Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-02-07 / 3. szám
^ '®§Л S ! U Ж IW / / т Tv ■ г к #у \ «V. 00 < Q-J К О 2 zok között a tízezrek között voltam, akiket lelkileg megrázott és mélyen elgondolkoztatott az „Adua és társnői“ című olasz film. Amikor elsötétült a film vászna és az embertömeg kifelé sodort az utcára, gondolatban még azon az utcán jártam, ahol Aduát és sorstársait hagytuk. Egy fiatal fiú hangja rázott fel gondolataimból. — Vajon, mi lesz ezekből az asszonyokból, ha megöregszenek? Körülnéztem, nem esett az eső mint a filmen, az utcák világosak és vidámak voltak. Az emberek autóbuszokra, villamosokra ugrottak fel, hogy mielőbb otthon legyenek. Éjfél után alig látsz az utcán egypár elkésett járókelőt, akik a vonatról, kávéházból, vagy ismerősöktől igyekeznek otthonukba. Itt nem találhatod meg Adua sorstársait, a párizsi, milánói, bécsi, vagy brüsszeli éjszakák lányait. Bratislavában vagyunk és 1962-t írunk. Nem tudom, hány éves lehetett az a fiatal ember, akinek a kérdése még most is a fülemben cseng. Lehet, hogy 22 éves, az is lehet, hogy csak 19. Úgy lehet, 48-ban kapta az első hosszú nadrágot. Én azonban valamivel idősebb vagyok és azért már tudok választ adni a kérdésére. Nemcsak arra, hol végzik ezek a nők az életüket, hanem arra is, hogyan és miért kellett elkezdeniük azt az életet. Valamikor ilyen Aduához hasonló sorsú lányok járták végig az éjszakai Bratislava, Brno, Prága és Kassa utcáit is, S ezért szeretnék ennek a fiatal kérdezőnek és barátainak valamit mondani, amiről beszélni kell. Jó filmet láttunk, hasznosat, mert elgondolkozásra késztet. A néző minden jót kiván Millynek, Aduának pedig, hogy egyszer öt is szeressék. Természetesen, a jókívánságokból kevés teljesül, mert a kapitalista társadalom nem mesevilág, s éppen nem az a hely, ahol a nők milliói megtalálhatják boldogságukat. S ezért a filmmel kapcsolatban is meg kell említenünk, milyen boldogság, hogy mi szocialista társadalomban élünk. Bizony kedves fiatal barátom. Nagyon jó az, hogy Te azt már nem tudhatod, hogyan is végződik az Aduák sorsa. Feltételezhető, hogy arról is keveset tudsz, — Te éppen úgy, mint jólöltözött barátnőid, arcukon 18 évük hamvasságával, akikkel megálltatok néhány pillanatra a mozi előtt — hogyan éltek egyáltalán a munkásasszonyok a múltban, hogyan küzdöttek, dolgoztak s hogyan kényszerültek eladni magukat, ha nem is a prostitúciónak, de a szerelem nélküli érdekházasság számára. Nem tudtak szívből örülni gyermekeiknek, az életnek sem, mert sohasem volt biztos a holnapjuk. E nagyszerű film — melyet éppen most láttál — s még sok könyv, újság ellenére, melyekben erről a témáról olvasol majd, teljes egészében nem tudod felmérni, milyen élet volt ez. Szinte csodálkozol, hogy anyád, aki már nem is olyan fiatal és akinek most is éppen elég dolga van, — pontosan munkábá járni és a háztartást is ellátni, — mégis ezeket az éveket tartja élete legszebb korszakának. Szeretném elmondani Nektek, fiatal ismeretlen ismerősök, hogyan szövődtek gondolataim tovább. Nem akarok most a nők munkájáról, egyenlő béréről beszélni, hiszen mindezt törvényünk szentesíti. Az egyenjogúságról van szó, melyhez magának a nőnek is hozzá kell járulnia. Mert ha a mi társadalmunk leányai, asszonyai meg akarják ismerni, mi a valódi életcél és életöröm, s ha valóban egyenrangúságot, méltóságot, megbecsülést akarnak kapni az emberektől, a férjüktől, a