Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-07-24 / 15. szám
Vv\v hand л osztrák Volkstimme az elmúlt hó- Д7 napokban győzelmet aratott: a munkaügyi minisztérium végül is teljesítette követelésüket, amelyet hetekig kitartóan sürgettek. A kétszáz schillinges nyugdijkiegészítésről volt szó, mely tulajdonképpen tüzelőanyag vásárlási pótlék. E követelés hátterében emberi tragédiák rejlenek, melyek áldozata néhány százezer osztrák, jobbára nők. Arról van szó, hogy az osztrák nyugdíjasok (főként az öregek és nyomorékok) körülbelül 760 schillinget kapnak havonta. Szigorú takarékoskodással meg lehet élni ebből az összegből, például úgy, hogy húst csak egyszer esznek hetenként, s az ócskásndl vásárolnak viseltes ruhát. Világításra és fűtésre ezek után már alig marad valami. Öreg „Guberálok" a piacon Az idei tél Ausztriában is szokatlanul kemény és hosszú volt. Már novemberben beköszöntött, és a hőmérő higanyszála időként — 25-28 fokig süllyedt. Bécsben és más osztrák várqsokban a legtöbb házban kályha van és nem központi fűtés. Ez pedig azt jelenti, hogy ha az embereknek nincs pénzük tüzelőre, fagyoskodhatnak. A nyugdíjasok zömének csak nagy nehezen sikerült összekuporgatniuk 100—200 schillinget szénre. Ez az összeg még normális tél esetén is elég kevés, hiszen egy mázsa szén 120 schilling. Ezen a télen pedig ennyi tüzelő szinte a semmivel volt egyenlő. Az öreg nyugdíjasok néhány hét alatt eltüzelték szénkészletüket, s aztán fűtetlen szobában dideregtek, méghozzá kopott, könnyű öltözékben, nyári cipőben. Ezt többen úgy próbálták áthidalni, hogy ruhástól ágyba bújtak. Csak bevásárolni és főzni keltek fel. S ez hetekig tartott. A — 25 fokos időjárásban már ez sem segített. Néhány magányos öregasszony megfagyott a lakásában, s a szomszédok fedezték fel később a halálesetet. Némelyek úgy próbáltak segíteni magukon, hogy еду-két órára be gyújtották a gáztűzhelyet. De ez nem sokat javított a helyzeten, mert az öregek nem engedhették meg maguknak a gáz túlzott használatát, hisz félő volt, hogy nem tudják kifizetni a számlát. Egyesek a hasukon takarékoskodtak, s így néhány kilóval több szenet vásárolhattak. Gyakori látvány volt, hogy öregemberek kotorásztak a piacokon a szeméttartályokban, hogy zöldségre, csontra vagy száraz kenyérhéjra tegyenek szert. Ezek nem koldusok voltak, hanem olyan emberek, akik egész életükben szorgalmasan dolgoztak, olyanok. akiknek a nyugdíjból többi-kevésbé zavartalanul meg kellene élniük. Hosszú és elkeseredett harcra volt szükség, hogy ezek az öregek az államtól 200 schillinget kapjanak tüzelő beszerzésre vagy a hitelbe vásárolt tüzelő kifizetésére. Üveg pezsgő az Operában: 700 schilling Néhány nappal a kétszáz schillinges rendelet kivívása után Bécsben megrendezték az Operabált, az idény legfényesebb tdncestélyét, amelyre egész Európából, sőt még az Egyesült Államokból is jöttek vendégek. Ezen 0 bálon egy páholy ára ötezer schilling volt, egy üveg pezsgő pedig hétszáz schillingbe került. És mást jóformán nem is ittak, mint pezsgőt. Egy-egy hölgy négy-tízezer schilling értékű öltözékben jelent meg. Ezek a tények élesen megvilágítják azt a helyzetet, amelynek lényege: a „gazdasági csoda“ országában és az ,.