Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-09 / 1. szám
hogy a magunk számára se jut elég tejföl, túró, kiváltképpen pedig vaj. [gy is lett, de csak azért, mert az „egyszál tehén” megellett és a bikaborjú szopni kívánt. Amikor elválasztották a borjút, megint csak becsengetett hozzánk Amálka. Alig ismertem reá. Megfiatalodott, az arca kitellett, homlokán kevesbedett a ránc. a szeme is úgy fénylett, mint muzsikába készülő lányé. Pironkodva hallgatta, amit mondtam neki, de nem akarta helybenhagyni, hogy használ neki a kevesebb munka, kevesebb gond és a könnyebbé vált kosár. Nevetett és nem is ok nélkül: — Nem a jobb élet, a könnyebb kosár használ, hanem az, hogy fogsort tétettem a számba. Kitűnt az is, hogy munkaegységenként bőven jutott a tagoknak és ennek köszönhetik, hogy az apránkint felépített új házra nemcsak palatető jutott, de be is vakoltathatták és a tizenhatéves lányuk számára megvették a konyhabútort. Menyasszony a Bözsi, jövőre tartja esküvőjét Marczin traktorossal. Ez volt tavaly. Idén tavasszal meghívtak a lakodalomra, amely nem akármilyen volt. Ügy látszik, Amálka már sem engem, sem az EFSZ elnököt nem kívánta a poklok legfenekére, mert csaknem megkulcsolt kézzel w ■p ceptre írt ingyenorvossága megtette a magáét... Mint aki az utolsó kenetet felvett nagybetegnek annak idején megjósólta a száz évet, olyan büszkén düllesztem a mellemet: — Ugye, igazam lett Amálka, ugye nem hazudtam, amikor három évvel ezelőtt vigaszos szóra nyitottam a számat? És mit felel erre? Megint előhozakodik a tizenegy hold földdel, amelyért nemcsak ők, de a sírban nyugvó apja is megszenvedett és a tehenet se felejti el, amelyik a közös istállóban ezen a nyáron is ikerborjakat ellett. És mi történt a legutóbbi zord pénteken? A tejfölös-asszony, magunk között így emlegetjük Amálkát, sajátmagától visszatér a megelőző beszélgetésünkre: — Muszáj kimondani: igazat szólt három évvel ezelőtt. Az idei szárazság megmutatott mindent. Mi tagadás, szeptemberben a saját vömet is szidtam, amikor felült a traktorra és szántotta a kiszikkadt, meghasadozott földet. Szántott éjjel is: harmadmagával szántott, csak úgy csörgött-zörgött a negyedtucat gép. Ha eltörött valamelyik ekevas, újat tettek a helyébe, szántottak tovább, de nemcsak szántottak, mert Mikus sógor, éppen a legjava szárazságban megparancsolta a vetést is. Amikor a porba hullt a $zép, pirosló ■ 0‘ ,jáfs ,f" emlegeti Mikus sógort, aki hintán vitette az új párt az esküvőre, a közösség két hordó sört, másfél hektó bort adott és a menyasszonytáncnál készpénzben közel hétezres gyűlt össze. Néhány hónappal ezelőtt, amikor Amálkától az édesanyja egészségéttudakoltam, a mármár jólismert, fogat kivillantó mosollyal felelte: — Hatvanhét éves, nyugdíjat kap, mint valami aranycsillagos vasútas. Igaz, csak kétszázötvenet, de ruhára elég neki... Mi tagadás, parádézni szeret, amióta meggyógyult... — Meggyógyult? — csodálkozom és akkor így beszél: — Csaknem menyecske kora óta panaszolta a gyomrát, a hasát, de sohase jutott pénz orvosra... Most aztán az ingyenorvos, remag, fájt a szívem érte, de annál megkönnyebbültebben nevetek most. A szikkadt barázdában, amelyet csak gép tud hasítani, emberi erő semmiféle szerszámmal se, javában csírázik, növekedik az új vetés. Ha nincs EFSZ, nincs Mikus sógor, meg... meg a többi tartozék, nem sok kalászt érlelne a jövő nyáron a mi határunkban a nap... Kifelé menet meggyszínűre pirosodott arccal súg valamit a feleségem fülébe. Csak azért, hogy okát adja, miért kívánta meg a konyhakredencre tett tegnap sült kalács maradékát. Gyereke lesz a harmincnyolcadik esztendejét betöltő Amálkának. A lánya a tavasszal tartotta a lakodalmát, afia is maholnap legénysorba cseperedik és Amálka nemsokára bölcsőt ringat. — Talán együtt az unokám bölcsőjével — suttogja, amíg megy kifelé, a még mindig újnak számitó szép, barna cipőjében... Bábi Tibor Anyóka fej Vonaglik, hajlik a váll, ráng a rángó kartól, jár, jár a kéz, a tányér makacs tőgyet markol, s az állat oldalának feszül