Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-10-16 / 21. szám

nézett utánam, hogy zavaromban kicsúszott a kilincs a kezemből és az ajtó íj ecsapódott. — Bocsánat — szóltam vissza fülig pirosodva és lerohantam a lépcsőn. — Sze-re-tem-... sze-re-tem — kopogta a ci­pőm sarka. — Sze-re-tem! Sze-re-tem! — ujjon­gott a lelkem. Attól a naptól kezdve, szinte örömmámorban éltem és még az sem keserített el, ha néha-néha belémhasított a fájó való: annyi, de annyi csinos lány van a gyárban és azt hiszed, hogy éppen téged vesz észre... éppen téged? Másnap jó párszor felemeltem a kagylót, hogy felhívom, de nem tudtam mit mondjak, mit hazudjak, hogy ne váljak nevetségessé. Végül mégiscsak tárcsáztam és 6 jelentkezett. — Itt Fazekas Irén — hadartam. — Tóth elvtársat kérem. — Rosszul tárcsázott... ez nem Tóth elvtárs száma, ő a 31-esen van, itt Kovács beszél... Kovácsa Géza — mondta melegen. — Elnézést kérek — dadogtam. — Várjon... egy pillanatig várjon Irénke, mondta gyorsan. — Tessék — öntött el az édes öröm. — Tulajdonképpen semmi különös... csak. csak... ha már ilyen kedves volt a véletlen... meg akarom köszönni a gyönyörű, hibátlan munkát... — Ugyan, szára sem érdemes, hiszen köteles­ségem. — Különben hogy van? — kérdezte. — Köszönöm jól és maga? Semmitmondó, üres, zavart kérdések, feleletek, mintha mindketten húzni akartuk volna az időt, ami részemről úgy is volt. Végül mégiscsak elbú­csúztunk és másnap őt kapcsolták ,,tévedésből" hozzám. Nevettünk, egyre fesztelenebbül beszél­gettünk és ekkor jöttem rá, hogy a hangja is bársonyosan csengő, szeretnivalóan dallamos. Tíz napig tartott ez a téves kapcsolás játék és egyre jobb barátok lettünk anélkül, hogy célzást tett volna találkozásra, vagy arra, hogy egy kicsit is tetszem neki. A tizedik napon volt a névnapom és levelet kaptam tőle. Oda címezte a gyárba és amikor elolvastam, táncolni tudtam volna a boldogság­tól. ,,Ha úgy érzi, hogy érdemes vagyok rá... jöjjön el velem moziba. Szeretnék a nevenapjára gratulálni. Ugye megért, hogy így kezdem, de nem szeretem a könnyelmű kalandokat... nem szeretek csalódni. Ha akarja, este 7-kor talál­kozunk a Diadal előtt. Nagyon várom” — ez volt a levélben. Hát nem drága?! Ha érdemes vagyok rá?! Ki lenne érdemes, ha nem 6?! Nemsokára csengett a telefon. ■ Megkapta? — Igen. ■ Ott lesz? ■ Ott leszek — sóhajtottam és letettük a kagy­lót. Soha még olyan gondosan nem öltöztem, soha még annyit nem kacagtam, minden ok nélkül, mint akkor. — Jaj de boldog vagy kislányom, csak vigyázz, nehogy sírás legyen a vége — mosolygott anyám, de nem tudta kedvem szegni. — Anyu, ha látnád milyen csinos fiú és milyen gyönyörű hangja van... és moziba hív... szere­tem... szeretem — daloltam körültdncolva a szobát. — A nagyon csinos fiúk, lányom, veszedelme­sek, könnyen megszédülnek közelükben a lányok —- intett anyám. — Tudok magamra vigyázni és különben is, Géza nem olyan... — s elrobogtam otthonról. Amikor odaértem a mozi elé, már ott volt. Két fejjel magasodott fölém és már csak pár lépésre lehettem tőle, amikor megtorpantam. A mosoly ajkamra fagyott, szívembe hasított a rémület, és szám elé kaptam a kezem, nehogy felsikitsak. Géza jobb kezével kicsit tétován felém nyúlt, aztán akaratlanul is