Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-07-10 / 14. szám
Szíhfottók Négy Bratlstavában élő fiatal festő: Elvira Antalová, Eduard Antal, Jdn ívec és Marian Vefba a Majernlk Galeridban rendezett közös tárlaton mutatja be, hogyan látta a világot a legutóbbi két-hdrom esztendőben. Meghitt barátság és hasonló szemlélet kapcsolja őket össze. Nem rég múltak 30 évesek s majdnem egyszerre fejezték be tanulmányaikat. Szlovákiának egy-egy jellegzetes, sugalmazó táját időnként együtt járják. Szemlélődnek, lelkesednek, mérlegelnek, alkotnak. A hazai tájfestés hagyományaiból, mint alapból indulnak ki. De a ma gyermekei és szándékuk a megkezdett úton tovább haladni. Az új tartalmat új formákkal és színekkel szeretnék kifejezésre juttatni. A világ valóságából mindegyiküket más és más ragadja meg. Antalová festő, feleség és anya egy személyben. A családi kötöttség magyarázza, hogy a mindennapi dolgok, az otthon, a műterem tárgyai foglalkoztatják: a modern formájú teáskészlet, a hamutartóban elhamvadó cigaretta, a karcsú virágtartóban fehér szépségükben pompázó kallók. Ezekből építi csendéleteit, melyekből asszonyos, meleg érzés és szeretet sugárzik. A Bolgár nő költői arcmása igazolja, hogy az emberábrázolás is vonzza. Antal, a férje a réteket és szántókat nem szokványosán aprólékos, sem lágyan lírikus modorban veti vászonra. A szocialista fejlődéssel járó változásokat, a szövetkezeti földeket nagy zöld és sárga táblák négyszögeivel jelzi. Néhány közvetlen természeti benyomás után festett képén szabadjára engedi érzését és az aranyló mezők, békésen hullámzó tájak hangulatát fejezi ki. Vásznai közt üde szinfo t gyermeke játékszere: a fintorgó arcú tarka ruhás bohóc. Svec a tipikus szlovák vidék, Orava, a Garam-völgy, Váíec egymásra támaszkodó meredek tetős öreg házaival s újabb épületeinek szürke barnás tömbjeivel mutat a hazai falu jellegzetességére. Mosónője a munka ősi ritmusát érezteti. Vefba figyelemmel kíséri az élet jelenségeit. A változó és folyton alakuló természetet főképp fáin keresztül szólaltatja meg. A fiatal nemzedék négy festője keres, próbálkozik. Tudatos törekvésük, hogy közelebb kerüljenek népünk mindennapjainak munkájához, mai életünkhöz. Igyekeznek távoltartani maguktól a maradiságot és a sematizmust, hogy megfelelhessenek a művészet továbbfejlődése feltételeinek. BARKÁNY JENŐNÉ KIT NEM SZERET Az ember, mint a legmagasabb rendű élőlény, tud tanulni és tanulás, tapasztalatszerzés nélkül nem élhet emberi életet. Súlyos hibát követ el az az anya, aki önző érzelgősséggel a gyermeket teljesen a maga számára akarja lefoglalni és tévesen értelmezett szeretettel nem akarja kiengedni az anyai gondozás és becézés önállótlan világából. Féléves kora után kell, hogy a gyermek szeretetének köre kitáguljon. Az anyán kívül szeresse környezetének többi tagjait is, az apát, a testvéreket, a nagyszülőket. A helyesen nevelt gyermek környezetének összes tagját szereti, ragaszkodik hozzájuk és adott esetben „védelmet” keres náluk. Mi az oka mégis, ha a gyermek valamelyik családtagtól fél, s ok nélkül irtózik a közelségétől? A gyermeknek ezt az idegenkedését nem tekinthetjük minden esetben ösztönösnek, hanem sok esetben fejlődése során, tapasztalatszerzés közben sajátította el. S miután a tanulásban, tapasztalatszerzésben nagy szerepet játszik a gyermek közvetlen környezete, helyesebben a nevelés, nyugodtan állíthatjuk, hogy a gyermek oktalan idegenkedése valaki iránt, helytelen nevelésének eredménye. Tányicskát a nagymama öltben láttam először. Gyönyörű, kék szemű, szőke hajú kislány Volt, körülbelül egyéves lehetett. A vasúti kocsiban a nagypapa ült velük szemben és teljes igyekezettel szórakoztatta Tányicskát. A gyerek hangosan kacagott, ugrált a nagymama ölében egy ideig, aztán megunt mindent. A nagypapa fintorai nem tudták többé felvidítani, a kulcscsomót is elhajította, nyűgös