Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-10-30 / 22. szám
Katóka és a többiek A vénasszonyok napfényes nyarában vidáman csevegő főiskolás leányok sietnek az előadásra. A hatalmas épület előtti parkban még az ősz virágai pompáznak, de a fák lombjainak zöld üdesége már jócskán kifakult. Az október délutáni verőfény ellenére is érezni a messzi, hideg tájak leheletét. A nagy iskola folyosójának lépcsőin állok. A halgátok — jobbára leányok — csoportokban érkeznek. Arcukat fürkészem, ismerős vonásokat keresek. Vajon felismerem-e őt? Furcsa szerepre vállalkoztam. Egyszerűbb lenne a tanáriba felmenni és felhlvatni őt. De a felismerés izgalma lebilincsel. Várok... Mit is akarok valójában? Hisz nem is ismerem őt. Tizenkilenc év mégis csak nagy idő. S akkor még pályás volt, alig néhány hónapja pillantotta meg az üszkös, a második világháború sebeiből gyógyulgató világot. És megnyíltak az iskolák kapui... Hogyan is érthetnék meg azok, akik nem élték át a háború borzalmait, mit jelentett ismét az iskola padjaiban ülni. Egy megmentett füzetbe jegyezni a tanár előadását, a rövid szünetekben újra és újra elmesélni egymásnak a borzalmas élményeket. Nem is erről akartam most szólni, hanem Katókáról. Az akkor picike, alig néhány hónapos Katókáról, akit most itt a főiskola lépcsőin várok nagy izgalommal. Hozzájuk kerültem kvártélyra. Nem afféle diákszállás volt ez, nem is hasonlított hozzá. Családtagként fogadtak s én is nagyon megszerettem őket. Valahogy úgy érzem, hogy azokban a hónapokban, az emberek nagyon-nagyon szerették egymást. És mondanom sem kell, hogy közösen szerettük a kis Katókát, a család szemefényét. Igaz, nem halmozhattuk el minden jóval,tejben-vajban semfüröszthettük, mert a jónak, tejnek és vajnak igen szűkében voltunk. Nem csak mi, mások is. A háború nagy pusztítást végzett. A szétrombolt, kifosztott üzletekben talán még egy csörgő sem maradt, amivel a kis Katóka eljátszhatott volna. Ő úgyis talált játékot. Apró, ügyetlen ujjacskáival játszadozott, kerek nagy szemét kimeresztette és ismerkedett a világgal. Karomra vettem és körüljártam vele az udvart, a kertet. A lombosodó diófa leveleinek halk zizzenésére felfigyelt. Fogatlan apró szája mosolyra nyílt, szeme csodálatosan csillogott és kicsi karjával olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna ugrani a pólyából és repülni szeretne a zizegő levelek után. Vagy talán tovább is? Nem tudom. Nem is tudhattam. W,- ш JB ' ш ж Kedves gögicséléséből nem értettem semmit. De egész biztosan örült az életnek, amelyről jóformán semmit se tudott. Akkor mi sem sokkal többet. Megbámulta a fát, a sütkérező cicát és minden után ösztönös mozdulattal kapott. A pólyát, a nagy fekete szemeket most is magam előtt látom. Kis elemista kordban ugyan még néhányszor viszontláttam őt, de minden más elmosódik emlékezetemben, csak a nagy fekete szempár maradt meg. Valóban fekete? Nem is tudom. De emlékezetemben így él. Kisebb csoport közeledik. Köztük karcsú, érett leány. És a szeme... ő az! Megszólítom. Megismer, mosolyog. Nagyon megváltozott, de szeme és mosolya megmaradt. S én akaratlanul is a háború utáni első tavaszra gondolok. A pólyára, az ügyetlen kezecskékre, a család szemefényére, akit édesapja már nem láthatott. Nem élte meg születését. Tizenkilenc év — közel két éyt/zed. Hosszú idő. A kérdések özöne tolul ajkamra. Miért is választotta a tanári pályát? De nem, nem kérdezem. Hogy is kérdezhetném? Milyen feleletet várjak tőle? Inkább a tervei felől érdeklődöm. Haza szeretne menni, ha már nem szülőfalujába, legalább a közelébe. Megígérték, ő bízik az ígéretben. Az utolsó évet végzi. Nemsokára dobogóra lép... Nem először. Tanulmányi gyakorlaton már rábíztak egy osztályt. Mindössze egy órára, de milyen hoszszúnak is tűnt az első óra! Mégis mennyire rövid volt. A szépen, percekre kidolgozott előkészület ,,úszott". Kacagva meséli, hogy kifogyott az időből. Az új anyag átvételére jóformán nem is maradt ideje. Pedig az osztályban jelenlevő évfolyamtársai gyakran mutattak órájukra figyelmeztetésként. Óra után a*x° Á Szabó Gizella már idén szigorlatozik* — Jelenleg valami érdekeset ad elő a diákklubban mit össze nem nevettek gyámoltalanságán! Óriási élmény. Most már ő is nevet. A kezdet nem könnyű, de át kell rajta esni. Néhány hónap és búcsút mond a főiskolának, oklevéllel a kezében kilép az életbe. Katóka... Bocsánat, Csókás Katalin felnőtt sorba lép. Elnézem sudár termetét és újra csak a pályás leánykára gondolok, aki közel két évtized előtt a napfénnyel, a diófával, a cicával ismerkedett. Nemsokára gyermekeink előtt tárja fel a természet, a tudomány— a világ titkait. Elment az idő... Nem, 6 már nem emlékszik kiégett tankokra, bombatölcsérekre, katyusákra. Csak nagymama, nagyapa elbeszéléséből tud róluk valamit. Az a szovjet katona, aki elsőként köszöntött be házukba, a béke korszakát hozta. Ezalatt hatalmas gyárak épültek, százezrek költöztek új lakásokba, dolgos munkáskezek iskolák, bölcsődék százait építették. Szebb lett életünk, mert békében szépül az élet. De igazán csak akkor lesz a mainál is szebb, ha az új iskolákból új emberek lépnek ki, az új gyárakban új emberek állnak a gépekhez. Csókás Katalin és pedagógustársai előtt áll a nagynagy feladat, hogy új társadalmunk számára új embereket neveljenek. ZSILKA LÁSZLÓ A Zobor alatti szép diák szálloda, ahol a jövendő tanárok laknak ^
