Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-11-13 / 23. szám

az enyém, hanem csak a magáé, s ö maga dönti el, mi jó neki és mi rossz? ítéletében sohasem téved, mindig helyesen dönti el, mit kell tennie, s büszke vagyok erre. Azt hiszed, véletlenül ment először a parancsnokságra, s csak azután hozzánk? Várják a társai. Hozzájuk is jobban tartozik most, mint hozzánk. Képzeld el, hogy itt tartom, mondjuk, nem végleg, hanem néhány napra. Megtehetem: Petricsenko felhívja nevemben, akit kell, és minden rendben lesz. De Vologyát várják a társai a sorompónál, a táskáját is otthagyta náluk... Gondolod, könnyű lesz neki visszamenni a táskáért, és azt mondani: Utazzatok el, gyerekek, nélkülem, én meg itt vendégeskedem kis ideig az öregemnél?”

Katyerina Kasaverjevna így szólt:

— Ebédeltél Vologya?

Alekszej Petrovics örömmel kapott a megjegyzésen, és túlzott vidámsággal mondta:

— Nahát, ebédeljünk hármasban, mindjárt szólok Petricsenkónak.

— Nem — Vologya felugrott —, hisz engem várnak... Már jóllaktunk a parancsnokságon, kitűnő étterem van ott, jobb, mint az iskolában.

Vologya a kunyhó közepén állt, s egész idő alatt csinált valamit a kezével, hol összefonta a hátán, mint ahogy apjánál látta, hol pilótasapkáját igazgatta, s ekkor anyjához lett hasonló: ugyanilyen mozdulattal keresgélte és igazgatta az hajában a tűket.

Katyerina Kszaverjevna odament Vologydhoz, meg akarta ölelni, kezét már a váltóig emelte, mikor hangtalan sírás rázta meg egész testét. Szavicsev így szólt:

— Alit csinálsz, Kátya, nem szabad.

— Nem szabad, mama — szólt Vologya, s megcsókolta anyja nedves szemét. — Már nem vagyok gyerek, mama.

Ajka megremegett, elfordult, s megint igazgatni kezdte pilótasapkájdt.

Vologya egyszerre megsajnálta apját és anyját, nagyon megsajnálta, és restellte, hogy olyan zavartan és gyámoltalanul állnak előtte; nem tudják, mi megy végbe a lelkében, a rövid idő alatt,amíg ő a repülőiskolában tanult,elvesztették a kulcsot a szivéhez — azt a tökéletes kis kulcsot, amely nehezebben forgott ugyan apa kezében, mint anyáéban. A kis kulcs most nem működik.

Saját magát még jobban sajnálta Vologya, mint apját és anyját. És megértette, hogy önmagánál és szüleinél, kik nemrég még a legdrágább és legközelebb álló emberek voltok számára, mindenkinél jobban szereti a repülőiskola éttermében felszolgáló kis Tanyát, akinek nevetséges vöröses fürtöcske van a homlokán, hogy nincs számára kedvesebb, hozzá közelebb álló lény a világon.

Vologya nem tudta volna megmondani, hogyan történhetett, hogyan történt, hogy Tonya beférkőzött a szivébe, s olya szabadon és oly szélesen, úgy elhelyezkedett benne, hogy nem maradt hely senki más számára. Hiszen voltak lányok az iskolában, akikkel egy padban ült, akikkel együtt sietett a stadionba, együtt jártak uszodába, moziba, és soha nem vette észre, nem érezte a különbséget köztük s maga közt, azt a különbséget amely olyan fájdalmasan nyugtalanná és feszültté, teszi a kamasz életét.

Miért éppen Tonya, az esetlen, vastag lábú kislány miatt ver olyan forrón és keservesen már a legelső perctől fogva, amióta csak meglátta a hosszú, alacsony ebédlőben, az a kis izomcsomó a mellében, amely addig nem zaklatta.

Tonya a hosszú asztalok között magasra emelte a teli tányérokkal megrakott pléhtálcát, alig látszott fehér homloka és a fürt homlokán. Asztalukhoz lépett, ránézett mindegyikükre barátságos, gyermekien kék szemével, és csaknem suttogva mondta, szinte sóhajtotta:

— Vegyék el maguk!

Vologya tüstént felugrott a székről, kezdte leszedni a tányérokat a tálcáról, és szétrakta társai elé. A fiúk elnevették magukat, s egyikük — most ott fekszik egy földkupac alatt a repülőtér mellett a temetőben — sokqtmondóan kezdte szavalni:

Jaj, madárka, tőrbe estél.

