Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-09-19 / 19. szám
vaU' ifim Ч/гедт^ет beteg, csak csúnya volt. Miétő szüM'meghaltak, ő feljött a városba dolgozni. Éppen hazafelé tartott, amikor hangot hallott! Csak a szél nyöszörgött? Nem! Most már utálatos rikácsolás ütötte meg a fülét: — Mors innét!... Már zárom a kaput! — Ne kergessen ki néni, mert megfagyok! dideregte egy félénk gyermekhang. — Menj, ahová akarsz!... Itt nem maradhatsz! — porolt a mérges asszonyhang és a gyermeket kilökte az utcára. — Hol vannak a szüleid? — cirógatta meg a gyermeket az anyás hang. — Nincsenek... Én nem kellek senkinek, mert vök vagyok! — zokogta el bánatát a kisfiú. — Gyere velem! — fogta kézen a szegény leány és vezetni kffdte a gyermeket. Az ment — ment mellette botladozó lábbal és szorította megmentője kezét. A kályhában dalolni kezdtek a lángok, о .jégvirágok szeméből patakzott a könny, illatozott a kávé az asztalon és a lámpa fénye aranyban fürösztötte a csupasz falakat. S ezután ha este a munkából házajött, volt kacagás és jóillatú öröm. A kis szoba megtelt az elmondott mesék csodáival. A kisfiú látta a királykisasszonyok aranyhaját, élvezte a pásztorfiú diadalát, táltoson repült át az üveghegyek felett, egy csapásra vágott le hét sárkányfejet... Mert minden mesének ő volt a hőse! Nem volt már tehetetlen, vak kisfiú, mert a szegény leány Щ, HM '. Suda rajza izemével mindent látott látta a csúf valóságon túl ta meseszép álmot. izepen tudott mesélni о szegény leány. A vak fiú már látta a színeket, melyek a mesékből és a leány szivéből szivárványoztak elő. 5 egyszer, amikor a leány már nem tudott mit mesélni, így szólt a vak kisfiú: — Anyácska, most mesélj magadról. 6 felnevetett: — Kisfiam, én már elmondtam neked magamról mindent... Szomorú mese volt az én mesém, míg meg nem találtalak téged... Én nem vagyok gazdag, minta királyok — sem szép, mint a királykisasszonyok.. . A kisfiú hallgatott, majd megszólalt szépen csengő hangján: — Mondjad el nekem, hogy milyen vagy!. — Milyennek képzelsz te engem, fiacskám? kérdezte szomorú mosollyal a szegény leány. —Hát jó, elmondom, milyen vagy anyácskám! A szegény leány a tükörbe nézett és a kisfiú beszélni kezdett: — A hajad, anyácska, ragyog, mint a júliusi nap... Mint minden mesebeli király minden aranya... A tükör felszikrázott, csodálatosan lágy hullámú, rőtaranyban játszó hajat mutatott... — Az arcod fehér, mint a márványból faragott kisangyaloké a király szökőkútjan... A tükör visszaragyogtg az arcot, mely sápadt és fehér volt, mint a kagylók gyöngye... — A szemed, anyácskám, melegkék ég, búzavirágos mező, végtelen tenger, az Óperenciás A tükör a legcsoddsabb szemet mutatta, melyben benne ragyogott a legtündéribb lélek..■ — A szád piros, mint a vér és illatos, mint a harmatban fürdőző, napsugárban törölköző gyöngyvirágok... A tükör már mutatta is a telt, szép rajzú szájat és felcsillantak a fogak, mint egymás kezét fogó csodás porcelánbabák. A kisfiú beszélt és a tükör varázsolt: a beesett váll megtelt, a tömpe ujjak megnyúltak, a kéz fehérebb lett о nagyhegyek havánál... S a kisfiú csak beszélt-beszélt, a szegény leány dermedten bámulta a csodát, szeme már káprázott saját szépsége láttán... xxx A fiú és a szegény leány élete megváltozott... Iskolába jártak mindketten és szép, napos lakásban laktak. Egy este sokáig ültek hallgatagon egymás mellett, végre a leány törte meg a csendet: — Fiam, okos nagy fiú vagy már... Amit most mondok, csak remény... A fővárosban világhírű szemsebész van. Már sok vaknak adta vissza a látását... A fiú melle gyorsabban emelkedett, azután a régi, simogató hangján szólalt meg mégis: — Anyácska, én így is látok a te szemeddel, és mindent olyannak látok, amilyen... Talán még szebbnek... Nem akarok kiábrándulni a világból... ■ Félsz, hogy én nem vagyok olyan szép, mint amilyennek gondoltál? — kérdezte kissé szomorúan a leány. A fiú szelíden megsimogatta a kezét: — Nem, anyácska!... Ettől az egytől nem félek... Mert tudom, hogy az egész világon te vagy a legszebb és a legjobb! A világtól félek A leány csilingelőn felkacagott: — Akkor nincs mitől félned... A világ szép lett! Nem vagy rá kiváncsi? Fiatal vagy és még akármi lehet belőled: mérnök, feltaláló, orvos és művész — bátorítóan megszorította a fiú kezét: — Holnap utazunk! Az operáció sikerült! A fiú még hetekig sötét szobában tartózkodott, majd fekete szemüveget hordott, azután a szemüveg is lekerült szeméről. És kitárult előtte a világ a maga valóságában. És szép volt a világ. Olyan, amilyennek a szegény leány szemével látta. Olyan, amilyennek elképzelte! 