Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-06-26 / 13. szám

Tréfának keserű, gúnynak szelíd, hogy a komposztot készítő 70—80 éves bácsikat így nevezték el: a halálbrigád. De sajnóS, a tények ilyeáek, Az állattenyésztésben, a mezőn, sehol egy fiatal. Csupán a traktorosok javítják az arányt.

Szerencse, hogy ez az életkor nem tükröződik vissza a munkakedvben, a íendületben. Tavaly sikerült olyan takarmányalapot biztosítaniuk, hogy az idei évet derűlátóan kezdhették. Csak zavaró epizódnak tekintették az asszonyok felháborodását. Ha valamilyen fontosságot tulajdonítottak volna neki, nem tették volna meg még azt is, hogy Iván Máriának, Peti Katalinnak, Trémiásnénak, Gavallér Borbálának — akik özvegyasszonyok, tehát családfenntartók, a tüzifaosztásnál csak gallyat adtak, míg a férfitagok és a szövetkezet vezetői rendes tűzifát vihettek haza.

,,Tövit töröm s a gallya jut”...? Akaratlanul is József Attila sorai tolakodnak az ember emlékezetébe Miért jár az asszonyoknak csak gally?

hogy a hibák orvoslását sürgetnék, takargatni segítenek azokat. Pedig ezzel még saját maguknak sem segítenek. Az asszonyok munkakedvének pedig egyenesen ártanak.

Tehát nemcsak a tüzelőre illik rá költőnk verssora, a jánoki asszonyok egész helyzetét szimbolizálja. ők végzik a munka nehezét, mégsincs szavuk.

Fejik a teheneket, kapálják a 32 hektár cukorrépát, a 72 hektár kukoricát, gyűjtik a lucernát, segítenek a nemzeti bizottságnak a felvásárlási feladatok biztosításában. A téli hónapokban az ő színjátszó csoportjuk tartja izzásbán a kultúra

Novák Erzsébet, a szövetkezet legjobb baromfigondozója

— Novák elvtársnő, mint a vezetőség tagja, egyetértett ezzel?

— Én nem vagyok vezetőségi tag — állítja határozottan.

— Mi hát az igazság? — kérdezzük Stromp elvtársat, a szövetkezet elnökét.

— Nem, Novákné valóban nem tagja a vezetőségnek. Csík Jolánnak sem volt mit visszautasítania, mert egyáltalán nem jelölték a vezetőségbe. Sajnos, a jelölő bizottság munkájába én nem szólhattam bele, pedig jó lett volna...

Úgy látszik, a szövetkezet könyvelői ahelyett,

pislákoló parazsát Jánokon. Mint a nemzeti bizottság képviselői, a nőbizottság tagjai és aktivistái segítenek a lakosság, a falu életének szervezésében. Csupán munkahelyük, a szövetkezet ügyeibe nincs beleszólásuk.

Dolgoznak mégis, szorgalmasan. Mert megszokták, hogy másképpen nem érdemes. De huszonöt asszonyra hiába vár a kertészet gyomba vesző uborkaföldje, hagymatáblája. Nem akarnak visszajönni. Ugyanis a nemzeti bizottság két hónapra — amíg megkezdődnek a csúcsmunkák — elengedte őket a falutól néhány kilométerre

Ak*k nem mentek el.

i. Herec felvételei

Kiesné, a nőbizottság elnöke az egyedüli, aki a 25 asszony közül időben visszatért a szövetkezetbe

levő Szepsibe, ahol a Kanyapta medrének szabályozásánál jó keresettel járó munkát kaptak. Lejárt a szerződéses határidő, és az asszonyok még nincsenek a szövetkezetben.

A nemzeti bizottság a nőbizottságot mozgósítja, bennünket kér, hogy segítsünk nekik meggyőzni az asszonyokat, hogy otthon a helyük.

Teljes mértékben egyetértünk azzal, hogy a huszonöt asszonynak vissza kell térnie a szövetkezetbe. Erre kötelezték magukat. Meg kell érteniük, hogy velük is számoltak a szövetkezet munkatervének összeállításakor.

Mégis fel kell hívnunk a nemzeti bizottság figyelmét egy tényre: jóval könnyebb dolguk lenne most, ha már ott a szövetkezet évzáró taggyűlésén szót emeltek volna, hogy igenis, a közös gazdaság Irányításában éppen úgy helyük van az asszonyoknak mint a nemzeti bizottság tagjai sorában. Akkor több felelősségérzettel, jobb kedvvel dolgoznának az asszonyok.

