Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-08-07 / 16. szám
ANNA сшлуу fiai/ Anna Kozehubová anyó, a zólyomi temető gondozója. A priekopyi emlékmű fölött a martini katonák vállaltak védnökséget. Csizmár István, nagykaposi származású katona, rózsát helyez a partizánsírok egyikére. Válja látni óhajtotta azokat a helyeket, ahol férje utoljára gondéit rá. Anna anyó lágyan simogatta az asszonyt, s közben patakokban folytak a könnyei. Siratta Száskát, siratta az ő Jankóját... Alig múlt a fiú tizenkilenc esztendős, amikor egy este beállított a konyhába. — Mama, — suttogta csillogó szemekkel — én is beállók a partizánok közé! Anna anyó kezéből kihullott a főzőkanál. Némán nézte nevelt fiát. A fiú hirtelen átölelte, megcsókolta az asszonyt. — Ne félj mama, nem történik semmi bajom... — szólt vissza az ajtó mögül, vállára dobta a tarisznyát és gyors léptekkel hagyta el a házat. Anna anyó nem látta többé Jankót. Priekopy-nál esett el. Válja szelíden magához ölelte az anyót. — Ne sírj bábuska! — vigasztalta őt. — Lehet, hogy Száska és Jankó ismerték is egymást, lehet...—, de szavait elnyelte a sírás. A két asszonyt mély érzés, mély fájdalom kötötte barátságba. Válja meghívta Anna anyót a Szovjetunióba. A hetvenéves asszony ez év tavaszán útra kelt. A kievi állomáson várta őt Válja és Aljósa. Felejthetetlen napokat töltöttek együtt. S amikor búcsút parancsolt az idő, Válja az állomáson arra kérte meg: — Bábuska, te minden nap ott vagy nála, helyettem is mondj neki jó éjszakát... Azóta Anna anyó, minden este külön A priekopyi emlékmű domborműve. búcsút mond Alexander Vilenszkíj kapitánynak. A bíbor színben izzó nap már a hegyek mögé bukott, s Anna anyó szomorú tekintete észak felé réved, Priekopy irányába, oda, ahol az ő Jankója nyugszik. Nemrégiben látogatta meg ezt a helyet. A szlovák, cseh, szovjet, belga, francia partizánok emlékművét, sírhelyét. A sok tábla között megtalálta Jankóét is. Magába roskadtan állt meg a sír mellett és zsebkendőjével lágyan törölgette a fémlapot. Hirtelen jajkiáltás hangzott fel.- Irénkém! — zokogott fel egy őszhajú asszony. Irenka Gumóvá, a bátorszívű tizenhétéves kislány az elsők között jelentkezett a partizánoknál. Rövidesen mesterien forgatta a fegyvert 1944. szeptember 14-én, több társával együtt, támadásba indult, de nem tért többé vissza. Egy fasiszta géppuska szitává lőtte a testét. Anna anyó lehajtott fővel tért vissza Jankó sírjához. S el-elcsukló hangon suttogta: ■ Gyerekeim, édes gyerekeim! Élnetek kellett volna még. ...de ti ...meghaltatok, ...értünk. Anna anyó gondolatban búcsút intett Priekopynak, még egyszer elköszönt Száskától és nehéz léptekkel elindult, hogy lezárja a zólyomi temető kapuját, amelyben tizenhétezer szovjet és tizenkét ezer román harcos találta meg örök nyugalmát. B. Sole Gita A Chopok alatt, a demönovi cseppkőbarlang mellett emlékkövet állítottak Ján Svermának, halála színhelyén.
