosolyra törekedett, és miközben homlokáról törölgette a kínok adta gyöngyöket, fáradtan intett a ruháskosár felé. — Ott van, nézzétek meg, a kistestvérI A gyerekek bizalmatlanul bámulták az alvó csöppséget, mert még nem tudták eldönteni, hogy jót vagy rosszat jelent ez számukra. — No, elég volt — töri meg a csendet a szomszédnéni — szárítsátok meg a ruhátokat és uzsgyi az ünnepi bendőtöltésre! — osztogatja kedvesen a parancsokat, no meg a gőzölgő paszulylevest a tányérokba. Az apa még egy kis ideig nézi az újszülöttet, majd tekintete végigsiklik a már javában falatozó éhenkórászokon és végül is a felesége szemébe fúródik. Hangtalanul vált szót a két ember, mindkettőt ugyanaz a kérdés gyötri. — Életet adtunk, de vajon meg tudjuk-e tartani? Ökölbe szorult kezét önkéntelenül az égnek emelte, de az erőtlenül bicsaklott a földre. Lassú léptekkel a vizespadhoz ment, leakasztotta a fogasról elnyűtt félkabátját, fejére csapta sapkáját, csak az ajtóból szólt vissza a családnak: — Megyek bevezettetni a pulyát a községházára — s nekiindul, a zord időnek. A szél élesen vágta arcába az esőt, fojtogatta. Néha megmegállt, hogy csillapodjon köhögési rohama, s közben mereven nézte a szájából kibuggyanó vészjósló vörös foltokat. Napszámos lelke gyakran lázongott a neki ítélt sors ellen, de mindig csak magában, sohasem mert szembeszállni sorsával. Tudta, hogy igazítani kellene ezen az életen, de a hogyanra választ nem talált. Akkor is ezen töprengett, amikor a könyökvédős tintanyaló egymás után írta be a rubrikákba: ,,Vezetéknév?... TAMÁSI. Neme? ...lány... Született? 1901. április 2-án... Keresztneve?... MÁRIA.” Egyhangúan peregtek a kérdések, a válaszok, mert akkor egyikük sem tudta még, hogy az imént beiktatott kis emberke megtalálja egykor a „hogyan” útját. Ha csak sejtették is volna, akkor bizonyára az egyik idegesen rágta volna a tollszár hegyét, a másik viszont, büszkén emelt fővel vette volna kézbe ezt a születési bizonyítványt. i A család egyre szaporodott. Immár Kilencre nőtt a gyermekhad. Az apát ágynak döntötte a tüdővész, vért hányt nap mint nap. Az anya, — mint József-mama —, mosóteknő fölött görnyedt látástól vakulásig. A gyerel.ek egymás után estek össze apjuk betegségében... Tivornyát ült a nyomor a penészrozsdás szobában. — Marikám — szólt egyik nap az anya hazatérve, - holnaptól kezdve beállsz cselédnek a Heksch földbirtokos úrékhoz. A tizenegyéves kislány kérdőn emelte any jára értelmes szemét, s mielőtt szólhatott volna, az anya folytatta mondókáját. — Örülnöd kell kislányom, hogy ilyen úri helyen szolgálhatsz... Mennyit kellett könyörögnöm, hogy felvegyenek, — s egymás után olvadtak le ajkáról a tapasztalatból szűrt jótanácsok, hogyan kell egy cselédnek viselkednie, h’ogy megnyerje az urak tetszését. A kislány figyelmesen hallgatta az ,,oktatást”, kereste a szavak értelmét, és amennyire tehette, elraktározta a tudat rejtekében. Az apa magához intette a vézna kislányt. — Jól jegyezd meg anyád szavait — hörögte nehezen — és egyet ne felejts el: bármennyire is lázongsz itt hévül — mutatott ujjával vérpettyes ingére, — sohase mondd ki hangosan gondolataid, mert akkor ... — nem tudta befejezni mondatát, mert újabb köhögési roham tört ki rajta. Mariska némán bólintott, gyengéden törölgette apja szájáról a vörös bugyborékot... A hajnal már az utcán találta az anyát, maga után vonszolva a még félig alvó kislányt. Az anya azon iparkodott, hogy elérje akkorára a földbirtokosék udvarát, mire felébred az élet, mert hát ez is jó pontnak számít az urak szemében, ha ,,nem lusta családból származik a lány”. A nagyságos asszony nyájasan fogadta a jövevényeket. — Nos hát, hagy lóm Tamásiné, azt a munkabíró lányt — jobbról-balról mustrálgatta az áruba bocsátott ,,jószágot”, majd kételkedve nézett az anyára. — Nem tudom, nem tudom, mit érek ezzel a gyenge lánnyal? — ...No, majd elválik, jó vásárt csináltam-e? Az anya zavartan tipegett egyhelyben, az attól való félelem, hogy a nagysága meggondolja magát, szaggatottan ugyan, de ontotta belőle a szót. — Ügyes... szófogadó... fürge... értelmes! — Jól van, jól van, majd meglátjuk — szakította félbe őt az asszony, menjen haza, hagyja itt... A kislány szótlanul nézte hol az egyiket, hol a másikat. Kicsi szíve mindjobban elszorult, majd hevesen vert. Tulajdonképpen csak most hatolt tudatáig, hogy elszakadt az otthontól. Jajongott benne a segltségkiáltás: ,,Ne hagyj itt egyedül anyám!” De a szavak nem találtak hangot. ,,Sohase mondd ki hangosan gondolataid... visszhangoztak benne apja szavai. Már csak arra ocsúdott fel, hogy anyja kifordult a kapun, és távolodó alakja egybeolvadt a