Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-08-08 / 16. szám
I •Г A Dolgozó Nő 13. számában közöltük Nagy I.-né levelét, amelyre sok választ kaptunk. íme, közülük néhány: Szemüveg nélkül ötvenéves leszek, két fiam nős, de még nem vagyok nagymama. Olvastam I.-né levelét és úgy éreztem, hozzá kell szólnom a vitához. Már nem vagyok fiatal és ezért ne vegyék rossz néven a nagymamák, ha azt mondom, hogy tegyük le egy kicsit a szemüveget és gondoljunk vissza a múltra. Hány ember imádkozott, kérte az isten segítségét, ha bajban volt. Az a sok koldus az utcasarkon, akik összekulcsolt kezekkel szemüket az égre szegezve, jajgatva kérték az úristent, hogy tegyen csodát velük... és ha a járókelők meg nem szánják őket, éhen pusztulhattak volna, pedig napszámba imádkoztak. Azt a sok árvát, meg szegény gyereket, akik a fagytól dideregve rongyokban jártak, megszánták-e a szentek ? Hol volt akkor az isten ? Kedves Nagyné, ön azt írja: „mindenbe belenyugvó természetű vagyok... nem tudom érvekkel alátámasztani nézeteimet.“ Ne haragudjék, de maga bizonyára még nem élt abban a másik világban, vagy ha élt is, nem emlékezhet vissza. De mi éltünk! Láttunk, mert a nyomor kinyitotta a szemünket. Mire is tanítottak? Hogy sajnálni, szánni kell a nyomorultakat, meg szegényeket, de hogy mindebből van kivezető út, ezt el akarták titkolni előttünk. Ma már mindenki tudja, hogy ebben a társadalomban nincsen elveszett ember, senki sem hal meg az árok szélén. Itt minden ember egyforma bánásmódban részesül. Törődnek vele, ha megöregszik, de gondoskodnak arról is, hogy a jövő embere jobb, igazabb, testileglelkileg szebb, fejlettebb legyen, mint amilyenek mi voltunk. Ezt kell nekünk most szem előtt tartanunk! Koreny Margit. Mindig csak az igazat Két gyermekem van. A 17 éves még járt gyónni, de a 11 éves sohasem volt. Nem is küldöm, mert nem látok benne semmi olyat, ami hasznára válna, szebb, nemesebb emberré nevelné. Sőt, tapasztalatból tudom, milyen emberek azok, akik térdre ereszkedve oldoztatják fel magukat, áhitatos szemmel pusmogják, hogy „többé nem vétkezem“, de ha a templomból kijönnek, az első kínálkozó alkalommal ismét szívesen bűnbe esnek, ha hasznuk van belőle, azt gondolva, hogy legközelebb ismét meggyónják. Én nem akarom ilyennek nevelni gyermekemet. Hittanítás nélkül is tudom, mi a kötelessége egy anyának. Szókimondó, egyenes jellemű embert nevelek belőlük, akik mindig az igazság oldalán állnak majd, akiknek a munka becsület dolga lesz, akik soha sem ismernek faji gyűlöletet. Kedves szülők és nagymamák! Neveljük igazságosságra, becsületességre gyermekeinket! Gondoljanak arra, hogy a gyermek felnő, önálló ember lesz belőle. Ügyis megismeri az igazságot és csalódott lesz, ha mi csaptuk be őt, akik a legjobban szerettük. T. Valtáné A pofon meg a katekizmus Még jól emlékszem az egyik hittanórára, pedig már nagyon régen történt. A tisztelendő úr felhívott, én meg nem tudtam felelni a kérdésére. Az én jóságos lelkiatyám egy hatalmas pofonnal magyarázta meg nekem a katekizmus szent tanait. De azt nem merte megkérdezni, hogy két kis osztálytársunk miért szédült el a szentmisén. Több olyan szülőt ismerek, akiknek a gyerekeik odahaza imádkoznak, az iskolában meg mást színlelnek. Ezek a gyerekek már kicsi koruktól megtanulnak hazudni, kétszínűsködni a szülők vezetésével. Milyen ember válik belőlük ? A gyermek olyan mint a virág. Ha hurkot kötsz rá, elferdül, korccsá válik, s mi ezt nem akarjuk. Semetková Viktória Egy úton Kétéves a kisfiam. Odaadó, hazaszerető embert akarok belőle nevelni. Ólyan embert, aki mindig előre néz, hű lesz önmagához, a munkának, a közösségnek él, aki mindenütt megállja majd a helyét. Persze, mindezt csak úgy érhetem el, ha én magam is ezt az utat járom. Kamody Ilona KILÉPŐ, MAGÁNÜGYBEN Károly