Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-21 / 6. szám
Estefelé jött csak haza. Hallgatagon botorkált be a szobájába. Belesek, látom, összevissza firkálja a rajzait, összetépi a terveket és toporzékol: — Megaláztak, anyám. Azt mondják, háború van, te meg játszadozol, mint egy gyermek. Rátaposott a széttépett papírcafatokra és odavetette: — Vigyék ki a szemétdombra, hogy ne szúrja itt az ember szemét! • Elment a gyárba. A küszöbről még visszaszólt: — Reggelig ne várjatok. Estefelé hazajött Lalka a gyerekekkel. Már tudott a történtekről. — Hol vannak a tervrajzok ? — kérdezte. — A szemétdombon... Meg sem tudtam magyarázni a dolgot, amikor hirtelen felbúgtak a szirénák. A menyem levitt a gyerekekkel együtt az óvóhelyre, azután eltűnt.Ülök és hallom, amint az emberek mondogatják: — Valamilyen bolond asszony most, bombázáskor a szemétdombon kotorászik. Keresésére indultam. Hűvös volt az udvaron. A folyón túl tűznyelvek csaptak fel. Hullottak a bombák. Fényszórók pásztázták az égboltot. Láttam, hogy valami mozog az udvar szegletében. Rátaláltam. Görnyedve feszegette a moslékkal leöntött, odafagyott papírdarabokat. Szuszogott, lihegett, hiába, gömbölyödő hasa akadályozta. — Még itt, a szemétdombon szülöd meg! — mondtam. Gyere! Nem jött. A légiriadó után hazamentünk. Lefektette a gyerekeket, ő pedig a piszkos papírlapokat kezdte rendbehozni. — Gerának ne szóljon, mama. — Dühében nemcsak a papírokat, hanem minket is széttépne. Az éj közepén vette a kabátját és kiment. — A legfőbb hiányzik. A számítások nincsenek a rajzokon... A sötét éjszakában újra elvánszorgott a szemétdombra. ...Ismét eltelt egy félév. Egyszer kinéztem az ablakon, menekült asszonyt pillantottam meg, egyet a sok közül. Alig bírja a lábát. Egyik gyermeke a karján, a másik kettő a szoknyájába csimpaszkodik. Meg sem ismertem volna őket, ha nem tűnik fel a gyerekek kerek fekete szeme. Kitelepítették őket, Gera az üzemben maradt. Nekifogtam a váratlan vendégek megmosdatásához. Megmosakodtak, de nem volt mibe átöltözniük. Belenyúltam a hátizsákjába, a legkisebbnek találtam pelenkát, a nagyobbaknak egy váltás fehérneműt, de neki, szerencsétlennek se inget, se blúzt. A zsák közepén háromszor átkötött csőszerű valamit... Kérdem: . — Mi az, gépfegyvercsövet cipeltél a hátadon ? ■ Lesütötte a szemét és nem felelt. Szétbontottam a göngyöleget, azok a bizonyos papírdarabok. ■ Ne nevessen, mama. Ezek... azok... a... tervrajzok. Gera szíve van bennük. Ezt senki sem érti meg, még 6 sem. VI. Közben letelepedtem Geráéknál. Szerényen, csendesen éltek egy üzemi házban. Gera mérnök, Lalka gépírónő. A gyerekek akkorák lettek, mint az apjuk. Egyre nőnek, csak az én dédelgetett fiam volt rosszabb a gyereknél: — Lalka, hol a nyakkendőm ? Hová tetted a papírokat? Figyelmeztess, hogy telefonálnom kell. A rajzszerek ott hevernek érintetlenül a szekrény tetején. Porosán és rozsdásan... VII. Mégis eljött az a nap, amikor Geraszka egészen kikelt magából. — Emlékszel anyám arra a halmintájú repülőgépre? Most különleges szerkesztőiroda létesült hasonló kérdés megoldására. Rám is gondoltak. Hívnak Moszkvába. De mivel menjek? A gyár levéltára leégett. A rajzaimat meg szétszaggattam. Járkált és fogta a fejét. — Két évi munka — s még hozzá milyen munka! Most minden oda van! Lalka abban a pillanatban előhúzta a papírokat. Azt hiszik, megörült az én elkényeztetett fiam? Először ellökte magától. — Hát az meg miféle szemét?! Azután összehúzta sűrű szemöldökét, felvillanyozódott, ahogy kibontotta a gyöngyöleget, majd rákiáltott a feleségére. — Hol van a legfontosabb része ?! Hol az a papírlap a számításokkal ? Azt is odaadta neki az asszony. Gera egészen belemerült a számokba. Lalka meg én lefeküdtünk. Az ebédlőben aludtunk a gyerekekkel együtt, ő meg egyedül maradt dolgozószobájában. Éjfélkor felébredek. Az ajtó nyitva, fény szűrődik be. Látom, Garaszim térden áll a kerevetnél, amelyen a felesége aludt és csókolgatja az ujjait. íjának egyszer sem csókolt kezet, ennek meg minden ujját külön csókolgatja. Lalka meg simogatja a haját, a szeme fénylik, mint az anya tekintete a gyermeke fölött. Hallom Gera suttogó hangját: — . Laljuska... egyetlenem... drága feleségem . Az ember lelke is olyan, mint a kvarc: ha nem tudják kicsiholni a szikrát belőle, nem fog tüzet. Lalkának sikerült ez... Gera nem henyélt. Ej lőtt a nagy nap — Amikor sikerét ünnepelték a díszt eremben, felsorakoztak a kitüntetettek. Engem is meghívtak az ünnepségre. Amint ülök és örvendezek, beszélgetés üti meg a fülem. Gerát faggatják: — Van JAK, van TU, miért nem adsz nevet találmányodnak ? Ékelődve válaszol: — Nem nevezhetek egy erős motort Lalkának ... Más nevet pedig nincs jogom adni... Hallom és elgondolkodom — kinek nagyobb az érdeme a repülőgép megszerkesztésében ? Geráé vagy Lalkáé? VIII. Mindenki tudja, van zenei... képzőművészeti, tervezői tehetség. Lehet, hogy van még egy tehetség — a legritkább, legszürkébb a tehetségek között—a női tehetség. Senki sem kérdezte, de ha kérdeznék, elmesélném: — Hét fiam, hét menyem van. Mind jók, kedvesek, de egyiküket lányomnak nevezem. Ha elnézem fakó arcocskáját,a szívemből kívánkozik e szó: „Laljuska, drága lánykám“... Senki sem kérdezte, de ha kérdeznék, elmondanám : Hét fiam, hét menyem van... Közülük hatan eljöttek és így szóltak: — Köszönöm, mama, a fiát, az én férjemet. Az emberek örömére, az én boldogságomra nevelt belőle embert. A hetedik menyemhez én mentem el és azt mondtam neki: Köszönöm, Laljuska, drága lány от, a fiamat, a te férjedet. Felemelted az én elkényeztetett, gyámoltalan fiamat, embert faragtál belőle, akiben az embereknek öröme, az anyának pedig boldogsága telik. Lőrincz L. fordítása ia