Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-10-30 / 22. szám
— Sztyepanka, ide nézz! — ujjongott a kislány. — Emlékszel, azon az éjszakán esett... Minden felszáradt már, de a harangocskában.. Tessék, igyál a kelyhecskéből! Sztyepan megnedvesítette kiszáradt ajkát az esőcseppekkel és óvatosan nyújtotta a virágot Okszanának. — Igyál te is. Neked is hagytam... Okszana hálásan tekintett a fiúra. Letörölte könnyeit és Sztyepan vállára hajtotta fejét. — Kedvesem, ne feledkezz meg erről a kedves harangvirágról! Minden olyan száraz és ő mégis elrejtett számunkra néhány csepp nedvet... Ugye, nem felejted el? — Te kedves, fekete szemű harangvirágom! Nem felejtem el soha. — válaszolt Sztyepan és megcsókolta a lány arcát, ajkát, szemét. Sztyepan most bűnösnek érzi magát, mert nem válaszolt Okszana leveleire. Előre, Nyugatra... lebegett egyre szeme előtt és már itt a május. A duna-menti lányok ragyogó szemei. A kábító illatú bécsi orgonák, és a prágai vadgesztenyék. Nem volt ideje Okszanára gondolni. Azt mondta: — Visszajössz és minden redbe jön. Hová is ment volna? Igen. Sztyepan visszatért, de Okszanát nem találta. Szüleit a fasiszták agyonlőtték. Egyedül maradt az apai házban. Eleinte répát járt egyelni a földekre barátaival. Szomorú dalokat dúdolt és mindig reménykedve nézte Arina néni, a postás táskáját, mikor húzza ki a régen várt levelet. Okszanát népművészeti bemutatóra küldték a járási városba. Vonakodott a megbízatástól, egyre azt hangoztatta: — Hogyan .mehetnék Sztyepan nélkül? — Egy sort sem írt neked és te mégis viszszavárod, csacska lány! Nagy nehezen rábeszélték a lányok, menjen el. Elutazott, de vissza nem jött többet. Zeneiskolába küldték a városba és ott — állítólag — férjhez is ment. Sztyepan elkeseredésében a jól megtermett Fjodorát vette el feleségül, aki — akár a többi falubéli leány — az említett spartakiád óta halálosan szerelmes volt Sztyepánba. Fjodorina édesanyja, Aniszia néni, erős, dolgos asszony. Még a háború előtti ínséges időben építette fel a házát és nem is a két keze munkájából, hanem — ha furcsán hangzik is — a mellei segítségével. Úgy bizony! A kis Fjodora születésekor annyi teje volt, hogy nemcsak kislányát lakatta jói, Эе a gyermekotthonban nevelt csecsemőket is ellátta anyatejjel. És ezért szép összeget kapott. Fjodora az anyja természetét örökölte — takaros, szorgalmas asszony. Hátán hordja a zsákokat, akárcsak a férfiak és ha a vásárra megy: egyik kosár a vállán, a másik a hátán, a harmadik a kezében: A kosarakat gondosan vászonnal kötötte le. A vászon alatt a fiatal kakasok dulakodtak, mert nem voltak összeszokva, Fjodora több kofától vásárolta őket a faluban. De Fjodora egy-kettőre rendet teremtett a kosárban. És így ment ez mindig: piacról a vásárra — vásárról a piacra. Az örökké elfoglalt Fjodora csak egy fiút nevelt Sztyepánnak. Úgy olvasta, hogy a mai világban elég, ha az embernek egy, legfeljebb két gyereke van. A sok gyerjek ma már nem divat. Sztyepan a kolhozban, mint raktáros működött. Mikor még gyermektelenek voltak, egyszer megemlítette otthon, hogy zeneiskolába akarják küldeni. Fjodora hatalmas teste megremegett. Férjére vetette magát. — Mást .találtál magadnak. Itt akarsz hagyni eng^m? Én meg gyermeket várok. — Aztán keservesen zokogni kezdett. — Sztyopuska, könyörülj rajtunk, szerencsétleneken! Sztyepan sokáig vigasztalta. Amikor Fjodora megnyugodott, azt ígérte férjének, nagy meglepetést készít számára. Hogy mi lesz, azt nem árulta el. Ettől fogva Fjodora érdeklődni kezdett a kultúra iránt. Gyakran elbeszélgetett a könyvtárosnővel Jevgénia Leopoldovnával. Bement a városba és levágatta a hajfonatát. Sztyepan felfigyelt rá, hogy Fjodora a zenével is ismerkedik. De amikor a rádióból Okszanina hangja szólalt meg, mintha csak Sztyepánnak énekelné: „Miért nem repülhetek, madarak veletek? — Fjodora haragosan csavarta le a rádiót. — Nem tudnak mást közvetíteni, csak ezeket az elcsépelt özönvíz előtti dalokat! Egy késő őszi reggelen Sztyepant felesége csókjai ébresztették fel. Sztyepan értetlenül nyitotta ki szemeit. — Elfelejtetted már? — méltatlankodott Fjodora. — Meglepetést tartogatok a számodra ... Sztyepan kelletlenül kelt fel az ágyból. Az asztalon rózsaszínű terítővei leterített, kofferhez hasonló tárgyat pillantott meg. — No, találd ki, mi van az asztalon! Fjodora hatalmas kezeivel lerántotta a térítőt és Sztyepan szeme előtt ott állt a mármár elfelejtett, gyöngyházgombos, muzsikáló csoda. A harmonika még szebb, még nagyob volt, mint az a régi, iskolai harmonika, amin annakidején játszott. — Örülsz