És segítségükkel sikerülne a jövőre nézve fontos terv megvalósítása is: hogy a fiatalokat vissza kell hódítani a szövetkezetbe. Hiszen az asszonyok — édesanyák. Gyermekeket nevelnek, akik hajlanak a jó szülői tanácsra. Az eddigi tapasztalatok is ezt bizonyítják. Mert megszívlelték anyjuk szavait: — menj, fiam, akárhová, csak itthon ne maradj.

Nem lenne jobb, ha a szövetkezetben dolgozó nőkkel megismertetnék a távlati terveket, a nagyüzemi termelés jelentőségét, a fejlődés, a gépesítésben rejlő hatalmas lehetőségeket, ha érdekeltté tennék őket a közös gazdaság irányításában? Akkor másféle szülői tanácsokat hallanának a jánoki fiatalok. Azt, hogy maradjatok itthon, hiszen mindannyiunk érdeke, hogy segítségetekkel jobb, gazdagabb legyen a szövetkezet.

Haraszti E. —Szlovák M.

Belenéztem csontsz/ntí, merev arcába, melyen különös, hosszúkás ráncok ültek megkövültén — szemöldöke elmosódva, szeme mint két nagy fekete tócsa — micsoda portré! — gondoltam szívdobogva, s le akartam kapni egészen közelről. De észrevette, s leintett: — Elég lesz! Maradjon a temetőre Is.

Avval a dáliákat beledobálta egy karos kosárba, s kihúzott derékkal megindult előttem. Lihegve loholtam utána. Hátra sem nézett, mikor beértem, nem is lassított, mintha csak óraszerkezet hajtotta volna előre. Elhagytunk egy temetőt — ez itt az új — vetette a szót a háta mögé —, aztán körbejártunk egy hegyet, ösvényeken lihegtünk fel meg le, s a fekete bársonyszoknya csak lebegett, s verte, söpörte a port az orrom alá. Na végre! Egy másik hegyoldal lankát részén, csipkebokrok piros bogyóival szegetten feltűnt a keresett hely.

Az öregasszony a dáliákkal egy frissen hántolt sir előtt állott meg, s leguggolva melléje, munkálkodásba fogott. Elsimogatta még jobban a dombocska földjét, s úgy veregette oldalát, mint a lovakét szokás. Majd teletűzködte a lefejezett

dáliákkal. Néztem a fejfát, nem volt rajta felirat.

Közben a bársonyszoknya felemelkedett, leporoltatott, a puffot kabátkába bújtatott kar átölelte a keresztet, s a csontszínű ábrázat reáhajolt:

— így tessék engem levenni, kedves nagysád! A kíváncsiság nem hagyott nyugton.

— Kinek a sírja ez?

— Az enyém — válaszolt egykedvűen, s kapkodó mozdulatokkal szedte össze a dekorációs dáliákat.

Csak tátottám a számat. De szólni nem szólhattam, mert a vénasszony közölte velem, hogy még egy sírt kell lefényképeznem. S kanyarogtunk, botorkáltunk tovább az öreg temetőben, A nap már erősen alkonyatra hajlott, s féltem, hogy nem sikerül a következő felvétel, amikor kijelentette, hogy helyben vagyunk.

Nahát, furcsa volt ez a síri Mint egy hitvesi ágy, földből emelve — de mégis kettéosztva. A két fejfa elég rozoga állapotban hirdette, hogy akik alatta nyugszanak, már elég régen teszik azt-viszont, mit keres kettejük között az a rút gerenda? Biztos, hogy nem a vak véletlen vetette

oda, mert egyik oldalán a sírt derékig erő dudva borította, míg a másikon vidor télizöldek ölelkeztek szabályos rendbe terelve.

A vénasszony mozdulatlanul állott velem együtt. Arcában a két fekete tócsa harciason villogni kezdett, csontszinű arca élettel telt meg, s még az orra is mozogni látszott, mikor újból munkához fogott. A dáliák újból előkerültek, a csontos kéz fürgén és szakszerűen szurkálta le újból mindet a télizöld indái közé. Lopva megnéztem a sírfeliratokat. A dudvds fölött ez állt a kereszten: Szita Etel élt 36 évet. A másikon meg: Kapros Péter, élt 52 évet.

Most már egyre jobban megzavarodtam. Mi tagadás, félni is kezdtem a különös vénasszonytól, az alkonyati temetőben. Mintha újból megérezte volna, mi megy végbe bennem, felállott és rám szólt:

— Ez Itt az uram. Az meg a macája. Az uram akart ide feküdni. De maga avval ne törődjön. Úgy vegyen le minket együtt az urammal, hogy a másikból ne látszódjék egy csepp se...

Úgy vettem le. De én abba a faluba többet nem megyek. CSOHÁNY GABRIELLA