lépett kettöt-hármat és megállt velem szemben. Arca biborpirossá válto­zott és lehajtott fejjel tekintett bal kezére, amely botot szorongatott. Ő szólalt meg előbb — Azt hittem tudja. — Nem! — nyögtem ki nagynehezen majdnem sírva —, hogy tudhattam volna? — Akkor hát... legjobb lesz, ha. nagyon szomorúan. Igen... legjobb lesz ha hazamegyek! — gondol­tam. Haza akarok menni! Nem akarom, hogy sajnáljanak, hogy mindenki megforduljon utánunk, nem akarok sánta fiúval moziba menni... nem akarok...! — cikázott át agyamon a tiltakozás, de valami csodás erő összeszorította a számat. — Menjünk be — suttogtam végül is — bizto­san meg is kezdték már... Én. mentem elől és ö ott bicegett mögöttem. A ruhatárnál szabad kezével /esegítette a kabá­tom. Szerencsére már sötét volt a nézőtéren, így senki nem láthatta, hogy kicsordult a könnyem. Ö azonban észrevette. Mihelyt leültünk, rámnézett és nagyon gyengéden megfogta a kezem. — Ne sírjon — súgta. — Nem leszek terhére soha... soha többé... Nem tudom miről szólt a film, nem tudom meddig fogta a kezem, nem tudom meddig borí­totta ködfátyol a szemem, csak arra az életre­­halálra menő küzdelemre figyeltem, mely bensőm­.. — mondta ben dúlt. Sánta, mit fognak szólni az ismerőseid? A szüleid? De hiszen attól, hogy... hogy biceg... még lehet nagyon rendes ember... Nem kell, akár­milyen szép is... Ki tudja, milyen lehet a lába... borzalmat keltene bennem... nem tudnám elrej­teni szánalmamat, ha látnám, nem tudnám szeretni... nem tudnám szeretni! Nyomorék!... nem egész ember. Szünet következett, de mi a helyünkön marad­tunk. — Kér egy kis cukorkát? — kérdezte Géza olyan szomorúan, színtelenül, mint aki közben valami nagyon szép álmot, nagyon nagy örömet temet. — Köszönöm, nem kérek — nyögtem ki és volt erőm mosolyogni hozzá. Aztán csak nézett-nézett szótlanul, hogy szinte alig álltam a tekintetét. Fogaimat görcsösen összeszoritotta a gőg: félő volt, hogy elkiáltom magam: nem kellessz, hagyj engem, menj! Ám minél tovább nézett, annál inkább enyhült bennem a görcsös ellenállás. Végül is — hála a sorsnak — felülkerekedett jobbik énem. Megéreztem valahogy bqnne a ,,jó embert"... s valahogy olyan jó érzés öntött el, amilyet eddig még nem éreztem. Egyszeriben olyan nyugodt lettem. Amikor eloltották a villanyt, ellenálhatctlanul megmozdult a kezem és gyengé­den rásimult az övére, amelyet botján nyugtatott. Mozdulatlanná dermedt, nekem pedig érintésétől minden porcikdmat átjárta valami soha nem érzett, kinondhatatlanul jó érzés. Szeretem — döbbent belém — akkor is tudnám szeretni, ha mindkét lába hiányozna... Nagyon gyengéden, hálás melegen megszorí­totta a kezem. Ez volt a tulajdonképpeni eljegyzé­sünk. Amikor anyunak elmondtam mi történt, megsimogatta a fejem: — Légy nagyon boldog kislányom... nem a láb számit, csak a szív, a becsület... Félév múlva megesküdtünk és ma, hét év után is azt vallom: nincs nálam boldogabb asszony a földön. Két kisgyermekünk van és Gézánál jobb férjet, figyelmesebb kedvest, szeretőbb apát. senki nem kívánhat magának. Azóta elvégezte az egyetemet, mérnök lett és annak az osztálynak a vezetője, ahol azelőtt dolgozott. Mindenki szereti, aki ismeri. És ha eszembe jut, hogy én, akkor, ott a mozi­ban... — elszégyellem