lett és rosszkedvű, csak akkor villant fel valami pajkos fény a szemében egy-egy pillanatra, ha lopva meghúzhatta a nagymama haját, vagy belecsíphetett a nyakába. A nagymama szégyellte magát, óvatosan körülnézett, vajon figyelik-e az utasok, s előbb szépen kérte a kislányt, hogy viselkedjék rendesen, majd amikor ez sem használt, fenyegetni kezdte. Emlegette a bácsit, aki jön és a rossz gyereket beleteszi a zsákba, a Télapó nevében kötelező ígéretet tett, hogy ezidén nem lesz ajándékcsomag, s még rengeteg, a gyermekszíveket elrettentő büntetést sorolt fel, s amikor semmi sem használt, végső tromfként a gyerek fülébe súgta: „Tányicska, Tányicska.ha nem leszel jó, elviszlek a másik nagymamához, majd ő ad neked!” S a másik nagymama sehogysem érti majd, miért nem szereti őt Tányicska? N. I. IGAZ MESE Egyszer volt, hol nem volt... Egy nagy folyó partján volt egy város, melynek panorámájából, mint egy felforditott szék, emelkedett ki a vár körvonala. A várost apróbb falvak vették körül. Az egyik ilyen falucskában lakott egy boldog család. A szülők szorgalmasan dolgoztak, hogy mind a kilenc gyermeküknek tudjanak kenyeret szelni, ingecskét varrni. Teltek, múltak az évek és egy szép napon a legöregebb fiú — Ferkónak hívták — ezzel állt anyja, apja elé: — Édes jó szüleim, az iskolát kijártam. Én most már elmennék világot próbálni, szakmát tanulni. Ferkó útnak indult. Ment, mendegélt, már a város határába ért, amikor az árokparton észrevett egy öregembert. A fiú jó szívvel hamuban sült pogácsával kínálta meg az öreget, aki hálából beajánlotta a Dimitrov-gyár tanoncintézetébe. Búcsúzóul még ezt mondta neki: — Csak egy tanácsot adhatok neked, de azt fogadd meg: Dolgozz szorgalmasan, használd az eszed és légy becsületes. A fiú egyetértőén rábólintott és bevonult a tanoncintézetbe. Szögre akasztotta a foltos tarisznyát és munkához látott. Ügyes gyerek, — mondották rá nevelői, oktatói, de egy pár hónap múlva azt is hozzátették, — csak nincs kitartása. Valahogy nem ízlik neki a munka, hiányzik nála a szorgalom. Ügyes vagyok-e igazán? — kérdezte magától a fiú — és hogy kipróbálja ügyességét, a Béke-üzem irodájában az egyik tisztviselőnő erszényéből elemeit 25 koronát. — Az vagyok, állapította meg, amikor senki sem jött rá, hogy ő a tettes. Néhány nap múlva újabb próbát tett, ezúttal a Dimitrov gyár irodájában az egyik alkalmazott 28 koronája tűnt el a kezén. Másnap 10 koronát vett ki a műhelyben az egyik munkás asztalfiókjából. Ügyes vagyok, ügyes vagyok — nevetett magában és harmadnap egy másik hivatalnoknő pénztárcájából egy százast húzott ki, majd két nap múlva egy újabb százassal már az egész pénztárcát vitte. Ügyes vagyok — mondta ki a varázsszót — nem fogok itt kuksolni, kicsi ez a város nekem. Van már pénzem, elmegyek szerencsét próbálni az ország legnagyobb városába. Beült az éjszakai gyors legsötétebb kocsijába, — és irány a száztornyú város. — De hogy az idő ne vesszen kárba, gondolt egy nagyot és az éjszaka kellős közepén kimondta a varázsszót: — Ügyes vagyok — és alvó szomszédja felfüggesztett zakójának belső zsebében már hűlt helye is volt a tárcának, amely 228 koronát rejtett magában, no meg az iratokat. A jól végzett munka tudatában átült egy másik fülkébe. Itt a varázsszóra a mellette ülő vasutas kabátjának zsebéből csak 50 korona vándorolt hozzá. Úgy látszik több nem volt benne. Ferkó néhány kellemes napot töltött a meseszép városban. Mikor a pénze fogytán volt, újból ki akarta próbálni a varázsszót. A villamosban mármár szóra nyílt az ajka, amikor valaki vállára tette a kezét és azt mondta: — Ügyes vagy... S mivel a mesében a jó mindig elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését, — még ide kell írnom, hogy Ferkét a bíróság öt hónapi szabadságvesztésre és a lopott összegek megtérítésére ítélte. О $-< г m n 73 к Z 3 m Л m * 73 SKALINA KATALIN ZZM Л
