Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-09 / 1. szám
Robert Francisci Kennedy, az amerikai «Inök öccse „vadászatot“ indított az amerikai kommunisták ellen. Egy tizenegy év előtti, a hidegháború „legÜicsöségeseíbb időszakából" származó törvényt húzott elő, mellyel kényszeríteni akarja az USA kommunistáit, hogy jelentkezzenek az Igazságügyi Minisztériumban, ahol mint „idegen nagyhatalom ügynökeit“ tartanák őket nyilván. November végére tűzte ki a jelentkezés utolsó határidejét. Az USA kommunista pártja funkcionáriusainak addig kellett beadniuk minden amerikai kommunista nevét. December 20. után a nyilvántartás elmulasztásáért, minden elkésett napért, napi 10 ezer dollár ésöt évi elzárás jár... A „vörös” Hetvenegy éves. Neve: Elizabeth Gurley Flynn, egy kivándorolt ír munkás leánya, az USA kommunista pártjának elnöke. Decemberben tért vissza hazájába, az Amerikai Egyesült Államokba. Van ebben valami különös, rendkívüli, vagy izgalmas? Sajnos, igen. Ezzel az útjával személyét a legnagyobb veszélynek tette ki. Az USA-ban ugyanis „kommunista ügynök”, „idegen hatalom megbizottja”-ként kell bejelentenie magát, hogy így tartsák nyilván. Ha ezt nem teszi meg, — már pedig Elizabeth G. Flynn kijelentette, hogy nem teszi meg ezt a lépést, — öt évi börtön és 10 000 dolláros pénzbüntetés vár rá. Elizabeth Gurley Flynn tudta, mi vár reá, hisz hallotta az amerikai elnök öccsének, Robert Kennedy igazságügyminiszternek cinikus kijelentését: „A kommunisták utolsó határideje lejárt.” A new-yorki újságírók gúnyosan jegyezték meg: „Vörös Elizabeth”, aki az amerikai küldöttség vezetőjeként vett részt Moszkvában az SZKP XXII. kongreszszusán, bizonyára meggondolja, visszatérjen-e hazájába. A New-York Times kiadójához intézett levelében Elizabeth G. Flynn ezt írta: „Bizonyára sok olyan ember akad nálunk, aki kinevet, mert visszatértem. Úgy vélik, maradtam volna inkább a Szovjetunióban. Én azonban amerikai vagyok, szeretem hazámat és erősen hiszem, hogy az amerikai polgárok milliói, politikai meggyőződésükre való tekintet nélkül, felháborodtak a Mc Carrenn törvény égbekiáltó igazságtalanságán. (Ez a törvény iktatta be a kommunisták nyilvántartását). — Visszatértem, hogy harcoljak saját és minden amerikai polgár jogaiért. Ez az alkotmányba foglalt szabadságjogom. Sajnos, az álcázatlan igazság az, valóban abban a veszélyben forgo к hogy amerikai börtönben fejezem be életemet. Elizabeth Gurley Flynn hű marddt elveihez. Már mint diáklány bekapcsolódott a munkásosztály harcaiba és 16 éves korában részt vett a new-yorki munkásnegyedek utcai gyűlésein, hogy a részvevőke t a demokrácia és a szociális haladás eszméire lelkesítse. Theodor Dreiser 1906-ban New York keleti munkásnegyedei Jeanne d’Arc-jának nevezte őt. Aktívan bekapcsolódott a sztrájkokba. Az amerikai bányászok vezetője, Bill Hay woods kiszabadításáért folyó hatalmas küzdelem élére állt. 1915-ben megkísérelte, hogy Joe Hillt, az amerikai munkások legendás hírű vezetőjét kiszabadítsa a lincs-bíróság szörnyű karmaiból. Joe Hill a börtönből utolsó levelében „igazi lázadónak" nevezte és egyik legszebb versét neki ajánlotta. Az amerikai munkásosztály fél évszázados harcában, — melynek részvevője és szervezője volt — népének hősévé vált. Világos tehát, hogy ezekben anehézórákban, amelyeket az amerikai reakcióminden haladó erő számára tartogat, hű maradt népéhez. Elizabeth Gurley Flynn nem fél a szenvedésektől, melyek reá várnak. Az amerikai kommunisták sem félaek a reakció börtöneitől és üldözéseitől. A