Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-01-24 / 2. szám

Remélem, férfiak is hozzászólhatnak a Dolgozó Nő új rovatában felvetett problémákhoz. Én ugyan az Új Ifjúság olvasója vagyok, de közelről érintenek azok a „panaszok", amelyeket Balogh Irma és Karika Józsefné sorolt fel levelében.

De mielőtt a tárgyra térnék, bemutatkozom. 24 éves vagyok, az EFSZ állattenyésztési részlege szocialista munkabrigád címért versenyző csoportjának a vezetője. Csak azért fogtam tollat, hogy megvigasztaljam Balogh Irmát, nálunk sem volt különb a helyzet három-négy évvel ezelőtt, mint náluk. Itt is olyan nézetei voltak a vezetőségnek és az idősebbeknek, mint Karikánénak; a mai fiatalok lusták, nem szeretnek dolgozni, hanyagok, stb. És minden ilyen véleménynyilvánításhoz hozzátették még: Bezzeg, az én koromban! — Szóval így beszéltek velünk is.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, be kell

ismernem, hogy volt valami igazuk. Mert mi csak hangoskodtunk, beszéltünk, hogy így meg úgy kellene, de semmi olyan kimagasló eredményt nem értünk el a munkában, ami biztosítékot nyújtott volna arra, hogy tényleg tudunk, ha akarunk. Én akkor szereltem le s önérzetes, büszke gyerek lettem, mert a katonaság ideje alatt tanultam is, igyekeztem - és nem maradtak el a dicséretek. Példás katona voltam. Hogyan engedhettem volna meg, hogy a szövetkezetben csepüljenek? Szóltam Szabó Péternek, a barátomnak, aki a CSISZ szervezet elnöke volt, bálok, mulatságok első szervezője, főszereplő a színdarabokban. — Te Péter, tenni kellene valamit. Alakítsunk ifjúsági munkacsoportokat. Elegen vagyunk, huszonnyolcán dolgozunk fiatalok a szövetkezetben (tízen a kertészetben, heten az állattenyésztésben, tizenegyen a mezei csoportokban). Elhatároztuk, hogy összehívjuk

W* Я szövetkezei udvarára meredek út vezet. M /I Két oldalról alacsony betonfal határolja, “ ■* hogy az arrajárók a síkos agyagútról az tOárokba ne csússzanak. Itt üldögéltünk reggelente Lyiz öreg csoportvezetővel, míg az emberek mun- W&kájuk után láttak. Ez mindig eltartott annyi IÓidéig, hogy nyugodtan elszívhatott az ember TjZepv-két pipa dohányt. Közben eltréfálgattunk gr az udvar körül járkáló asszonyokkal a falu ^g^gfrissebb híreiről.

h Egyikük, a vezetéknevét nem tudom, Julisnak “hívták, minden reggel elsőnek érkezett. Nem |<z munkába, hanem a szövetkezeti őrlőbe

к A ragadós, mély sárban nehéz, kivénhedt *targoncát tolt maga előtt. A keskeny vaskerék, Tjami valamilyen régi ekéből készülhetett, mélyen belevágódott a puha földbe, s fáradhatatlanul Nonyikorogta az elcsépelt dalocskát: — kiin, bklin, csin, csiíín . . . Az asszony teste megfewszült, meghajolt, mint szélben a fiatal nyárfa, 9lépésről lépésre taszította nehéz terhét a dombra.

* A csoportvezető mindig valamilyen tréfás

* megjegyzéssel köszöntötte. Például:

— Hát, mikor hogy. A háztáji földje megvan, néha a közösben is kell segítenie, hogy meghagyják neki.

—Ilyen sok kukoricája terem a háztájiban ? Hiszen minden reggel egy zsákkal őröl.

— Jó kukoricája terem. És aztán, ki tudja ■ ■ Ügy segít magán az ember, ahogy tud. . . De azért nem fér a fejembe. Julist még senki sem látta a határból batyuzni. Egyenesen dolgozni megy, onnan meg haza. Itt a szövetkezeti őrlőben megdarálja az állatainak valót és viszi haza.

A következő reggel hatalmas szél kerekedett. Tenyerünkbe kellett fognunk a pipát, mert úgy izzott benne a dohány, mint a kovácsfújtatótói a parázs, Julis ment el melletünk a targoncával. Nyakán megfeszültek az erek az erőlködéstől. Szegényke, ilyen nehéz zsákkal ebben az ítéletidőben! Egy öreg kendővel a targoncához volt kötözve a zsák, nyilván, hogy az egyensúlyt tartsa. Éppen érdekes beszélgetésbe merültünk, nem tréfálkoztunk vele, mint ahogy szoktuk. Csak András bácsi sóhajtott fel, amikor Julis beért a szövetkezet kapuján.