38 Jarmila Bratislavából. t: A méhk1 as 39 Nagy László A nácik egy megsemmisítő táborba zártak bennünket. Anyám ott pusztult el. Engem életben hagytak, mert még elég erős voltam a kényszermunkára. Távolról láttuk a hamvasztó kemencék vörös fényét. Néhány fogoly férfi és nő elhatározta, hogy minket gyerekeket, tanítani fog. Ezért a legkeményebb büntetés fenyegette őket. Mert nekünk el kellett volna állatiasodnunk és lezüllenünk- Azt akarták, hogy ne ismerjünk semmi egyebet az éhezésen és a kimerülésen kivül. — Mindegyik arra tanított, amit tudott, így ha nem sokat értettünk is meg belőle, néha egy fénysugár hullott a mi sötét életünkbe Egyik Leninről beszélt, a másik egy kémiai tételt magyarázott meg, a harmadik egy Heine verset adott elő. Alighogy az egyik elkezdte a tanítást, máris eltűnt a szemünk elöl. Vagy elszállították, vagy megölték. Egyszer egy öreg ember mesélt nekünk valamit, egy Rembrandt nevű festőről, ő is valami jót akart velünk tenni, nem akart lemaradni a többiektől. Azelőtt talán egész életét kitöltötték a Rembrandt-tanulmányok. Ha a felügyelő észrevette volna, hogy hallgatjuk őt, akkor rúgások és ütések következtek volna. Az öreg ember leírt nekünk néhány képet, ettől izgalomba jött és pillanatokra el is felejtette, hogy hol van és kikhez beszél. Mi csodálkozva hallgattuk. Keveset értettünk meg belőle, de azért csüggtünk az ajkán. Időnként valaki mindig gyorsan odaszólt: Csönd, az őr! Egyszer az öreg a harakunkban egy olyan Rembrandt képről beszélt, mely teljesen sötét, egy kis kék foltot, — egy férfi kabátját — kivéve. A férfi egy beteget segít le az öszvérről egy udvarban- Ez a kép — az „Irgalmas szamaritánus“ — mondta, — most is megvan. Már sok háborút és rombolást átélt. A képen egy pontra esik a fény és ettől a néző szíve összeszorul. Ebben van a kép festőjének a művészete. Különben ha egy újonnan beszállított fogoly valamit mesélt nekünk a külső világról, akkor gyanakvással fogadtam híreit, olyan értelmetlennek és hazugnak látszottak szememben. De az a kép, amelyről hallottam, valóságnak tűnt fel előttem. Csak egy halvány fény volt a külvilágból, de én hittem benne. Nem tudom mi volt az öreg ember neve. Kétszer jött el hozzánk. Aztán eltűnt, meghalt. Később olyan emberekkel találkoztam, aki bár foglyok voltak, mint én, de erősek és tettre készek, ök lettek nemsokára táborunk irányítói. Életem az ő példájuk és magyarázataik nyomán megváltozott. De először az az öreg ember ismertetett meg valamivel, ami erősebb a rombolásnál és a halálnál. A felszabadulás után megnéztem azt a képet, amit leírt nekünk. Mint ott a barakkban, újra összeszorult a szívem az örömteljes fájdalomtól. , Friedrich Nürnbergből „Berlinben voltam mérnök, egy régi tekintélyes cégnél. Csöveket és gőzkatlanokat készítettünk. Főnököm a háború végén szabadalmáival és rajzaival Észak-Bajorországba költözött. Egymás után dobolta össze régi vezérkarát, a legjobb embereit. Mikor megjöttem a fogságból, az egész üzemet már újra felépítették és én megint elfoglaltam régi állásomat. Csak visszatérésem után tudtam meg, hogy időközben mi lett az enyémekkel. A feleségem a legutolsó bombázáskor életét vesztette. Vele gyermekünk is, akit én sose láttam, mert már a háború második évében hadifogságba kerültem. Nemsokára Berlinbe utaztam, hogy idős szüléimét magammal vigyem Nürnbergbe. Útközben meglátogattam testvéremet is. A férje cégjegyző volt. Az oroszok becsukták a bankját’. Panaszkodott és tanácstalan volt. Mindketten sajnáltak engem. Régi gyáramból nem sok maradt meg. Két tucat munkás ásta ki az egyes gépalkatrészeket a romok alól. Ezekből akartak valami műhelyt üzembe helyezni, hogy a legnehezebb időkben megkeressék a kenyerüket. Egy számomra ismeretlen mérnök adott nekik néhány szakszerű utasítást. Egyik munkás, aki nekem olyan ismerősnek tűnt fel a régi időkből, elmondta, hogy őt a nácik az üzemben fogták el és csak a háború után jött vissza a gyűjtőtáborból. 15 Ä m 50 "Г Г
