Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-11 / 1. szám
kürtszó hangja riasztotta volna iel őket a régivel, a maradival vívott utolsó, diadalmas csatába, Az ellen, amit a régi világ nagyjai törvényesítettek és szent dolgokká minősítettek. A Skalnaté Pleso éttermének kellemes melegében a hidegtől kipirult arcok még inkább kihevülnek a forró teától. Kényelem, béke honol itt, de nem csend és tétlenség. A csillagvizsgáló látogatói szólásra emelkednek és elmondják, ami szivükből kikivánkozik. Jeles szövetkezeti dolgozók és munkásnök, szocialista munkabrigádok tagjai egytől-egyik átérzik ezeknek az óráknak a jelentőségét. Baráti körben, tea mellett ismerkednek azzal az asrszonnyal, aki üstökösöket fedezett fel, a férfivel, aki nemrégen tért vissza antarktiszi kutatóútjáról. Hallatlan időket élünk. A múlt hatalmasainak nem állt érdekében, hogy az eke, gép mellett dolgozó ember okos legyen, művelődjék. Hisz ezek jelentették számukra a veszélyt még akkor is, ha tudatlanok voltak, mert oldalukon az igazság állt. Ezért lázadtak fel, fegyver nélkül is. Nem lett volna vétek még a tanulással, tudománnyal is felfegyverezni őket? - vélték az akkori uralkodó körök és ezért uralkodott olyan sokáig ezek állama, a kizsákmányoló társadalom által fizetett sötétség. Erre döbbentek rá itt az asszonyok, ezért beszélnek a múltról. A kellemes környezet hangulatába súlyos szavak hullanak a szomorú gyermekévekről, az éhségről, nyomorról. A haldokló kisdedekről, akikhez nem jutott el az orvos, mert nem volt mivel megfizetni. A cselédleányok szomorú sorsáról, fiatalságáról. A szakadásig menő munkáról, amely éppen csak a legszükségesebbet biztosította a munkás számára. A munkanélküliségtől való félelemről. És végül a vallásról. Ez volt talán a legérdekesebb. Arról a felebaráti szeretetről, „kinek ne kívánjad sem ökrét, sem szamarát, se egyéb jószágát I" És ugyan mit jelentett ez az ökör és szamár? Nem a szegény ember sovány kis tehénkéjét, de az istentelenül nagy, ezerhektóros birtokokat és gyárakat. A világ gazdagjainak parancsolata volt ez, hogy bőségben, nyugalomban élvezhessék az élet örömeit. Hogy ki biztosította mindezt számukra? A szegények verejtéke« munkája, melynek ígért jutalma az örök élet és boldogság volt - de nem mindjárt. Később. A másvilágon. Majd ott valahol, a csillagok felett. Az emberen borzongás fut végig az okos munkásnő szavait hallgatva, aki jól tudja, mivé vált volna a szocializmus nélkül. Az, ami anyja, nagyanyja és dédnagyanyja volt: a rabszolgák rabszolgája. Az ember szinte sajnálja azokat az eltékozolt éveket, amikor még hitt ezeknek a hamis aranyozásba burkolt fényes ígéreteknek és szavaknak. Hogy a háború szörnyű éveinek és embertelen szenvedéseinek kellett jönniök s végül a szovjet embereknek, hogy ez a tudatlan ember felfogja a valót. Hogy a felszabadultak nagy táborához álljon. Azokhoz, okik már szárnyra kapva elhullatták a hamisan csengő, kívülről mutatós, belülről üres szavakat. A tarka kendős, ötvenkét éves szövetkezeti dolgozó nőből is kikivánkozik a szó. Három fiú anyja, istenhivő. Ma este azonban - úgy érezte - valami összetört benne. Az élet kegyetlen volt hozzá, mint minden szegény anyához. Ö is a csillagos magassághoz folyamodott bánatában. Szüntelenül bízott, miközben egyre keservesebben élt. Ezen az estén kétszer is visszatért a távcsőhöz, hogy jól megnézze a mennyországot. Ez hát az? Mindig úgy hallotta, hogy ott angyalok szállnak. Gyermekeinek még ma is azt hangoztatja, hogy hinni kell, mert csakis így érik el az örök üdvösséget. De ezek már nem hisznek a földöntúli ígéretekben. Tetteket akarnak látni, s ezekkel találkoznak is léptennyomon. És a mai estén édesanyjuk is meglátott valamit. Az est már régen az éjszakába hajlik, közeleg az éjfél. Ezek az asszonyok meg, akik ma az égbolt közelébe jutottak, még mindig beszélgetnek. Arról is, mi mindent kapnak mai társadalmunktól, milyen szorosan összefügg szabad munkájuk az élet minden szépségével. A munka, amely járhatóvá teszi a csillagokhoz vezető utat. Nem, ezek az asszonyok, akik Szlovákia minden tájáról jöttek el a Csehszlovákiai Nők Szlovákiai Bizottságának meghívására, már nem a régi társadalom megvetett asszonyai, ahol tehetségüket és képességüket a másvilágról szőtt hazug frázisokkal altatták el, s közben a sötétségben hagyták őket élni. Ragyognak a csillagok a Skalnaté Pleso felett. A Lomnici csúcs a szokottnál is magasabbnak tűnik, mert hófedte orra világoson válik ki a háttérből. Csodálatos ez az éjszaka, nem enged elaludni. A gondolatok még mindig zsonganak, a látottak, hallottak körül keringenek. Könnyen lehetséges, hogy ezen az estén, a szovjet nép nagy hazájában éppen az az ember nézett fel ezekre a csillagokra, akit a szocialista tábor elsőnek küld fel a világűrbe. Egy olyan nép küldötteként, amely nemcsak hirdeti, de mindent megtesz annak érdekében, hogy megvalósuljon az emberiség legszebb álma: az embernek ember iránti szeretete. A világbéke. MARIA TOPOCSKA Foto: LISICKV
