Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-07-24 / 15. szám

A folyosó megzavart csendességtől kongott, helyesebben Szabó Zsuzsi lépéseit visszhangozta, aki sebesen rakta maga elé barna papucsos lábát. A szálloda nagy üvegablakán fenyőfák, bárányfelhős égbolt és távolba mosódó dombok kukucskáltak be, s valahogy feloldották a kövek és falak modem szimmetriáit. Szabó Zsuzsi egy pillanatig farKasszemet nézett a kívülről bámuló világgal, aztán lesietett a lépcsőkön s a portás pultjára helyezte a szobakulcsát. Közben szeme sarkából lopva egy üres kulcstartóra nézett s hogy a szemével már megtalálta, magában még egyszer elolvasta a számot, 270. Amikor kilépett a hotel kapuján, egy kövérkés, szemüveges nő nagy szuszogva utánakiabált;

— Zsuzsika! — a szobatársa volt.

— A fürdőbe megyek... a kulcsot leadtam a portán — s ment tovább. Lenszőke frizurájába némelykor belecsiklandozott a júniusi szél. Ilyenkor a hajához nyúlt s végigsimított a kezével a makrancoskodó fürtökön.

A fürdőben szerencséje volt, nem kellett sokáig várnia. Levetkőzött és tunikaformájún maga köré csavarta a fürdőlepedőt. Az öltözőszobák előtt férfiak és nők várakoztak, áthaladt közöttük s már ott állt a csillogó rézkádnál. A kádban pezsegve duruzsolt a víz, s amikor már benne ült, karjára és combjára tapadtak a bugyborékok, mint apró gyöngyszemek. Szabó Zsuzsi a hasára tette tenyerét, de most szétrebbentek a gyöngyök s halk puffogásokkal szálltak fölfelé. A rézkád szélén képek villogtak, a fali villanyóra, csapok és csövek képei, de Zsuzsi arcát nem tükrözte vissza a kád, hiába hajtogatta ide-oda a fejét, hogy megtalálja. Pedig szeretett volna önmagával beszélgetni s ehhez kereste társul a saját tükörképét. Közben a villanyóra percmutatója ütemesen kattogott s a szétriasztott gyöngyszemek visszatelepedtek a testére, fürtösen és csipkésen, különböző mintákat formázva bőrére, mely üde volt még, fiatal és rózsaszínű. Most újból kattant az óra, s erre a hangra Zsuzsinak a 270-es szám jutott az eszébe. Igen, ott lakik a festő. Három napja, hogy ismerik egymást. A folyosón találkoztak először, A férfi fekete félcipőt szorongatott a kezében. Bocsánat — mondta, ahogy Zsuzsit észrevette — nem tudja, hol szerezhetnék cipőkefét? Zsuzsi tudta. Annál is inkább, mert a férfit hallomásból már előbb is ismerte, gyakran hallotta, amint tüntetőén köszöngettek neki: „Jó reggelt, mester, hogy aludt mester?...“ Most megint kattant a mutató és Zsuzsi megrántotta a csengő zsinórját. Egy idősebb, pirospozsgás asszonyság meleg lepedőt borított rá, s a pihenőszobában plédekbe csavarta. Kényelmesen kinyújtózkodott, s ez a mozdulat kimondatlan szavakká változott és másfelé terelte a figyelmét. Jövő héten lesz a születésnapja. Jövő vasárnap lesz huszonnégy éves. A festő azt állítja, hogy aki fiatal, semmit sem tud a saját koráról, túl

fiatalnak és túl öregnek is gondolja magát egyszerre. A festő negyven éves. Dehát mit törődik vele. Semmi köze hozzá. Lehunyta mandulavágású szemét és igyekezett kitérni e hangtalan beszélgetés elől.

Hanem ahogy a fürdőházat elhagyta, a trafikos pavilonnál a festőbe ütközött. Derűsen, vidáman jött szembe és kétoldalt őszülő haján megcsillant a napfény.

— Jó reggelt, Zsuzsika! — s hogy egész közel ért hozzá, mély dörmögő hangján megjegyezte: — Ma este feljön végre, vagy vár még ezer évig?

— Maga cinikus és nevetséges — hadarta Zsuzsi zavarodottan s érezte, a füle tövéig elpirul. — Ha így fog beszélni velem, akkor ezentúl a köszönését sem fogadom.

— Ejnye, ejnye — csóválta fejét a férfi, — mért sérti ennyire az én őszinte rajongásom?

— Őszinte rajongás ? Hagyjuk, ezt már ismerem — s elindult a szálloda felé.

— Hová igyekszik ?

■ Megyek a kötésemért.- Köt, kinek ?- A kisfiamnak,

— Az is van ? — a festő csodálkozva fiittyentett. — Nos, akkor alighanem férj is van.

— Volt.

— No lám — helyeselt a festő — maga úgy látszik elég gyorsan él.

