Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-02-06 / 3. szám

о. j a s;

У A

.♦*/«, ,ban о szempillantásban, amikor Alekszej

ое/épeit a szobába, maga előtt tessékelve egy alacsony, szőke leányt, az anya mindjárt megsejtette, hogy ezentúl minden másképp lesz a házukban.

Régóta készült már erre a találkozásra, de most, hogy betoppant a menye, akit ezentúl már éppen úgy kell szeretnie, mint a fiát, mégis csak készületlenül érte a dolog.

— Édesanyám, akkor hát... megjöttünk — közölte elakadó nyelvvel Alekszej, és tétován beljebb tuszkolta Irinát.

Az anyának egyszerre csak párás homály futotta be a pápaszemét. Levette hát a szemüveget, megrázta a fejét, aztán megszokott mozdulattal már törölte volna is a két apró üveget, de nem akadt kendő a kezeügyében.

— Jó, igen, rendben van — mondta az anya, s igyekezett, hogy keményen csengjen a hangja.

A pápaszemet továbbra is ott lóbázta a kezében, a nyergénél fogva, valahogy nem tudta rászánni magát, hogy ismét feltegye, félt, hogy nevetségesnek, udvariatlanul fürkészőnek mutatkoznék. így aztán nem is vehette alaposan szemügyre a fiát, meg ezt az asszonyszemélyt, aki most már itt fog élni a házában, —nem láthatta jól őket a szemét elfutó pókhálószerű ködtől.

Azok ketten meg csak álltak előtte, mint valami szigorú bíró előtt.

Hányszor ábrándozott róla titkon, hogyan fogadja majd a fia választottját, mint örvendezik a kettőjük boldogságának, mert őt magát bizony messze elkerülte az effajta boldogság. A férje elesett a háborúban, öt esztendős volt akkoriban a fia. Ő meg ittmaradt fiatalon, csinosan, de fájdalmasan egyedül. Szerezhetett volna magának új boldogságot a régi helyébe, de azt gondolta, hogy úgysem lenne teljes az a boldogság, főképp pedig Alekszejért aggódott, aki gyenge egészségű, elkényeztetett fiúcska volt.

Az utóbbi hónapokban Alekszej ki-kimaradozott esténként, ő persze nem faggatta egy szóval sem. De azért a fia gyakori elmaradása aggodalommal töltötte el a szívét. Gondolataiban mind gyakrabban jelent meg az a fekete hajú, barnapiros képű lány, akinek a hajánál is kormosabb a két szeme, s abból a kicsit kancsi szempárból, amely oly mulatságosan s oly rajongva kalandozik végig mindenen, nyájas pillantások lövellnek. Olga és Alekszej régóta ismerték már egymást. A középiskolából együtt mentek főiskolára, együtt végezték el azt is. Most is ugyanabban a gyárban tervezőmérnökök mind a ketten. Az anya valahányszor Olgával találkozott, igyekezett kiolvasni a pillantásából, a szavából a választ az ő anyai sejtéseire, tépelődéseire.

És most egyszerre csak kiderül, hogy tévedett. Нет Olga a fia választottja. Más...

Ennek szürke a szeme, a tekintete riadt és bizonytalan. A fakó, jóformán szalmaszínű haja divatosan fésülve. Az olcsó kék-fehér csíkos vászonból varrott ruhája szorosan simul finom, kecses alakjára. A lábán ugyancsak kék-fehér csíkos szandál, csat és sarokpánt nélküli, nemrégiben divatbajött forma, ez az, amelyet tréfásan úgy hív a köznyelv: „nem hátrálhatsz”...

— Őt is Irinának hívják, akár csak téged — mondta Alekszej, egy kicsit talán hízelgőén, egy kicsit bűntudattal.

— Igen, igen — bólintott az anya, s még mindig zavarban volt, egészen félszeggé tette a gyámoltalansága, nem tudta, mit feleljen, mit tegyen. Végül is becsukta könyvét, amelyet a jöttükig olvasott, s letette szemüvegét az asztalra. A mozdulatai lassúak voltak. Aztán azt mondta a megszokott szóval:

— Terítek a vacsorához.

Alekszej, aki megörült annak, hogy könnyek

nélkül úsztok meg a dolgot, egyszeriben megelevenedett:

— Segítek neked.

Az anya leintette fiát :

— Maradj a vendéggel.

— Ugyan már, miféle vendég — nevette el magát Alekszej. — A mienk 6 már egészen, édesanyám. Az enyém meg a tiéd.