A hálóból ki nem bújsz.

Vologya elpirult — az a perc el is döntött mindent.

Tonya még nem végezte el a tízosztályos iskolát sem, mikor apját megölték a fronton; anyjával a repülőiskola közelében lakott, a háromablakos házacskát látni lehetett az iskola kapujából.

Tonya mamája ugyanolyan kistermetű volt, mint ő, domború fehér homlokára is ugyanúgy borult a fürtöcske. Vologyához nagyon kedves volt, valósággal azt sem tudta, hová ültesse. Anasztaszija Petrovnának keményen kellett dolgoznia: vattakabdtotokat varrt katonák részére egy szövetkezetben, s иjjai mindig össze voltak szurkdlva, mert a tűt vastag vattarétegen kellett átdöfni. Nagyon kedves, barátságos asszony volt és még egészen fiatal. Vologya gyengéden szerette jóságáért, amelyben Tonya jóságára ismert, zavarában sokszor minden vére hirtelen az arcába tolult, s egy vigyázatlan szótól vagy tekintettől könnyek csordultak nagyon-nagyon kék szeméből.

Anasztaszija Petrovnának minden nagyon tetszett Vologydban: az is, hogy a tízosztályos iskolából repülőiskolára ment, az is, hogy apja tábornok, és hogy a mamája apjával együtt részt vett a polgárháborúban.

Meglehet, ha Anasztaszija Petrovnát nem viszik kórházba — egyenesen a műhelyből, ahol a vattakabátokat varrta — nem is történt volna semmi köztük.

Este egyedül maradtak a kis házacskában, ők ketten, Tonya és Vologya... Tonya sírt — leverte a fájdalom. Anasztaszija Petrovnát rögtön a műtőbe vitték. Vologya könnyekig megsájnálta. A leány a paplannal letakart ágy szélén ült. A fiú odament, és vállára tette a kezét, mint egy felnőtt. Tonya ráemelte gyermeki szemét... Abban a percben kialudt a villany. Gyakran kialudt: a város kis villamos erőműve nem bírta a háborús idő terhelését. Azon az estén nem lett volna szabad kialudnia.

Reggel Tonya a kórházba sietett, ott megmondták neki, hogy Anasztaszija Petrovna meghalt a műtőasztalon; gennyes vakbélgyulladás, elkéstek1 az operációval.

,,Szólni kell Tanyáról apának. — gondolta Vologya. — Kötelességem mindent elmondani neki. Alomo majd megtudja tőle.”

Hogy hogyan mondja el apjának, s hogy lesz-e rá ideje, azt nem tudta Vologya. Anya egy percre sem hagyta őket maguk-a. Anyával nem volt képes Tonyáról beszélni, anya elszörnyülködött volna, ő még most is kisfiúnak tartja. Apa mindent félszóból megért, hisz ő férfi, vele nyíltan lehet beszélni. Csak maradjanak négyszemközt, el is mondja, hogyan kísérte ki Tonya, hogyan mondta suttogva, az utolsó percben, míg a pincérigazolvány számára készült kis fényképet átadta:

— Kisbabánk lesz...

Eszébe jutott, hogyan kezdett verni a szíve abban a pillanatban, s újra hallotta Tonya hangját:

— Sajnálod, Vologya?

Vologya abbahagyta sapkája igazgatását, és apja felé fordult. Pillantásuk találkozott. Alekszej Petrovics kiolvasta fia szeméből, hogy fontos mondanivalója van, amelyre nem talál szavakat. -Akarsz valamit modnani nekünk, Vologya? - Nem — mondta Vologya, és elfordította a tekintetét.

— Talán nekem akarsz valamit mondani? — kérdezte nyomatékkai Katyerina Kszaverjevna.

— Nem, mama, semmit — mosolygott rá Vologya.

Katyerina Kszaverjevna lehajtotta fejét, az asztalnál ült, és ismét a kezét nézte. Neki is úgy tetszett, hogy Vologya valami fontosat rejteget előtte, valamit, amiről neki tudnia kell, s amit nem akar rábízni.

Katyerina Kszaverjevna büszkeségét bántotta, hogy — először életében — Vologya könnyezni látta; szigorú, parancsoló tekintete egyszerre gyámoltalanná vilit, és már semmit sem tudott parancsolni, semmit sem tudott követelni — csak kérni: vigyázz magadra.