magam. Tönkretehettem volna egész életemet. Ezt szerettem volna elmondani a lányoknak a villamoson. De talán ha a szőke kislány kezébe kerülnek e sorok, elgondolkodik... Csak a ,,lelki sántáktól” kell megrettenni! VÍGH RÓZSA ösztönözte, hogy újra meg újra megbizonyosodjon a pénz való­ságáról. Lassan, ujjaira köpve számolta az ötszázhúsz százast, megmorzsolgatva s megcsattantva valamennyit. Az asszony, aki néhány perce fejezte be a városi piacra szánt libák tömését, szem­közt ült. vele. Álla alatt kiol­dotta a szoros csomót és levetette fejkendőjét, mintha azzal együtt az egész napi fáradtságot lehánt­­hatná magáról, s egyik öklét az asztalra tette. Mozdulatlanul figyelte a lapozó ujjakat. Magá­ban ő is számolt, keskeny ajka hangtalanul mozgott, és a kerek számoknál megbiccentette a fejét, mintha sorjában egymást követő, növekvő gombócokat nyelne le. Kerékjártó feltekintett a kendő burkából kiszabadult, csupasz és sovány arcba, amelyen a sze­mek alatt, a vékony orr két olda­lán és a száj mellett a kimerült­ség alattomosan jelentkező száraz ráncaiban árnyékok sötétlettek — és hirtelen elkedvetlenedett. — Milyen elcsigázott! —futott át rajta egy megfoghatatlan pillanatra. — Igaz, hogy a télen már harmincnyolc lesz, de azért nem kéne neki ilyen szikkadtnak lenni. gy héttel később elterjedt I a híre, hogy Csaia Pál ko­csija megérkezett. — Nem jössz el megnézni? — kérdezte Kerékjártótól az egyik bányász, amikor cigarettavásár­lás közben összetalálkoztak. — Én ? Azt ugyan nem éri meg Csuda, hogy az ő kocsiját bá­muljam, akármilyen nagy úr is lett belőle! — felelt Kerékjártó olyan hangon, mintha megsértet­ték volna, s mintha valaki arra akarná rábírni, hogy alázkodjék meg valamelyik haragosa előtt. Aznap este a ház előtti pádon is Csada autójáról beszéltek. A lassú szavakat észrevehető izgalom fűtötte át. — Azt mondják, ötüléses, a motor meg négyütemű. Használ­tan vette, de nincs benne több harmincezer kilométernél, az árából mégis tizennyolcezret en­gedtek — mondta valaki. — Hiszi, aki akarja! — szó­lalt meg Kerékjártó, és arcán megint megjelent a keserűen csú­­fondáros mosoly. — Én csak annyit mondok, nagyon sok pénze lehet annak, aki ötvenötez­ret veszteget el ilyen haszonta­­lanságra. Közülünk kinek telne? fordult a többiekhez támadón, és szinte gyötrelmes kíváncsisággal nézett végig az üldögélő vagy ácsorgó embereken. — Bizony, bizony... — hal­latszott a helyeslő mormol ás, de az arcok bezárultak, és kiis­merhetetlenül közönyössé me­revedtek. Három nappal később, szom­bat délután Kerékjártó ép­pen a ház előtti pádon ült, ami­kor az utca elején i ’egjelent a gépkocsi. Halványzöla csillo­gással, szélesen nyomult előre, úgy tetszett, tömörségével! etölti az utcát és jobbról-balról min­denestül kijebb tolja a házak sorát. Az udvarokból gyerekek futottak elő, az ajtó elé asszonyok, férfiak álltak ki, s néhányon türel­metlenül az útig előrementek, és nevetve, csodálkozva csapták össze a kezüket. Kerékjártó szíve megdobbant. Olyan dúlt lett, mintha valami nagy megrázkódtatás érte volna, de ebből a dúltságból most hiány­zott a harag. Nem akart bá­mészkodni, mégis a közeledő gépre kellett néznie. A szomszéd házból Szabó István szaladt

Next

/
Oldalképek
Tartalom