bácsit, az _ ezermester lakatost sokan ismerik az üzemben. Aranyos ember, mindig vidám és dalolni sem restell. Az asszonyok szerint olyan hangja van, mint egy operaénekesnek. Ahol megjelenik, ott kacagás támad. A minap is reggeli időben, a kövér Borosáénak udvarolt, hősszerelmest megszégyenítő alapossággal. Dőltek is a kacagástól, akik hallották. Két fiatal segédmunkás dolgozik a keze alatt. Velük siet oda, ahol sürgős segítségre van szükség. Ők a ,,gépmentők”. A két gyerek, a 22 éves kunképű Pista és a 21 éves Laci, ragaszkodik hozzá. — Tud az öreg! — mondja Pista, és Laci rábólint egyetértése jeléül. Az öreg — mert így titulálják a háta mögött — nem szereti az ellágyulást. Jó szívét pattogó szavak mögé rejti. Ő az, aki akárhánynak megjavítja otthon az ajtaját, kályháját, vízvezetékét s ha kérdezik, mivel tartoznak, ezt válaszolja: semmivel, van nekem rendes fizetésem. A ,,gyerekek” igyekszenek kedvében járni, mert bár mókás, tréfás az öreg, a munkát szigorúan megköveteli. Ebben nem ismer tréfát. Szombaton reggel észrevették, hogy Károly bácsi rosszkedvű. — Mi baj. Károly bátyám? — kérdezte Pista, mert az öreg úgy hallgatott reggel óta, mintha megnémult volna. Ilyenkor nem tanácsos érdeklődni. — Mit érdekel az téged? — mordult rá az öreg — ne avatkozz a belügyeimbe. — Talán beteg? — érdeklődött félénken Laci is. — Hát aztán, ha beteg vagyok is? — és nagyon mérgesen nekilátott egy kulcs reszeléséhez. A két ,,gyerek” addig sündörgött az öreg körül, míg kibökte: — Hát ha akarjátok tudni, a reuma kínoz. Ráadásul éppen ma hozták meg húsz mázsa szenemet, előbb telefonálta a feleségem... A fene ette volna meg. Műszak után azt is behordhatom. — Hová, Károly bátyám, a pincébe, vagy a kamrába? — érdeklődött Laci. — A pincébe, te zöldfülű, mert a kamrában elporlik a nyáron. De gyerünk dolgozni, mert ebből nem élünk meg... 12 óra felé Pista bejelentette, hogy kilépőt kér a művezetőtől, magánügyben. Az öreg hallgatott, csak a kalapácsot markolta erősebben. Nem szerette a kilépőket. — Eredj! — mondta kurtán. Mikor fél egykor Laci is kilépőt kén magánügyben, mérgesen kijelentette, hogy így nem lehet dolgozni. Gondos, a művezető csillapította : — Ugyan, Károly bátyám, dolguk akadt. Úgyis takarítás következik, csak menjenek. Két óra után igyekezett haza. Mikor belépett a kapun, tekintete a szénhalmot kereste, mellyel meg kell birkóznia... Ám az udvaron, a labdázó gyerekeken kívül nem látott semmit. A pincebejárat előtt némi szénport fedezett fel. — Hé asszony! — támadt a feleségére, akivel úgy élnek negyven esztendeje, mint a páros galambok mi történt, hova lett a szén? — Hova, hova! Jött két fiatalember, s azt mondták, megbeszélték veled a dolgot. Lehordták másfél óra alatt a pincébe. — Micsoda? Megbeszélték velem? — hüledezett Károly bácsi. — Velem?... Szörnyű gyanú kezdett ébredezni benne. — Milyen volt az a két fiatalember? — faggatta feleségét. — Az egyik magas fekete volt, a másik valamivel alacsonyabb és szőke... Még ilyent — dörmögte kilépést kértek magánügyben. Majd adok nekik holnapután. Felesége csodálkozva figyelte, mert olyan kedve kerekedett, de olyan, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Hétfőn odament a két ,,gyerekhez”. előtt? Hol is voltatok ti tegnap-Kilépőt kértünk, magánügyben! — hangzott a válasz. — Magánügyben? — mondta Károly bácsi és megbicsaklott a hangja. — Köszönöm, amit tettetek! — és kezet rázott velük, Laci éppen csavart fogott a satuba. Károly bácsi pattogó hangon szólt rá. — Hányszor mondtam: nem úgy kell befogni a satuba! — és szelíden félretolta a meglepett fiatalembert, s nagy buzgalommal hajolt a satu fölé. Laci és Pista csodálkozva nézték, mert a satun könnycsepp csillogott gyémánt gyanánt. Esküsznek rá, hogy Károly bácsi szeméből cseppent oda... Gyimesi Dömötör