a fáradt fej. Hetven esztendő nagy teher. Anyóka szegényI Szél zúg, jég, eső kopog az ablak üvegén; énekel a sajtár, haboson árad a tej: anyóka fej, anyóka fej...I Forrás buggyan a falból, zümmög, zúg a motor, a tekercseken futó, halk áram robotol, s apróka éji nap gyúl a mennyezet alatt; a takarmányos csille csikordul, megszalad, magas, függő vason fut a silógödörtül, a nehéz trágya is lám, fürge csillén gördül, és mennyi, de mennyi tehén — egész nagy csorda, talán fele se férne a régi majorba ...I Csak itthon volna veje, deli asszony-lánya; pihenne anyóka, többé fejni se járna. Ringatná unokáját, dúdolna felette: — Aludj, fiam, aranyoml Tente, baba, tente ...I S hogy árnya nőne a hűvös alkonyatnak, meséit mondaná a nyűgös nagyobbaknak. Míg a macska dorombol, s künn a szél kacarász, manókkal, tündérekkel népesedne a ház. A tűznél kipirulva lánya sürögne, kezében kanál vagy pici bögre. Szemét csiklandozná illatos hagyma gőze, pattanna, hajolna, jóízű ételt főzne, s napja telvén a szorgos vő is hazatérne megpihenni a fejők munkáját dicsérve.. Mert jó a fejőnek — annak, aki fiatal, a bánya, talán az se tisztesebb hivatal. Ám a vénség az nagy teher. Anyóka szegény ...I Szél zúg, jég, eső kopog az ablak üvegén; énekel a sajtár, habosán árad a tej: anyóka fej, anyóka fej...l A férfiúi engedelmesség Kicsiny társaság mulat hétköznap, fényes délben, a falusi kisvendéglőben. Mi meg egy sarokasztalnál, próbára téve emberismeretünket, találgatjuk, kik lehetnek? A társaság középpontja, az a tagbaszakadt, feketebajszú férfi nyilván malmos, a lisztesnadrágú cingár ember, meg a másik kettő vagy három malomi munkás, a többi falusi mesterember lehet. De ki az a Toldi Miklós, aki már ülve se tud maradni a söröspálinkás indulat miatt, s éppen most indítványt terjeszt elő szívhez szóló és fület repesztő hangon, hogy azt mondja: Kék nefelejcs, hej de kék nefelejcs... Rövidesen kiderül, hogy a tegnapi emberismerethez toldani kell egy lépésnyit a mai faluban, mert a tagbaszakadt a szövetkezet főkönyvelője, a lisztesnadrágú szódagyártómester, a pörgebajszú szövetkezeti kondás, de a Toldi Miklós, az valóban iparosember, a szövetkezet bognára. A kék nefelejcs az egész társaságban fölébreszti az őszinte érzéseket, s pillanat alatt igazi hangverseny kerekedik, már tudniillik egyik hang versenyez a másikkal, melyik is tudná az amúgyis beázott menynyezetet beszakítani. Egy fiatalasszony lép az ívóba, látszik rajta, hogy most szaladt el a tűzhely mellől, csak úgy sebtében kapta magára ezt a kimenő-ruhát, még igazgat is rajta, ijedősen, hogy begombolt-e minden gombot. S megy a kis fiatalasszony, egyenesen a mulató társasághoz. — Na — sóhajtok magamban — most kezdődik a csetepaté. Dé nem. Az asszony mosolyog, egyenesen Toldi Miklósra, aki az imént a legnagyobb zenebonát csapta a nefelejccsel. A nagydarab ember azonban nem hajlik a szóra, valami jeles napot emleget, születésnapot, jutalmat, prémiumfizetést, talán mindhármat egyszerre és nem indul. S hogy még habozni se legyen ideje, a feketebajuszú a segítségére siet: ■ De Juliskám, az urával azt csinál, amit akar, hanem a társaságot nem sértheti meg. A társaságot! — Ügy van! — zúgják a többiek is, s már invitálják is az asszonykát az asztal mellé. Vonakodik kissé, aztán mosolyog és csak leül. — Szóval így állunk! — mondom magamban — ezért sietett ide a menyecske, hogy ki ne maradjon a mulatságból. Az asszony marasztalásának ügye ezzel véget is ért, s a férfiak egymásközt rátértek valami régi elszámolási ügy megbeszélésére. Bele is melegedtek alaposan. Az asszonyka meg közben éppenhogy beleértette nyelvét a pohár sörbe, s folyton csak sugdolózott a férjével. Hogy mit súghatott, azt én elgondolni sem bírom, asszonyi tudomány az. Hanem amikor a társaság már alig figyelt rájuk, csak fölállt az a mahomet Toldi Miklós, fogta a felesége kezét, s indult kifelé az ivóból. Olyan büszkén, mintha valóban ő vezetné az asszonyt. A kis mosolygós menyecske meg csak ment utána engedelmesen és diadalmasan. Sipos Gyula