MnefiéAZsak.

— Ej, de sokat falnak a malacaid, Julis Erre ő:

— Hát, telkemre, András bácsi, alig győzöm őket, de az is a rendje. Hadd nőjenek.

— Ezt mind megeszik holnap reggelig?

> — Nem sok marad belőle. Jöjjön, megnézheti. Még a vályút is kinyalják ■ ■ ■ Még sose voltak ilyen jó malacaim. És a kacsák, meg, a libák ... A, mit tudják azt maguk, férfiak, Amennyi gondja van egy asszonynak.

Nevet, de látszik rajta a nagy erőfeszítés. András bácsi hosszan néz utána, és egyáltalán I nem rejti véka alá csodálkozását.

. — Ez aztán az asszony! Figyeled a lábát ?

Nézd azokat a kezeket! Van, aki még lóval • sem húzná fel erre a dombra a targoncát, ő meg feltolja. Te, tudod, hogy egyszer befordult a kocsi az árokba, a ló nem akarta kihúzni.

1 Ő meg megharagudott, kifogta a lovat a kocsi elől és ő húzta ki. Elég gondja, dolga van. Annyi baromfiról gondoskodni, amennyi ennek ’ van. Gyönyörűek a malacai — világra való I asszony, az szent!

Dolgozik a szövetkezetben is ? — érdeklődtem.

— Ilyen asszony! Nézd! ■ . . Harmadszor is kedvem lenne megnősülni.

Ebben a pillanatban a forgószél örvénye egy csomó pelyvát, szalmát, meg mindenféle szemetet dobott a magasba, a tető magasságáig. Közben forgatta, dobálta, pörgette a nagy, tele papírzsákot is. Az udvaron futkosás, nevetés, hogy a boszorkányok elragadták a Julis kukoricáját. Hát mondom, sok mindent hallottam már, de hogy a szél csak úgy felkapjon egy zsák kukoricát! . . . Nagy ereje van az ilyen szélnek .... Egy szer csak úgy földhöz csapta, mint a követ szokás. A zsák közvetlenül mellettünk vágódott a földre, és a szél szörnyen dobolva rajta, kergette, hajtotta végig az utcán.

Néhány vidám szövetkezeti tag rohant utána meg a javítóműhelyben tanonckodó fiatalok, leghátul az ijedt Julis. Megveszekedett dolog az ilyen zsák, ha elkapja a szél. Játszik az emberrel, mint macska az egérrel. Amikor azt hiszik, hogy már elkapják, megint tovább gurul.

— Vasvillával kell megfogni! Szúrjátok bele!

— Hallatszott a jótanács, kiabálás, nevetgélés közben. Csak a rémült Julis szólogatta őket:

Hagyjátok . . ■ én egyedül, ne bolondozz, kiengeded a levegőt!

Akkorát szólt, mint egy ágyú. A durranásba belevegyült a győztesek harci kiáltása. A A összelapult papirzsákon az egyik műhelybeli legényke hasalt és a meglepetéstől átszellemülő hangon mondogatta: Levegő volt benne! Le-i vegŐ! Hurrááá!

Kint ültünk megint az alacsony betonkeri tésen, András bácsival. i

—Bátyám — mondtam. — Az a Julis valahogyan elmaradt innen. Nem jár már ide.

— Nem jár — szűrte a szót csak úgy, a fogáig

között, de láttam rajta, hogy sajnálja azokat, a reggeli találkozásokat. — Huncut asszony, milyen erőlködve tolta minden reggel azokatt a zsákokat. Én meg még azon gondolkoztam, < hogy egy ilyen erős asszonyt hogy meggyötör egy zsák kukorica . . . Amikor visszafelé toltcr> úgy tartotta a targoncát, mint a pelyhet... ,

Sokáig nem jártam náluk■ Nemrég beszalad-, lám megnézni, mit csinálnak a régi ismerősök. András bácsi már nem csoportvezető. A raktár-i ban dolgozik, a daráló mellett. Gondosan meg-, tapogat minden zsákot, nehogy valaki meginr „levegőt" csempésszen a szövetkezetbe.

— Hát Julis? — kérdeztem tőle.

Elkomorodott, szíven ütötte a fájó emlék.

— Az ? Férjhez ment a régi raktárosunkhoz'. Azt mondják, hogy egész jól megvannak, mióta leülték a kukorica árát. Hogy a fenébe ne, ilyen életrevaló asszonnyal! ?

R. H. HALASÍ