Akkor végre valamennyire összeszedte magát az anya — igaz, nagy erőfeszítésébe került — megcsókolta jobbról-balról mind a kettőjüket, elébb Irinát, aztán meg Alekszejt.

De mindjárt elfordította a fejét, s a feltolakodó könnyeit nyelve, ment kifelé a konyhába.

,,Az enyém meg a tiéd... Az enyém meg a tiéd...” — doboltak a szavak a halántékában. A konyhában sokáig kereste a cukrot, tétova félszegséggel álldogált a nyitott konyhaszekrény előtt.

— Mi, baj, édesanyám? — kérdezte Alekszej, aki kijött utána.

Az anya igyekezett tréfálkozást erőltetni a hangjába, úgy válaszolta halkan:

— Csak azt az egyet nem értem, mikor tudtál te így felnőni?

Alekszej odaszorította arcát az övéhez:

— Neked is jobb lesz ezentúl. Ira olyan jóságos... Akárcsak te...

Az asztalnál igyekezett olyan kedvesen nézni a menyére, amennyire csak tellett tőle. Ira némán ült. Egyszerűen, szerényen viselkedett, félénk mosollyal tűrte anyósa fürkésző, nyugtalan tekintetét, és csak olykor-olykor pillantott szomorúan s aggódva Alekszejre, aki fesztelenül, egy cseppet már hányavetien viselte magát.

Az anyának fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy megtudjon valamit a menyéről. Óvatosan kockáztatta meg az első kérdést:

— Együtt dolgoztok?

— Nem! — válaszolta Alekszej és a pillantásával biztatta a feleségét.

Ira, úgy látszik, megértette, mit kell tennie: beszélni kezdett magáról. A szüleit elvesztette. Egy távoli rokona nevelte fel. Előrajzolóként dolgozik. Azelőtt jegypénztáros volt, még régebben villamoskalauz.

Olykor-olykor megállt az elbeszélés közben, eltűnődött, kereste a szavakat. Anyósa jól értette minden szavát, mégis úgy érezte, hogy a fiatalasszony valami fontosat, valami nagyon lényegeset eltitkol előtte. Ezt a furcsa titkot rejtegették a két finom kéz akaratos gesztusai, s az éles vonalú apró ráncok a két szemöldök között, amelyek hol női büszkeséget, hol gyermekes makacsságot mutattak.

Éjjel az anya fel-felriadt, forgolódott, s félt bevallani önmagának, hogy a menye nem nyerte meg a tetszését. Nagyon is megszokta ő már azt a másikat, Olgát. Ez az Ira pedig cseppet sem hasonlít Olgára, és nem fogja egykönnyen kiszorítani a szívéből azt. Az anyának sajgóit a szíve, mintha bántotta volna valami a lelkiismeretét.

A hold lopva bepillantott az ablakon, a csipkefüggönyön át, s aztán mintha prémbe burkolóznék, szégyenlősen eltűnt az ezüstös-szürke felhők go molyagában.

...Néhány nappal később Ira odaköltözött hozzájuk. Anyósa nyájasan fogadta, segített kicsomagolni a holmiját.

Egy darabig segített, de aztán holmi házimunka ürügyén kiment a konyhába, s akárcsak első este, a kötényébe temette az arcát. Úgy érezte, valahogy megalázták, de nem tudta volna megmagyarázni, mivel. Kihallotta, amint odabent Alekszej meg Ira kacagva évődnek egymással. Tudta, hogy azok ketten maradéktalanul bádogok, és nem gondolnak most ővele.

Azt lehetett volna hinni, hogy jó kerékvágásban halad minden Csakhogy az anya valami mély megérzéssel egyszerre csak rádöbbent: valami nincs rendjén a fiataloknál. Igyekezett elhessegetni a gyanakvást magától. Dehát hiába is próbálta áltatni magát. Alekszej makacsul elhárította a felesége kedveskedését, a nagy elfoglaltságára hivatkozott, gyakorta visszavonult, s mind meszszebb és messzebb került írótól.

Egyszer, amint az anya megjött a munkából, meghallotta, hogy azok ketten veszekednek odabent a szobában. Az ő jöttét nem vették észre.

Alekszej kíméletlen szavakkal, durván beszélt. Ira könnybefúló, elkeseredett hangon mentegetőzött, kért, könyörgőtt.

Nem állhatta meg, hogy rájuk ne nyissa az ajtót. A vitának menten végeszakadt. Alekszej is, Ira is barátságtalan, ingerkedő pillantásokkal méregették.