Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-11-27 / 24. szám
Nagykoposon már régen nem a helyi hangszóró recsegő hangja utasítja a dolgozókat, hová induljanak reggelenként. A szövetkezet székhazának falán feketére-fehérrel írva olvashatják a szövetkezetesek» hová szól a beosztás. Az újdonsült csoportvezető a fekete táblát szemléli. К1NoШя,Шю(г(Ш' A Gécziék annakidején úgy döntöttek, hogy Ági lányukat kereskedelmi iskolába Íratják. Gondolták, legyen más foglalkozás is a családban, mint földtúró. Igen ám, de közbe jött valami, amire nem számítottak. A különben jól tanuló leányka hadilábon állt a szlovák nyelvtudással, s nem sikerült a felvételi. Nem lehetett mást tenni, mint az ősök nyomdokaiba lépni, beiratkozni a nagykaposi Mezőgazdasági Technikumba. Ágnes hamar megbarátkozott a mezőgazdaság szerteágazó tudományával és osztályának legszorgalmasabb tanulói közé tartozott. Elröppent felette a négy év és júniusban ,,érettként” léphetett az életbe. A nagykaposi szövetkezet vezetősége magáénak tartotta a lányt. Munkahelyét már régen biztosították az állattenyésztésben példásan dolgozó szülei. Az örökké vidám, mosolygós Ágit helyettes csoportvezetőnek osztották be. Az eltelt néhány hónap azt igazolta, hogy az alma nem esik messze a fájától. Ági komoly segítőtársa lett Sanyi bácsinak, a mezei csoport vezetőjének. A szárnybontogatás azért nem ment zökkenő nélkül. Eleinte jómagának is furcsán hatott másokat irányítani. A 70 ember között olyanok is akadtak, akik zsörtölődve mondogatták: — Jól nézünk ki, ez a fruska akar nekünk parancsolgatni. Pedig a helyettesnek eszébe sem jutott a parancsolgatás. Nem is telt el sok idő, szép szóval, kedvességgel, s néha egy kis ravaszkodással lefegyverezte az ellenségeskedáket. Lassanként mindenki szívébe zárta a jókedvű lányt. Az elnök, az agronómus s a többiek, mindig mögötte álltak, nem fukarkodtak tanáccsal. Úton-útfélen segítették a ,,mi lányunkat”. A szemrevaló Ági nemcsak a természetet, földet, s az ott szorgoskodó embereket szereti, hanem mindent ami szép. A táncot, mozit, a jó könyveket. Imádója a modern költészetnek. Emellett a levelezés foglalja le a legtöbb szabad idejét. Ági és tizenkilenc érettségizett társa — a tizennégy fiú és hat lány — között gyakran vált levelet a posta. A levelekből tudta meg Ági, hogy valamennyien a mezőgazdaságban helyezkedtek el. Fejér Erzsébet csoportvezető Almáson. Kende Anna segédkönyveid Szentesen. Kiss Piroska a Növénynemesítő állomáson tevékenykedik. A nagy ,,ő”... igaz erről egy betűt sem, megígértem. A levelek eleinte kissé panaszos hangúak voltak, de nem tanúskodtak pesszimista hangulatról. Vajon milyenek lehetnek most, mit írhat többek között a csoportvezető-helyettes. ......El sem hiszed drága Erzsikém, hogy mennyire megváltoztak az emberek! Képzeld Ágikának becézgetnek. Magamban haragszom is érte, de nem mutatom. Nem tudom hallottad-e már az újságot. A nagy ,,őt” behívták katonai szolgálatra. Már két képeslapot küldött. Kedves tőle. Nem? A múltkoriban egy érdekes dolgot hallottam. Az agronómusnak egy ismerőse azt újságolta, hogy állítólag a nyitrai Mezőgazdasági Főiskola mellett jövőre magyar tagozat nyílik. Ez nagyon jó lenne! Biztosan te is beiratkoznál. Újra együtt tanulhatnánk! Szlovákba nem merek beiratkozni, tudod én meg a nyelvek!... Még egy nagy újságot írok. Sanyi bácsi a csoportvezetőnk beiratkozott a kétéves mesteriskolába. Ha állsz, jól kapaszkodj meg. Engem tettek meg november elsejétől csoportvezetőnek. Úgy izgulok, hogyan lesz most, ha nincs mellettem Sanyi bácsi. Az elnök bíztat, azt mondogatja ő is úgy tanult meg úszni annakidején, hogy kétméteres mély vízbe lökték..:" -tő-8-Aíoii/Íi .Tfw). Múzeumba kerül a kapa...? Tisztelt Kiss Miklós! A közelmúlt hetekben mint újságírót a brnói vásárra szólított a kötelesség. Talán a sors Iróniája, hogy éppen a mezőgazdasági gépek pavilonjából tértem vissza, mikor a szállodaportás átadta az ön, — Dolgozó Nő szerkesztőségének címzett levelét. Mivel a „Kapák alkonya” című írást én követtem el, a szerkesztőségből hozzám