Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-10-30 / 22. szám
HATÁRSZEMLE A pólyányi határban a köd uralkodik. A felszántott földeken és a zöldellni kezdő vetések közt alig látni embert. Csak a cukorrépatábla szélén, ahol már az utolsó kocsikra rakják a termést, látszik elmosódottan — mint valami rossz képen — egy-egy nő, meg férfi alakja. A ködbőj Vaszily agronómus és Polóka András gépesítő alakja bukkan elő. — Avatatlan szem Így látja — mosolyognak hogy a köd az úr. Nekünk meg csak jó, hogy az ősz közepe hült helyét leli a föld kincsének, különösen az idén, amikor a kelet-szlovákiai síkság alig kapott csapadékot és minden szem terményt kétszeres gonddal kell betakarítani. — Szóval nem volt jó a termés7 — Azt mi pólyányiak nem mondhatjuk. Legalább is a hektárhozamokat illetően. Amikor földbe tettük a cukorrépát, még bizakodtunk a négyszáz mázsás hektárhozamban — mondják, — deáprilis végétől augusztusig még harmatból is keveset látott a növényzet, esőt pedig egyáltalán nem. Azután is, egészen október elejéig éppen csak hogy hullt valami eső a földre. Kukoricából mégis SO mázsás volt a hektárhozam, cukorrépából 300 mázsát takarítottunk be egy-egy hektárról, silókukoricából pedig annyi termett, mint eddig még soha. Hát még ha öntözhetnénk. De sajnos, egyelőre erre nincs lehetőségünk. Majd akkor, ha a Vihorlát alatt felépül a víztároló és kidolgozzák számunkra a komplex-öntözőrendszert. — Ilyen körülmények között minek köszönhetik az eredményeket? Elsősorban a helyes talajerőgazdálkodásnak. Mindjárt magyarázólag mutatják: — Ide, a Kulsó dűlőbe jövőre cukorrépa kerül. Hektáronként 400 mázsa istállótrágyát szántottunk be. Tavaly is így tettünk, azért adott a földünk többet, mint máshol. Nálunk éppen a tenyészidő alatt nagy a szárazság. Öntözéssel még nem védekezhetünk ellene. De marad még egy lehetőség. Növeljük a talaj humusztartalmát. Ugyanis, csupán fél százalékkal kell növelni a humusztartalmat, hogy kétszeresére növekedjék a téli talajnedvesség és a nyári csapadék hatása. — Szóval ezt azért tudják elérni, mert istállótrágyából nincs hiány? — Dehogy nincs. Abból soha nem lehet elég. Csakhogy nálunk nem ez az egyetlen talajerő-pótló. A 800 hektárnyi szántóra több mint 4000 köbméter komposztunk van. A komposzt pedig a humuszképződésre sokkal hatásosabb, mint az istálló- vagy a műtrágya. De nem csupán ez a siker titka. Nézzen szét a határban. Nincs betakarítatlan termésünk. Ezt a pólyányi asszonyoknak köszönhetjük. De nincs felszántatlan földünk sem. A jó talajművelés legalább annyira fontos része a talajerő fokozásának, mint a talajerő pótlása. — Úgy látom, traktorosaikra is büszkék. — Nem is lehet rájuk panasz. Csak Boriskára! És a kékszemű, szőke lányra mutatnak, aki most indítja a traktort az utolsó rakomány cukkorrépával. Csodálkozom. Hiszen Szmolyák Воriskáról, az egyetlen pólyányi traktoroslányról eddig csak jót hallottam. A gépesítő nevetve mondja a panasz okát. — Boriska férjhez megy. Elköltözik a faluból. Mi meg gondoskodjunk másik olyan traktorosról, akire csak akkor lehet panasz, ha elmegy a faluból. — Álljon meg! — integetünk Boriskának. Nem sajnálja itthagyni Pólyányt? Mintha búcsúzán nézne végig a határon, zavartan hallgat. Majd csöndesen, de őszintén válaszol: — Dehogynem. Hiszen ilyen jó szövetkezetét nehezen talál az ember, ahol ennyire szervezetten, tervszerűen megy a munka. De hát, férjhez is kell menni... Boriska szavai foglalták össze a szövetkezet jg eredményeinek titkát. Biztosan nem lesz nehéz új traktorost nevelniük Boriska helyébe. Hiszen jó szervezésben, munkaszeretetben, traktorban nincs hiány... A lányok meg nőnek Pólyányban is, mint a kender. Harasztiné M. E. Kisgéresi bélés A cigánypecsenye, hurka, kolbász után is jól csúszott az új bor a kisgéresi pincesor n-ieüeti dombon. Legtöbben azt hitték, hogy enné! jobb falathoz már aligha jutnak. Éppen ezért kellemesen csalódtak, amikor a menyecskék előrukkoltak a kisgéresi túrós- és káposztás béléssel. A vendégek aprajanagyja ott szorongott a sátor körül és úgy kapkodták, mint macska az egeret. Egykettőre elfogyott a finom csemege, pedig már-már úgy volt, hogy ebben az évben nem fűtenek be a kemencékbe, lemondanak a hagyományos bélés sütéséről. De aztán Dócs Jolán, meg a többi menyecske úgy A kiskövesdiek színpompás felvonulása vélekedett, hogy mégsem lenne helyes, ha a színes, szüreti ünnepélyen hiányozna a legjobb borcsúsztató. Nemcsak a jó falatok meg a finom borocska fűtötte a hangulatot. A CSEMADOK- cso’portok színpompás