ínség nélküli esztendö”-nek emlegetett 1963-as évben nem egy, hanem két Ausztria létezik. A pompa Ausztriája, ahol 1000 schilling aprópénznek számít, s egy olyan Ausztria, ahol ha nincs is abszolút ínség, de az életszínvonal annyira alacsony, hogy az emberek állandóan a tönk szélén állnak. A két Ausztria. Nagyon egyszerű volna, ha a választóvonalat így lehetne meghúzni: itt vannak a bécsi Operabál látogatói, vagyis az egy-vagy kétezer milliomos, ott pedig a nép — itt azok. a hölgyek, aki tízezer Schillingen vásárolnak estélyi ruhát (ez négyszer annyi, mint az ausztriai átlagjövedelem), ott pedig a nyugdíjasok, okik néhány hónapig még szenet sem tudnak venni, s három-négy óránként vizet melegítettek a gázon, hogy legalább rövid ideig meleg vízben tarthassák a kezüket. Nagyon egyszerű volna, ha a sok millió dolgozó osztrák nő az ilyen öreg nyugdíjas asszonyban saját jövőjét látná. Ez ózonban nem ilyen egyszerű. Ausztriában még ma is tart a gazdasági konjunktúra, bár már világosán mutatkoznak hanyatlásának lassú, de biztos jelei. A konjunktúra idején az ország dolgozói látszólag jobban éltek mint valaha. Természetesen nem ajándékba kapták ezt. És ha a dolgozó nő konyhájában ott is áll a hűtőszekrény, a mosógép, a háztartási robotgép, a lakószobában pedig a televízió-készülék, a vásárláshoz szükséges összeget majdnem mindig óriási erőfeszítéssel teremtették elő, s a családi költségvetésen, az élelmezési előirányzaton takarékoskodva fizetik a hitelrészieteket. Ám a kapitalista konjunktúrában a „jobb élet” csak a kizsákmányolás különleges formája. Hiszen a kapitalistának szüksége van 0 dolgozó munkaerejére, és fizetségül a közszükségleti cikkek formájában csupán egy töredékét adja vissza azoknak a javoknak, amelyeket a fejlett technika és az ennek következtében növekvő munkatermelékenység révén a munkás megtermel. Ráadásul ily módon azt a látszatot sikerül keltenie, hogy a kapitalizmus nem is olyan rossz rendszer, s hogy a kapitalizmusban elég jól lehet élni. De azokkal, akikre már nincs szüksége, vagy akik már nem feltétlenül szükségesek, ugyanez a ,,jóságos kapitalizmus” kegyetlenül elbánik. —Sze— Ausztria névjegye a pompás Bécs, melynek éjjeli vagy nappali fénye a száraz kenyérhéjon élők és a hétszázsillinges pezsgőt ivók — s ezek között asokmunkás-otthonát világítják meg. 8. SCHREIBER felvétele BOSCH £ intha kissé fátyolba borult, óriási hegyláncok kígyóznak végig Túróc egész vidékét. S ott, az egyik, lenyűgözően bűvös völgyben, terpeszkedik el békésen — Martin. Hatalmas gyárak, üzemek, modem lakótelepek nyitnak kaput a történelmileg nagynevű Ó-városba... Egy enyhén emelkedő domb emeli a város szintje fölé a Nemzeti Múzeumot, ezt az impozáns épületet, amely ebbéli elhelyezkedésével is, egy igazi őr, avagy védnök szerepét kívánná bizonyítani: ör? Igen, találó kifejezés, hiszen termeiben, szobáiban ott őrzi egy város, egy nép történelmét... A kapuhoz vezető széles, hófehér lépcsők kétoldalán ízléses táblák adják hirül, hogy nem mindennapi eseményről számol be a nem régen megrendezett kiállítás. Aranykoszorús jubileum: 100 éves a Matica slovenská. Fiatal lányok és fiúk, diákok és más dolgozók sokasága hömpölyög, csendesen suttogva, e szentély berkei felé. Az áradatból egyszeriben egy kisebb csoport leolvad és mintegy határozatlanul megáll a bejáratnál. A lágy szellő szófoszlányokat sodor szerte: — Jankó, prosú tyibja... — cseng dallamosan az orosz szó. A fiú eltűnik, majd rövid időn belül visszatér a csoporthoz, mosolyogva bólint, mire mindnyájan megindulnak az épület felé. Még a Szovjetunióból is eljöttek megtekinteni ezt a kiállítást? Teszi fel a kérdést a felcsigázott kíváncsiság és azonnal nyomukba szegülök. — Itt balra — mutat az ajtóra, az imént Jankónak szólított barna fiú—, ott van az archívum. Hatalmas állványok, tele polcokkal töltik be ezt a termet. Kifakult, sárga papír ívek, könyvek, újságok — különböző dokumentumok sorakoznak a regálékon. — Én majd fordítok neked Tánya — mondja készségesen az egyik fiatal lány, te pedig jegyezz. Halk beszédjükből rövidesen kitűnik, hogy Tánya itt nyaral nálunk, s mint a leningrádi egyetem szlavisztikai tanszékének hallgatója, az „első forrásból“ is nyert adatokkal sze-Címlapon: Megérett a gabona... F. Spécii felvétele