Zsuzsi torka összeszorult. Az átvirrasztott, keserves éjszakákra gondolt, a férjére, aki két héttel az esküvőjük után megcsalta. Dorbézoló, züllött fiatal férjére gondolt, a jóvágású katonatisztre, akit végül a katonaságtól is kidobtak, s akinek hiába bocsátott meg százszor, mindig újra kezdte. Három szörnyű év. Ennyi az élet. Szeretett volna sírni, de a festő most is mosolygott és kedvesen, melegen megszorította a kezét. Zsuzsin erre a kézfogásra valami különös hálaérzet suhant végig, valami homályos sejtés, hogy valakihez mégis csak tartozik s ez

u

í *

<c-J '-r,

О cc <c —1

í

(

t

t

i

A darázsdi gyerekek hittanból csak annyit tudtak, hogy az Úristen mérhetetlen jóságában megteremtette a nádat. A nád után pedig Horácsek hitoktató urat. E két fogalom elválaszthatatlanul összeforrott képzeletükben. Az Úr később megtanította az embereket, hogy nádból nádpálcát csináljanak. Horácsek hitoktató urat pedig, hogy a nádpálcát mesébe illő ügyességgel suhogtassa.

A dolog rendszerint úgy kezdődött, hogy Horácsek káplán úr a tanterembe lépve komor pillantást vetett tanítványainak rémült arcára s így szólt:

— Van lesek, te tökfej, úgy látom, nem tudod visszájáról elszámlálni a hét főbűnt.

Horácsek hitoktató ugyanis bűvészügyességgel váltogatta és bonyolítgatta a kérdéseket. A gyerekeknek visszájáról kellett elmondani a tízparancsolatot, vagy például megkérdezte:- Ludvik, te kerge birka, mondd

meg gyorsan, melyik, hátulról a harmadik parancsolat, attól számítva, hogy ne lopj!

Vallástani matematika volt ez, s az összesített végeredmény mindig az volt, hogy porzott a gyerekek nadrágja.

Akár Vanícsek, akár Buchar, akár Ludvik, akár Kratochvíl állt az Úr színe előtt, a hitoktató előbb-utóbb kezébe vette a nádpálcát, s a feleltetés azzal végződött, hogy a gyerekek bánatosan csoszogva kivonultak a dobogó elé.

Lelkűk mélyén megrendült az Isten végtelen jóságába vetett hit, s az a meggyőződés ébredt bennük, hogy így kell lenni és nem másképp, hogy a hittételek nem a katekizmusban rejlenek, hanem a nadrág fenekében.

Egyszerű és érthető volt ez. A gyerek lehajol, kidomborítja testének gömbölyded részét, ahol a két láb találkozik a háttal, a hitoktató úr gyakorlott és izmos kezében pedig suhog a nádpálca.

12

Napról napra így volt. A hitoktató úr egymás után térdére hajtotta tanítványait, s kedves mosolylyal mondta:

— Adjatok hálát az Istennek, nyomorultak, amiért elfenekelhetlek benneteket.

Egy napon Vencel gyerek a szomszéd faluból azzal a hírrel tért meg, hogy célszerű fokhagymával bekenni a nádpálcát. Nem fáj annyira, s ráadásul a nádpálca az első ütés után elhasad.

Az ártatlan gyermeki lelkekben buzgón égett a tudás vágya, ugyanakkor fennen lobogott bennük a gyermeki hit, s mialatt bekenték a nádpálcát fokhagymával, Kratochvíl örömében elsírta magát.

Ezt az eseményt a darázsdi iskola történetében a meghiúsult remények kordnak mondhatnánk.

A reményeket a hitoktató zúzta porrá nadrágjukon. Majd szabad előadást tartott s kijelentette, amit a fokhagymával tettek, elvetemült csalás volt, természetesen hiábavaló csalás, mint meggyőződhettek róla. Jogos volt a büntetés, amely a nádpálca képében sújtott le fenekükre. Meg akarták tévesztem az Úristent. A továbbiakban elmagyarázta, milyen áldatlan hatással lesz eltévelyedésük egész életükre. Megtették az első lépést aZ erkölcsi züllés, a fertő felé. Fogadni merne üdvösségébe, hogy a fokhagymát is lopták, ezért most másodszor is elfenekeli őket. Kétségtelen, hogy mind egytől egyig az akasztófán végzik, a jószágigazgató úr Vendelkéjének és Zden’-úpek kivételével (ezt a kettőt sohasem, verte el; Zdenko papája egyébként az iskolaszék tagja volt.)

Ily gyászosan múltak á napok, a nádpálca sohasem pihent. Úgy látszott, a darázsdi gyerekek számára nincs menekvés, s reménytelen egyformaságban suhognak majd rájuk az idők végtelenségéig a hittanórás napok. A sánta Mel-