köddel. — Nos, gyere Maris, megmutatlak a gazdasszonynak, majd ő kioktat, hol és hogyan fogd meg a munka végét — mondotta csaknem szórakozottan a földbirtokosné. A textilgyárban vezényszóra álltak le a szövőgépek. — Emberek! Elvtársak! Sztrájkba lépünk! Béremelést követelünk a gyárvezetőségtől... dörögte harciason a vörös szakszervezetek egyik vezetője. Mariska, a nyurga 16 éves kislány, elsők között állt fel a gép mellől. Ekkor már kijárta a cselédség keserű iskoláját, és az ifjúmunkás tanulóéveinek elején tartott. Már rádöbbent arra, társai segítségével igenis ki kell mondani a gondolatot, sőt ki is kell érte bátran állni. Megtanulta ott a munkások között, hogy miért kell felszámolni a szolgalelkűséget. Barna szemében meghonosodott az értelem, tekintetéből csillogott az öntudat. — Az orosz munkások példáját kell követnünk... Nem meghátrálni és győzni! — mennydörögte be a termet a szónok hangja. A munkások és munkásnők feszülten figyeltek minden szóra, és a mély csendet a helyeslés moraja váltotta fel. — Egyelőre kétfilléres bérjavítást követelünk... Meg kell választanunk a sztrájkbizottságot, amely előterjeszti követelésünket a vezetőségnek... Kérem javasoljatok embereket! Egymás után hangzottak el a nevek, s köztük: Tamási Mária. A fiatal lány ennek hallatára alig láthatóan megremegett, pir öntötte el arcát, majd határozott léptekkel indult a szónok köré gyülekező kis csoport felé. Bármennyire is állta a munkásság a sarat, letörték a sztrájkot, mert katonaságot vezényeltek be munkára. A munkások színe-javát viszont kidobták a frontra. Ugyanakkor az így megtizedelt sorokban nőttek, izmosodtak az új hajtások, a Mariskák, akik elszántan álltak be a megüresedett helyekre. Az őszirózsa szirmait széltében-hosszában hullajtottá a forradalom forgószele. A távoli Pétervár, és a közeli Pest izzó szelleme lángra lobbantotta a pislákoló szikrákat. Prágától Kelet- Szlovákiáig megremegett a föld és a remény fényszórója besugározta Közép-Európát. „...csak előre, csak előre, ez a jelszavunk!...” Harsogta felszabadultan a munkásság, s soraiban ott menetelt Mariska is. Éjjel nappal szervezett, agitált ifjúmunkás társaival együtt. Őrizték a gyárat, nehogy a gépeket leszereljék. — Nem hátrálunk meg! — ismételte lelkesen a fiatal lány, de... de győzött az elnyomók nemzetközi nyelven beszélő fegyvere: a tőke. — Leverték a Magyar Tanácsköztársaságot... Horthy vérben fürdeti Magyarországot... Orgovány... Futótűzként terjedt a hír. Mariska leverten bandukolt haza, hóna olatt a gyárban osztott szövetet szorongatva. Az anya, akit sohasem gyötört igen a világ gondja, boldogan kapta fel az asztalra ejtett csomagot. — Jaj, de gyönyörű... Milyen szép leszel benne — örvendezett lelkesen. Mariska bánatos szeme értelmetlenül csüngött anyja mosolyba merült arcán. Egykori vágyainak foszlányai sem ébredtek fel benne, amelyek új ruhát, meleg kabátot szőttek rá éber álmaiban. — Anyám! Mit ér mindez — zokogott fel — amikor sárba taposták a lópaták az ajtónkon kopogtató holnapunkat. Most az anya nem értette, de talán érzelmei sugallották, hogy szörnyű dolog történt. S Mariska pontosan ezekben az eseményekben tette le tanoncvizsgdit a munkásosztály harcának mezején. S a tandíj? A „megbízhatatlan”, „nem kívánatos egyén” — bélyegzőjével lepecsételt munkanélküliség. ЬЛ—z’Z A nemrégiben megalakított kommunista párt sejtgyűlését vezető elvtárs rátért az utolsó napirendi pontra. Elvtársak! Gyűlésünk berekesztése előtt meg kell hogy tárgyaljuk az új tagok felvételét sorainkba. Elsőként Tamási Mária jóváhagyását bocsátom vitára... Tessék, szóljatok hozzá! A szűkre szabott helyiség légkörét az életbevágó pillanat komolysága töltötte be. Az említettnek nem kellett bemutatkoznia. Ismerték őt. Ki úgy, mint ifjúmunkás funkcionáriust, ki pedig a nők között kifejtett munkája révén, vagy a szakszervezet harcaiból, a sztrájkok egyik fáradhatatlan szervezőjeként. A kommunisták kurtára fogták a vitát. S a levegőbe emelt kezek a néhány másodperc múlva párttaggá avatott fiatal elvtársnak bizalmat és hitet szavaztak meg. Mariska torka elszorult. Egyetlen szó sem jutott eszébe mindabból a szövegből, amelyet már napok óta elkészített gondolatban. Egyszerre küszködött az öröm és a könnyek kitörésével. De az erős kézszorításokat szívből viszonozta. A vádló hangja *.rcesen kongott a bíróság épületének nagy termében. — ...A fővádlott Klein Móric és bűntársai felforgató tevékenysége komolyan veszélyezteti köztársaságunk létét... — S mint az elkopott gramofonlemez úgy idézte a „megsértett” paragrafusok tömkelegét. — A vádlottak padjára juttatott Tamási Mária közismert búj tóga tó, aki egyben