társadalomtól... akkor szükségük van szakképzettségre, műveltségre, hivatásbeli foglalkozásra, mely a szerelem, a házasság és gyermekek mellett értéket, célt ad az életnek. Beszélnetek kell minderről, kedves édesanyák, gyermekeiteknek. Gondolkozzatok el ezek felett március 8-án, ha az üzemben gépetekre teszik a tavasz első virágát... hogy Ti, barátnőitek és leányaitok lesznek-e elég erősek és okosak megtalálni a helyes utat az igazi szép élet felé... ? Közösen beszéljétek meg, mi is a különbség a két társadalom asszonyainak élete között. SÍVONY M. Trécsend egészen kis falu, csak valamivel nagyobb mint a patakocska, amely két egyforma részre szeli. Ebben a kis faluban egy szép őszi napon, amikor a széles hegyháton már sárga ruhába öltöztek a fák, sor került a szövetkezeti klub megnyitására. Az ünnepségen sok szó esett о helyi szövetkezetesek áldozatkészségéről. Ez bizony helyénvaló is volt, mert a trécsendiek nem sajnálták a birkákat s kiadós gulyás után még cigánypecsenyével is megtoldották a vendéglátást. Amikor az emberek jóllaknak, rendszeresen szívélyesebbé, közlékenyebbé válnak. Ezt a változást észre lehetett venni egyes járási funkcionáriusokon is, akik eddig Trécsendről mit sem tudtak. Széles gesztusokkal magyarázták, hogy a falu lakosai az egész járásban a legjobbak az új utak keresésében. — Elvtársak, arról beszéljünk, hogy ki legyen a szövetkezeti klub vezetője? Ez rendkívül fontos kérdés, mert a klubban folyó kulturális élet kihatással lesz minden egyes szövetkezeti tag munkájára. — Ezért azt gondolom, hogy mi, a járás dolgozói segíthetünk a szövetkezetnek és segíteni is fogunk. (Taps.) Erre a tisztségre legalkalmasabb lesz Lapos Miska barátunk, Trécsend szülöttje. A nevezett, fiatal kora ellenére, igen tapasztalt ember és megvan a szükséges képzettsége is. Az igaz, hogy Lapos Miskát azóta, hogy Márta nevű nővéré férjhez ment Súlyává Alfonzhoz, a szomszéd szövetkezet hires bacsájához, senki sem látta a faluban. Többet mondhattak volna róla a vendéglátóipar járási igazgatóságán, a zöldség- és gyümölcs-felvásárló üzemben, vagy a járáson, ahol éppen most fejezte be karrierjét, mint garázsfőnök, mivel két év után bebizonyosodott róla, hogy egyáltalán nem ért mester, ségéhez. A dolgot egyedül Súlyává Alfonz bocsa ronthatta volna el, mert Lapos Miska már háromszor elvitte az ő évvégi osztalékát, hogy fedezze a vendéglátó üzemben az általa okozott hiányt. Súlyává azonban nem volt hivatalos az ünnepségre, de egyébként sem jöhetett volna el, mert a birkák téli elszállásolásával volt gondja. A szövetkezet vezetősége nem tudott megegyez8 ni, hogy kit válasszon saját soraiból a kiút vezetőjévé. Ezért igen megörült az ajánlatnak. Az új szövetkezeti klubban roskadoztak a polcok a rengeteg szakkönyv és szépirodalmi mi súlya alatt. A kis asztalkákon sakktáblák várták a vendégeket és elől egy díszes állványon televíziós készülék büszkélkedett. Ilyen volt a klub az első napokban. Lapos Miskának azonban nem tetszett ez a rend. A könyveket az egyik sarokba dobálta, a polcokat teletömte fiaskókkal, a televíziót pedig felrakta a szekrény tetejére. A televíziós készülék helyét később egy nagy söröshordó foglalta el. Egy hónappal a szövetkezeti klub megnyitása után Sustya Imre, a szövetkezet elnöke, késő este a patak kiszáradt medrében bandukolt felfelé a faluba. A falu szélén majdnem rálépett egy fekvő emberre, aki széttárt karokkal nyúlt el a kavicson.