Alekszej Petrovics férfibüszkesége is szenvedett: nem tudta megoldani a kérdést, amelyet Katyerina Kszaverjevna tett föl neki; ez a kérdés magától megoldódott azáltal, hogy Vologya előbb jelentkezett a parancsnokságon, mint nála, s a parancsnokság mindent úgy tett, ahogy kellett, magára vállalva a felelősséget fia sorsáért és életéért, mintha csak tudatosan le akarta volna venni apai leikéről a terhet... De ha ezt a terhet le is vették Szavicsev tábornokról, ettől nem lett könnyebb a dolga. Alost már nem volt mit megoldania.

Vologya erőt vett magán, pilótasapkájához emelte a kezét, szabályos, hangsúlyozottan katonás mozdulattal, összecsapta új csizmája sarkait, és erőltetetten, vidám hangon jelentkezett:

— Engedélyt kérek a távozásra, tábornok elvtárs.

Szavicsev elfogadta a kihívást. Kihúzta magát, s tüstént azzá a Szavicsev tábornokká merevedett, amilyennek alárendeltjei ismerték, jóindulatúan nyugodt parancsnoki hangon mondta:

— Szerencsés utat, alhadnagy elvtárs. Remélem, a legjobb véleményt fogom hallani önről bajtársaitól és parancsnokaitól.

Csak ez után ragadta meg mindkét kezével fia vállát, természetellenesen gyors mozdulattal, ujjai beleakadtak a szúrós aranyszövettel bevont karton vdilapokba, magához szorította Vologyát, s rekedten súgta a nyakába:

— Bocsáss meg nekünk!... Szeretünk téged, Vologya!...

— Alit csinálsz, papa, hisz már nem vagyok gyerek — válaszolt ugyanolyan halkan Vologya.

Időközben sok magasrangú f tiszt gyülekezett a fogadószobában, sőt egy tábornok is ott ült Petricsenko helyén a ceruzás asztalkánál. Fölállt, mikor nyílt az ajtó, s kilépett rajta Szavicsev, előre engedte Katyerina Kszaverjevndt és Vologyát. Az ezredesek, alezredesek, és őrnagyok vigydzba álltak. Szavicsev tábornok udvariosan feléjük mosolygott.

,,Látjátok — mintha ezt mondta volna mosolya —, úgy esett, hogy a fronton találkoztam a fiammal!"

Az a tábornok is, aki Szavicsevet várta, az ezredesek és az alezredesek is mind viszonozták mosolyát, tartózkodóan, mint akik teljesen értik, mi történik itt.

Petricsenko követte parancsnokát, a küszöbről látta, amint a tábornok a kapuban magához szorította, és háromszor megcsókolta Vologyát.

Szavicsev ott maradt a kapuban, Katyerina Kszaverjevna elkísérte Vologyát, végig az utcán a sorompó felé. Petricsenko most egészen kicsinek látta, a magas Vologya mellett.

Vologya hirtelen megállt.

— Várj csak, mama.

Katyerina Kszaverjevna bólintott, és megállt, nekidőlve a kunyhó léckerítésének, amely mellett haladtak.

Vologya gyors léptekkel visszament az apjához. Még menetközben kezdte kigombolni a mellén levő zsebet; Szavicsev előtt megállva, előhúzott tiszti igazoló könyvecskéjéből egy kis négyszögletű lapot.

— Ki ez? — kérdezte suttogva Alekszej Petrovics, messze eltartva a fényképet, melyről egy kamaszlány arca nézett rá barátságosan, homlokán nevetséges huncutkával.

— A feleségem — mondta Vologya elpirulva, és erőlködve keresett szavakat. — Ha velem... hiszen tudod... elmondod a mamának... Ne hagyd akkor cserben... kisbabája lesz... Tőlem!

Az utolsó szót szinte kiáltotta Vologya, zsebredugta az igazolványt, begombolta zsebét, és Katyerina Kszaverjevnához futott. Az otthagyta a kerítést, s elindult mellette, apró lépteivel iparkodva lépést tartani vele.

Sem Katyerina Kszaverjevna, sem Petricsenko nem hallotta, miről beszélt Vologya apjával, csak következtették: valami nagyon fontos dologról volt szó. Katyerina Kszaverjevna nem kérdezte ki Vologyát, remélte, hogy férje mindent elmond neki; Petricsenko nem számított arra, hogy a tartózkodó és zárkózott tábornok bármit is elmond neki, azért agya keményen dolgozott; látta a fényképet, s majdnem kitalálta, miről beszélt Vologya az apjával.

Szavicsev valósággal ellökte magát a kaputól, fejét magasra emelte, s Petricsenko mellett belépett a kunyhóba: várták emberei, a munka.

WALDAPFEL ANNA fordítása

13