népviseletbe öltözött táncosai, szólistái ugyancsak kitettek magukért. Az ezernyi nézősereget magával ragadta a környék hagyományos szüreti népszokásainak megelevenitése. Estére a szőlővel díszített művelődési otthon várta a szórakozni vágyókat. Ez a fáradság azonban fölöslegesnek bizonyult. Senki nem mozdult a romantikus akácosból. A fiatalok nem sokat törődtek a hűvös októberi estével. Egy kicsit jobban összesimultak és elfelejtették, hogy a csillagos ég a takarójuk., A borszeretők és az idősebbek az évszázados pincékbe húzódtak. Szomszéd-falusiak, barátok, ismerősök ürítették poharukat, élvezve az idei jó minőségű szőlőtermés nedűjét. A bor erejét az dicsérte a legjobban, hogy egy-kettőre nóta fakadt belőle. A magyar nóták messze szálltak az éjszakába. Hirdették, hogy amilyen szorgalmasak a munkában a Bodrog- és Latorca-parti emberek, olyan szépen szórakoznak, ha annak van az ideje. Irta és fényképezte TÓTH DEZSŐ «.•.•.•.•.•.•.•j eiyempapírba csomagolt csokorral j ültem a Tatranské Lomnice-i új jj; lakónegyed egyik épülete lépcső............í házának küszöbén. Ültem s vártam. Eszemben meg egyre az járt: vajon a bú jócska mint végződik. Riportalanyom ugyanis immár másodszor bámulatos ügyességgel csúszott ki kezem közül s most lesen vagyok. S hogy őszinte legyek, most már nem is annyira a riport, mint a férfinem respektusa miatt is állnom kell a csatát. Most délután négy óra van. Tizenkettőkor, tehát délben, rövid telefonbeszélgetésem volt. A Granditól felhívtam az Obszervatóriumot, s dr. Ludmila Mrkosová- Pajdusákovát, a csillagvizsgáló ma már világhírű tudós igazgatóját megkértem, fogadna rövid interjú keretéig. (Ludmila asszony azok közé tartozik, akik nem igen kedvelik a sajtó embereit, mert mint nemegyszer hangoztatta, nem szereti, hogy sokan mint valami furcsa különlegességre mutogatnak rá. Korunkban, amikor már természetes, hogy a nő ugyanúgy dolgozik akár a férfi, az ilyfajta megkülönböztetést szinte sértőnek tartja.) Nos, Pajdusáková igazgatónő messziről érkező hangján érezhető volt, hogy kérésemet nem fogadja valami nagy örömmel, s legszívesebben letagadná magát. Szerencsémre ezt már nem teheti, inkább módot keres arra, mint bújhat ki előle. — Hány óra van? — jött máris a kérdés. Alig múlt dél — válaszoltam. — Hát háromkor legyen itt, de pontosan. Igen itt, fent a csillagvizsgálóban. Meghallva a hihetetlenül közeli terminust, mit tagadjam, szinte fogcsikorgatva préseltem ki magamból a „köszönöm“ szót. S máris rohantam a drótkötélpálya alsó állomásához, hogy jegyet váltsak, S ahogy előre éreztem, helyjegyem száma semmi reményre nem jogosított. Legjobb esetben öt órára juthatok fel. Dehát vannak még kedves tündérek is s a jegyárusító sóhajomra megígérte, becsempész a soron következő kabinba. így hát háromkor bekopogtathattam a Lomnici csúcs oldalába épített csillagvizsgáló ajtaján. Néhány másodperc múlva már személyesen mondhattam el jövetelem célját Ludmila asszonynak, aki finom udvariassággal, sőt titokzatos,.de kedves mosoly kíséretében átadott egyik társának, mutassa mega kupolában elhelyezett hatalmas távcsövet. Idegesen hallgattam a fiatal tudós magyarázatát, néhány mondata után — folyton a titokzatos mosoly járt az eszemben — megszakítottam fejtegetését: „Mondja kérem, az igazgatónővel mikor beszélhetek?“ — Hát nem tudom, jött a válasz, azt hiszem lement, ugyanis vihar van közeledőben s ilyenkor aztán körülményes a lejutás. Az utolsó szavakat már be sem vártam csapot-papot, tudóst és műszereket otthagyva, rohantam az Enciánhoz, a drótkötélpálya állomás bejáratához. Ahogy megérkeztem, Mrkosová Pajdusáková épp az indulóban levő kabinba ugrott. Enyhe gúnnyal kevert bocsánatkérő mosoly ült az arcán, amint megpillantott. Szinte megkövültén néztem a mélybe tűnő kabin után. De ahogy így búval bélelve figyeltem a távolodó kabint, egyszerre csak látom, hogy a kabin ablakából egy női fej kihajol, majd az állomás alkalmazottja felé kiált: fennhagytam az obszervatóriumban a horgolásomat, küldjék utánam, kérem. Itt ülök, tehát a lépcsőház küszöbén. Most már nyugodtan várok, mert tudom, perceken belül eldől, sikerül-e nyélbeütnöm a beszélgetést, vagy sem. Józan számítás szerint eshetőségem szinte ideális. Ludmila asszony most lépett be a kapun. Lassan jön a lépcsőkön fel, már látom a lassúság okát is: két tömött szatyor van a kefében. A szatyorban kenyér, tej, zöldség. Észrevesz. Mosolyok tekintetében most fordított a helyzet, mint fent volt. Felállók, s már nyújtom a selyempapírba bugyolált ajándékomat. He-
