Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-02-21 / 4. szám
- Ha akarnak, jöhetnek, de senkit sem fogunk hívni - jelentette ki Vankó József, a földművesszövetkezet elnöke, aki azt állítja, hogy csupán az aszszonyokban van a hiba. д а в д őket, még csak az kéne, hogy az asszonyok a gyűlésen is beleszóljanak a vitákba! („Természetesen“, a vezetőségben híre sincs asszonynak.) Pedig olyan asszonyok vannak az „idénymunkások“ között, mint Toncskó Julis, Gerhát Jánosné és Kajos Aladárné, akik több mint kétszáz munkaegységet szereztek a csúcsmunkák idején, s akik közül tavaly, mikor szövetkezeti tagnak jelentkeztek, többen ezt a választ kapták: MÄJUSBAN NINCS TAGFELVÉTEL Nyáron azután ha valakit baleset ért a munkában, nem kaphatott táppénzt, hiszen nem volt tagja a szövetkezetnek. Ha pedig valaki megjegyzést tett, hogy prémiumot ígértek, azt a választ kapta: nem hívott senki, minek jöttél dolgozni. — Ha kellek, akármikor elmegyek most is dolgozni — mondja Toncskó Julis elvtársnő. De hogy mernék én odamenni, hogy felvételemet kérjem... Hátha megint azt a választ kapnánk, hogy nem hívott senki! A nőbizottság készen áll arra, hogy aktivistáival mindig segítsen a szövetkezetnek, ha a here betakarításáról, vagy akármilyen munkáról van szó. Segítene az asszonyok meggyőzésében is, a HNB- vel hogy biztosíthassák a szövetkezet állandó munkaerőinek teljes létszámát. De a szövetkezet vezetősége még arra sem tartja érdemesnek a nőbizottságot, hogy a Földművesasszonyok Téli Iskolája keretében ismertesse velük a szövetkezet gazdálkodásának menetét, terveit. Pedig a férjek önzése, kényelmessége mellett az is éppúgy visszatartja az asszonyokat a munkába állástól, hogy nem látják, hogyan kell kibontakoznia a nagyüzemi mezőgazdaságnak. Hogy az ő szövetkezetük éppen olyan jó megélhetést, szép munkát biztosíthatna, mint az üzemek bármelyike, hiszen itt is tért kell hogy hódítson majd a gépesítés, a nyolcórás (müszakváltásos) munkaidő, mint az iparban. A háztájiba, a néhány tyúkba, libába kapszkodnak, mert talán még senki sem beszélt nekik arról, hogy milyen lesz az új falu, falujuk; hogy csupán akkor válhat széppé, könnyebbé a munkájuk, életük, ha sajátmaguk is hozzájárulnak a feltételek megteremtéséhez. Harmadik ötéves tervünk második évében járunk. Más szövetkezetben szocialista munkabrigádokban formálódnak új emberekké az asszonyok. Alsószeliben pedig „asszonygyűlölő“ a szövetkezet. Fel kell végre számolni ezt a maradi és egészségtelen tünetet, hiszen nemcsak az asszonyok, de egész családok, a férjek és gyermekek fejlődésére éppúgy kihatással van a kispolgári kényelemre vágyó, az egészséges munkavágyaktól, tettrekészségtől eltérített aszony, mint a szövetkezet gazdálkodására. A vezetőség ne tekintse „leereszkedésnek“, „megalázkodásnak“ az asszonyok meggyőzését, hiszen nemes küldetés a kommunizmust építő emberek nevelése, az új földmüvesasszonyok formálása. Hiszen csak az egész ország sorsát figyelemmel kísérő, a közöst szerető és féltő asszonyok nevelhetnek gyermekeikbíjl olyan nemzedéket, amely felépíti a kommunizmust. Legyen hát méltó a szövetkezet a harcos tegnaphoz, a falu forradalmi múltjához! HARASZTINÉ M. E. Hogy mernénk a felvételünket kérni . . . Hátha megint azt a választ kapnánk, hogy nem hívott senki — mondja Toncskó elvtársnő. Annuska is beiratkozna, de nem engedi a férje. „Még csak két éves a kicsi . . — Szívesen csinálunk mi mindent, csak lássuk, hogy nem alkalmatlan a segítségünk. — A nőbizottság gyűlésén gyakran felvetődik a probléma, hogy a szövetkezetben kevés az asszonytag. (Kimlicski elvtársnő, a nöbizottság elnöknője, Patócsné, Bogárné, Győrögné és Vargáné, a legaktívabb nőbizottsági tagok. És aki a képről lemaradt: Rafajné.) Foto: Tóth Gyula 5
