Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-02-21 / 4. szám
uz. — Hátha csak elájult?... Hamar orvosért szaladtak. A doktor aztán minden kétséget eloszlatott s hivatalosan is megállapította, hogy özvegy Kropacseknét szívszélhűdés érte. — Milyen szerencsétlenség!... Milyen csapás! ... - sopánkodott a menye hangosan s igyekezett a szemét vörösre dörzsölni. — Nem is tudom, mihez kezdjek most hirtelenében - nézett a körülötte állókra. — Annyi mindent kell ilyenkor elintézni .. . — s hirtelen eszébe jutott a vasalt ruha, amely még szintén elrakásra várt. — Legelőször is fel kéne ravatalozni... ajánlotta valaki. — Dehogyis! Előbb le kell mosni ecetes vízzel és ünneplőbe öltöztetni - vetette ellen egy másik. — Tessék csak kikeresni a ruhát, mi majd segítünk . . . — ajánlkozott két asszony is a házbeliek közül. Azzal a házmester segítségével felemelték s az ágyra tették özvegy Kropacsekné hülő testét. — Siessünk .. . siessünk ... — bíztatták egymást, - amíg meg nem merevedik... Kropacsek úrral nem törődött senki. Csak állt ott szárazon égő szemmel s a szoba sarkából nézte, amint idegen kezek húzzák, fogdossák az anyja testét s igyekeznek belekényszeríteni a sovány, elfáradt tagokat a birsalmaszagú, fekete selyembe. — Én addig beszólok a temetkezési intézetbe, hogy küldjenek koporsót. .. — ajánlotta a1 házmester. — Puhafából — szólt hátra a szekrény mellől Kropacsekné. — Köszönöm, házmester úr... köszönöm... És küldjenek el valakit, hogy megbeszéljük a temetést. — A rendőrségen is szólni kéne .., de én már nem érek rá . . . — fordult viszsza elmenőben a házmester. — Persze! Vince, mit állsz ott?! Menynyi baj van és te meg se mozdulsz! Eredj hamar bejelenteni a rendőrségre! — Igen ... - mondta felrezzenve Kropacsek s gépiesen megindult az ajtó felé. Igyekezett úgy tenni, mintha sietne, de a lábai alig vitték. Mikor visszajött, az anyja már felöltözve feküdt az ágyon, feje mellett kétoldalt kis faggyúgyertya égett, s kezében rózsafüzért és egy szentelt barkaágat tartott. — Mintha a templomból jönne — gondolta Kropacsek úr s megállt az ágy oldalánál. Egyedül volt a szobában. A többiek már kint tárgyaltak a temetés részleteiről. Nézte az anyját. — Éppen mintha a templomból jönne állapította meg újból. Eszébe jutottak a régi falusi vasárnapok, amikor délelőttönként összegyűltek a templomtéren s szót váltottak a tanító úrral. Most is hallja a hangját, amint vállára veregetve bíztatta:- Hát, csak tanulj, tanulj, fiam... Szerezz örömet özvegy édesanyádnak. Dolgozz szorgalmasan, hogy egyszer majd meghálálhass neki mindent... Milyen büszkén szorongatta ilyenkor édesanyja a kezét. Szinte érzi a kis meleg, kérges tenyér szorítását... Érzi a simogatását frissen borotvált arcán, mikor az érettségit letette. .. Látja az ujjai közt átgördülő könnyét a kinevezése napján... Aztán később... amint hálásan rókulcsolódik az övére, amiért magához vette . . . Nézi, nézi a két kezet, az egymásba fonódó ujja kát... és látja őket ezer változatban . .. Amint kenyeret szeltek, amint görcsöt kötöttek a cérna végére, amint a szálkát kiszedték az ujjából, borogatást raktak a homlokára, krumplit hámoztak . . . Nézi