világ minden haladó emberének kötelessége azonban, hogy amerikai elvtársaik oldalán álljon ezekben a számukra nehéz időkben. (A Neues Deutschland nyomán R. K.) ALGÉRIA IGAZSÁGA Már hét éve tart az igazságért küzdő algériai nemzeti felszabadító harc a francia gyarmatosítók ellen, akik dühtől tajtékozva, brutális eszközökkel akarják megtartani Algéria fölötti uralmukat. Ez a hét éves imperialista háború rettenetes szenvedést hozott Algéria népének. Tízezrek menekültek át Tuniszba és Marokkóba. De ez még mindég enyhébb fájdalom, rosszabb azoknak a helyzete, akiket a francia gyarmatosítók gyűjtőtáborokba tesznek, melyek semmiben sem különböznek a fasiszta koncentrációs táboroktól, csak annyiban, hogy gázkamráik nincsenek. Ezekben a táborokban 2 millió algériai él, ezeknek 60 %-a kiskorú. Az éhség és a hideg miatt ezer és ezer gyermek pusztul el. Ezeknek az embereknek azért kell itt szenvedniük, hogy ne tudják segíteni a nemzeti felszabadító hadsereget a megszállók elleni küzdelemben. A hon hős leányai Ütik őket, az arcukon oltják el az égő ci garettát, ha a hóhér gyarmatosítók kezére jutnak. De á gyilkosságok, a börtönök és koncentrációs táborok nem törték meg az algériai nép akaratát. Algéria ma a bánat és a könny hazája, de egyben a hősök hazája is. Ebben az igazságos harcban becsületesen helytállnak az algériai nők is. Mindaz a gyötrelem, mely osztályrészül jutott hazájuknak, átformálta a régi gondolkozású algériai nőt. Az otthonába zárt, félénk és csöndes rabszolganőkből, harcosnők lettek, akik aktívan részt vesznek hazájuk felszabadító harcaiban. Az algériai nők hősiessége határtalan. Az egész világ ismeri Dzsamila Buchired és a Dosamila Bupasát, akik elfogatásuk alatt rettenetes kínzásokon mentek keresztül, de nem váltak árulóvá. Az egész világ közvéleményének, tiltakozásának hatására, halálbüntetésükét életfogytiglani börtönre változtatták. Hány ismeretlen hőst kínoztak meg azért, mert népük boldogságát akarták. Az asszonyok fegyverrel, élelemmel, gyógyszerrel és igazolvánnyal látják el a partizánokat, annak ellenére, hogy tudják milyen büntetés vár rájuk, ha tettük a francia gyarmatosítók tudtára jut: Az anyák szeme előtt lövik le gyermekeiket, felgyújtják otthonukat. Mégsem alkusznak meg, tovább folytatják nemes feladatukat. A haladó szellemű osztrák újságírónő, Éva Priester: Algéria harcban — című könyvében így ír: „1954 óta az ideiglenes kormány és a hadsereg csaknem egyetlen bevétele a nemzeti adó, melyet a nép önként fizet. A francia megszállók kínzásokkal, sőt halálbüntetéssel akarják meggátolni, hogy a nép ezt az adót fizesse. Mindezek ellenére egyetlen hazafi sem tér ki e szent kötelesség teljesítése alól. Priester újságirónő így ír le egy esetet: Egy szegény egyedül élő öregasszonyt a felszabadító hadsereg megbízottai fel akartak menteni a fizetés alól, mire ő felháborodottan így tiltakozott: „Azt hiszitek én már semmire sem vagyok jó, mert megöregedtem? Én sem vagyok alábbvaló a többinél, harcolni már nem bírok, de azt senki sem tilthatja meg, hogy adót fizessek.“ Ezek a szavak nem frázisok. Algériában a nép és a hadsereg egységes. 4 Az algériai hazafiak harcát az egész világ népe támogatja. Annak ellenére, hogy Algériában még nem csendesült el a fegyverropogás és még mindig folyik a vér, hisszük, hogy e hős nép számára felragyog a szabadság és a boldog élet napja. 6 I Egy a koncentrációs táborokban élő algériai gyerekek közül. R. K. Az algériai asszonyok, fegyverrel a kezükben is segítik a nemzeti felszabadító hadsereget.