neki? Összegyűjtöttem rá a pénzt. Ülj le és muzsikálj, mert én is szeretem a zenét. Sztyepan kábultan tette térdeire a harmonikát és ujjai bizonytalanul futottak végig a billentyűkön. Elszokott már a harmonikától, ujjai mintha megfásultak volna. Rosszul játszott, a boldog Fjodora mégis önfeledten, szemlesütve hallgatta. — A színpadra többet ne is gondolj, Sztyopuska! Magadnak, meg nekem játssz. Eljársz majd a lakodalmakra, meg a mulatságokra harmonikázni. Észre sem veszed és összegyűlik a gyerekeknek teára egynéhány kopejka. Sztyepan ujjai lefutottak a biilentyűkröl. Csak ült, mintha megmerevedett volna. Eljárt a lakodalmakba játszani. Ha valaki megkérte, húzzon el egy jó talpalávalót, egy ropogós kozácsikot, váratlanul a „Kék eget nézem...” dallama szólalt meg a hangszeren. És ilyenkor Sztyepan gondolatban mindig az erdei kis patak fölé hajolt, amelyben Okszana boldog, fekete szemét, a vén jegenyék koronáit és az aranyos égboltot látta. És valahol messziről, az egyre távolodó, borzalmas szerelvény zakatolását hallotta. Miért nem repülhetek Madarak, veletek? — Jól játszik! Érzéssel muzsikál! — mondogatják a rózsás kedvű vendégek. — Nem tudnál valami ropogósát? Viszket a talpunk! A tánc végén koccintani hívják a muzsikust. — Igyál te is! Hogy megy a sorod, barmonikás? — Nem panaszkodhatok — válaszolja tisztességtudóan Sztyepan. Igen, így van. Sztyepan valóban nem panaszkodhat. Családi egyetértésben élnek. Csak éjszaka gyakran, nagyon gyakran az esőcseppekkel telített, kék harangvirágról álmodik. Fordította Jandáné ta, egyszerre két-három, pedáns gyöngybetűkkel írt levelecskét kaptam. Mindegyikben arra kérte a kicsi lány a végzetet, mentsen meg engem az életnek. Mindegyikben arra figyelmeztetett, jól védekezzem a hideg ellen, ne igyák túl sok vodkát és jártambankeltemben ne bolonditsam fölöslegesen a lányokat... Én is szorgalmasan válaszoltam a levelekre, abban a reményben, hogy még egyszer az életben találkozunk. — Találkoztunk is. Hm... de furcsa találkozás is volt... — dörZsölgette meg barátom újra a forradást a homlokán. — A háború véget ért és én megmenekültem, ezzel a bélyeggel a homlokomon. A frontkórházban még kaptam egy levelet Ljuszától, dedikált fényképet is küldött benne. Itt van, ebben az albumban, majd megmutatom. Évek múltán, mikor hazakerültem, megnősültem, gyakran, büszkén mutogattam a fényképet feleségemnek, azután gyermekeimnek, mint legszebb, legnemesebb hadizsákmányomat. Ám a régi parendovkai emlék nem hagyott békén. Tizenhárom év elteltével, újra sikerült Ljuszáékat meglátogatnom. Mit is mondjak?... Varvara Alexejevna, Ljusza mamája, már nem ismert rám, én meg nem ismertem meg a néhai kis Kolját, akiből azóta szép szál legény lett. És Ljusza...? Hová lett Ljusza? Óh, Ljusza mindig ,,keménykötésű” lány volt — mondta Varvara Alexejevna — elérte azt, amit akart — mérnök lett. A Rovno melletti tomachovkai Cukorgyár tervosztályának főnöki tisztét tölti be... — Viktor barátom e szavaknál újra felsóhajtott, szája körül kesernyés ráncok tűntek fel. — Természetesen, késedelem nélkül felkerestem Ljuszát. Azonnal rámismert. Virágokkal, függönyökkel díszített dolgozószobája Íróasztala mellől hozzámsietett és kétoldalt arcon csókolt. De mikor hellyel kínált a kerek társalkodó-asztalkánál, észrevettem, hogy... hogy férfi nadrágot visel és járás közben sántít. Észrevette arcomon az ijedtséget és mosolyogva, tárgyilagosan, mint annakidején ifjú leánykori tervét, közölte velem, hogy egy későbbi ellenséges légitámadás alkalmával elvesztette jobblábát. Modern, nagyon praktikus műlábat Yisel... Elszomorodtam és ő igyekezett felvidítani, de nem sikerült. Arra a kérdésemre, miért nem írta meg nekem ezt a... körülményt, mosolyogva válaszolta: ,,Bizonyosan elég bajod volt, Vityám, miért terheltelek volna a saját bajommal?” És mikor átadtam neki feleségem, mint ismeretlen barátnője ajándékát — egy éremmel ékesített nyakláncot, a fiatalság pírjával borított, de kemény vonósú arca elkomokodott. ,,Lásd, milyen furcsa az élet, Vitya” — suttogta elmélázva és szeretettel nézegette a láncocskát az apró éremmel. — ,,Mondd meg kedves hitvesednek, Mária Viktorovnának, hogy ajándékát tiszta szívből köszönöm és örülök, hogy a nagyvilágban ismét van egy új barátnőm ... Ezzel Viktor barátom kinyitotta az előtte fekvő fényképalbumot és megmutatta Ljusza fényképét. A képen a következő ajánlást olvastam: ,,Óvjon meg a sors részemre és részünkre — Ljusza”. Viktor befejezte elbeszélését, a fényképet visszatettük az albumba, a hétköznapi élet nagy pillanatainak relikviái közé. Fordította: V. M