továbbították a levelet. Mondom, a világ legkorszerűbb gépgyáraiban készült legújabb mezőgazdasági gépek között szerzett friss benyomásokkal a tarsolyomban, olvastam a mezőgazdasági gépekkel és más segédeszközökkel kapcsolatban, enyhén szólva, kétkedő hangnemben írt levelét. Válaszul az imént említett cikkemre ön azt írja, hogy „márpedig kapákra mindig szükség volt a növényápolásban és a jövőben is kellenek, mert a talajt porhanyítani kell, hogy minél kevesebb víz párologjon el a földből, meg irtani kell a gyomot.” Azt is írja, „köszöni szépen az olyan gyomirtó vegyszereket, amelyek ártanak a méheknek.” Továbbá panaszkodik, hogy a vaskereskedések nem látják el a szövetkezeteseket elegendő mennyiségű hagyományos kézikapával és hogy külföldről a szó szoros értelmében becsempészték a kapákat, hogy a szövetkezetben elvégezhessék a szükséges munkálatokat. Ha megengedi, most vitába bocsátkozom önnel. Éppen annak kapcsán, amit a brnói vásáron láttam, úgy vélem nincs egészen igaza Önnek, amikor azt állítja, hogy kapa mindig kellett és a jövőben is kell. Abban igaza van, hogy a talajt, ismert okokból, porhanyítani kell. ön amellett kardoskodik, hogy ezt a porhanyítást kizárólag csak hagyományosan — kézikapával lehet elvégezni. Automatizált zöldségosztályozót, megbízhatóan működő répa és kukoricakombájnt és más csodálatos mezőgazdasági gépeket láttam Brnóban. Ezekről azonban majd máskor beszélgetünk. Most arról hadd mondjak néhány szót, amiről ön is írt: Belátható időn belül — hogy a múltkori cikkem címével éljek — múzeumba lehet-e tenni a kapát és hogy milyen körülmények kellenek ahhoz, hogy ezt elérhessük? Megkérdeztük az előbb említett gépek kiállítóitól, milyen szakképzettségű emberek ülnek traktoraikon. A felelet ez volt: volt már olyan termő időszak is, amikor két mérnök végezte egyegy traktoron az egész növényápolást. De többnyire „csak” négyéves mezőgazdasági szakiskolát végzett emberek a traktorosaink. Úgy vélem, erre is érdemes lesz felfigyelnünk. „Négyéves mezőgazdasági szakiskolát végzett traktorosok”. Meg kell, sajnos állapítanunk, hogy nálunk az ilyen még fehér holló. És gondolkozzék csak el, lehet, hogy éppen ezért „sikerült” — mint levelében is említi — az Önök szövetkezetében a vegyszerek segítségével a gyom helyett a méheket kiirtani. Ha szakember ül a traktoron, az tudja, hogy mit tegyen. De ha tudatlan emberre bízzák, például a gyomirtó vegyszerek alkalmazását, az több kárt tehet, mint hasznot. Megtörtént már, hogy az ilyen ember annyi fáradságot se vett magának, hogy elolvasta volna a használati utasítást arról, milyen Időben, a nap melyik szakában, milyen töménységű oldatot kell használni a vegyszerből. Bizonyára Önöknél is így történt, hogy a vegyszeres gyomirtásnak végül is a szorgalmas méhek „itták meg a levét”. Hajlamosak vagyunk rá, hogy ebben az új világban, amikor napirenden csodálatosabbnál csodálatosabb dolgok történnek — régi mércével mérjük az új jelenségeket. Hasonlóképpen néztünk az ötvenes évek elején az új gépek — a kombájn — megjelenésére is. „Kasza nélkül nem volt, de nem is lesz aratás soha”, jelentették ki akkor sokan. Látjuk, hogy ma már az aratást el se tudjuk a régi módon képzelni. Sőt, ma már az is túlhaladott, ami akkor új volt. A kaszák többsége ma már a padlásokon rozsdásodik, így bátran elmondhatjuk, hogy ez a szerszám nemsokára márvéglegesen múzeumba kerül. Hogy ma ezt még teljes mértékben nem mondhatjuk el, azt főleg a ma meglevő gépek tökéletlenségének „köszönhetjük”. Vannak mezőgazdasági gépek, amelyeknek gyártása ma még gyermekcipőben jár. De kiváló mérnökeink vannak és a mezőgazdasági dolgozók szaktudása is évről-évre gyarapszik. így a ma még nem tökéletes gépekkel, lehet, hogy jövőre már szinte csodákat lehet művelni a földeken. Azért pedig, hogy Kelet- Szlovákiában — mint ahogy írja — nem lehet kapát vásárolni, kizárólag csak az üzlethálózat vezetőit kell hibáztatni. Annak a reményében, hogy már az ön életében valóban bekövetkezik a kapák alkonya, üdvözli önt tisztelője: TÓTH MIHÁLY < I— > со N m £D-< r~ m < ГТК f 30 m