a munkában elgörbült, bütykös kis csontokat, amelyek sohasem tétlenkedtek, mindig gyógyítottak és mindig adtak .. . Emlékek, jelenetek egész sora vonul fel előtte. Látta anyját ifjú éveiben, eszébe jutottak a ruhadarabjai, amelyek szinte elválaszthatatlanok voltak tőle. Látta őt életének legkülönbözőbb változataiban, melyek emlékezetéből már rég elmosódtak s most friss erővel tolakodtak elő. Visszaemlékezett szokásaira, gyengéire, kettesben töltött küzdelmes, meleg éveikre ... Egyszerre, — mint jeges mosogatórongy — csapott szívére a jelen. Vajon mit adott ő az anyjának?... Mit adhatott? Mikor maga is alig győzte erővel a mindennapok sodrát . . . Minden, ami eddig volt, véget ért. Eltűntek ezek az emlékek is, csak ő maradt itt, üres kézzel, és üres szívvel . . . Nézte az édesanyja múló arcát a vibráló gyertyafényben. Ügy feküdt ott, mint aki már mindent tud. Feje kissé oldalt billent, nem volt még alátámasztva.- Milyen rosszul fekszik — gondolta Kropacsek. S ekkor hirtelen eszébe jutott a kis fejpárna. Ott hevert nem messze az ágytól az egyik széken. Huzat nem volt rajta. Utána nyúlt. De félúton megakadt a keze, s a szeme kerekrenyíltan tapadt a párnára. A szíve egyszerre dobogni kezdett. Egy pillanatig tétovázva állt ott, aztán lábujjhegyen az ajtóhoz sietett s óvatosan kilépett a folyosóra. Néhány perc múlva izgatottan, lihegve visszatért. Megfogta a kispárnát s reszkető, ügyetlen kézzel belegyömöszölte a magával hozott tiszta huzatba. Aztán megállt vele az ágy előtt.- Mama ... - szólította halkan - Mama .. . látod? ... Nesze . .. És végtelen gyöngédséggel a feje aló tette. MÁRIA M. RÁZUSOVÁ: Mindenkinek, aki háborút akar Kérdezd az anyákat: vágynak-e háborúra, ha gyermeket ringatnak altató dalukkal, vágynak-e bolyongva fedélt keresni újra ajtótól ajtóig ágyneműt bátyúkkal? Kérdezd az atyát: a szűkszavú atyát: ki rejtett büszkeséggel figyeli gyermekét, óhajt-e szenvedést, borzalmat, halált, s rombolni mindent, mit maga emelt még? A gyermeket kérdezd, kristály tiszta szemét. KI merne végromlást hozni fejére? Ki tépné le róla anyja óvó kezét? Ki vetne bombát, lángot tűzhelyére? A jegyespárt kérdezd! Vallja: Föld sava-borsa, s benne önnön ereje csodálatot gerjeszt... Vállalsz-e harcot?... Igen, ha békénk hozza, házunk, kertünk óvja s Igazságot terjeszt. Az állatot kérdezd... lovak szomorú csapatát, irtózatos tűzben mentek a halálba, a madarat kérdezd, az elhamvadt almafát, a hidakat kérdezd: a harcot, vészt ki kívánja? Az anyaföldet kérdezd, az árvát, szomorút: mezeje kráter volt, falvai eltűntek: kérdezd a földet: akar-e háborút, inná-e vérünk, enné-e testünket? Mindenki békét óhajt. Háborút senk lsem! örvendetes, virágzó megújhodást remélve. A gálád gyújtogató saját füzében vesszen el! A béke győzni fog az otthonok üdvére! Sipos Győző fordítása SZTYEPAN SCSIPACSEY: Első lépések Az anya szemében örömkönny ragyog, Így a legdrágább gyémánt sem fénylik: szöszke fia elindult — mint a nagyok. Egyedül. Ma már asztaltól székig. Ha megnő, pilóta lesz. Berepüli a földet, az eget, végtől-végig. De könnyebben száll majd a föld körül, mint ahogy ma lép — asztaltól székig. Fordította: K. A.
