Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-09-06 / 18. szám
A rodzovcei kilencéves általános műveltséget nyújtó iskola Katarinc Benciková, igazgatónő agyar iskolába járt? Sajnos, de való, hogy ezt a kérdést a legtöbb továbbképzőben, vagy munkahelyen kénytelenek bizalmatlanul feltenni az iskolából kikerülő fiataloknak. Hogy miért? Mert sokszor a legalapvetőbb szlovák szavakat sem ismerik és a szlovák helyesírás terén is nagyon hézagosak az ismereteik. Ezért a magyar iskolából kikerülő fiatalok csak nehezen, a nyelvi nehézségeket leküzdve juthatnak el a mesterségbeli tudásig, addig, hogy továbbfejlesztői és irányítói lehessenek munkájuknak. Néhány esetben — szerencsére elég ritkán - az a tévhit alakul ki a magyar lakosság körében, hogy ez a bizalmatlanság a nemzetiségnek szól. Hogy mennyire helytelen ez az elképzelés, azt az a számos eset bizonyítja, melyben a magyar iskolában szlovákul tökéletesen megtanuló gyerekek kitűnően érvényesülnek a szakiskolákban, továbbképzőkben és felelősségteljes állások betöltésére teszik képessé őket. A Radzovcei Kilencéves Középiskoláról elmondhatjuk, hogy helyesen neveli, tanítja a gyerekeket, úgy készíti elő őket az életre, hogy a tanulók a szlovák nyelv elsajátításával teljes értékű állampolgároknak érezhetik magukat és nyelvi tudásuk érvényesítésével mindenütt megállják a helyüket. Katarina Benciková, a Radzovcei Kilencéves Középiskola szlovák osztályainak igazgatónője megelégedéssel beszél a szlovák és magyar tanítók együttműködéséről, közös munkájáról. Elmondja, hogy az ő — 468 tanulót számláló — iskolájukban a magyar osztályokban Klein Margit tanítónő oktatja a gyerekeket szlovák nyelvre. Ö szlovák és eredetileg a szlovák iskolásokat tanította, de a tanítókar úgy látta, a gyerekek nyelvi ismereteinek megszilárdítása szempontjából helyesebb ERŐSEBB, MINT A GYŰLÖLET Ha el nem tüzelték volna a régi, zöldre festett padokat, neveink kezdőbetűit még ma is megtalálhatnánk a régi bútorokon, egymás mellett jó mélyen befaragva a puhafába. Jó barátok voltunk mi ketten Józsival. Suhancok voltunk már, mikor aztán egy nyáron elhurcolkodtak tőlünk Józsiék. Azóta csak néhanapján találkoztunk mi ketten. Teltek az évek és az én volt iskolatársam — mint ahogy az már lenni szokott, megnősült. Később aztán azt hallottam, hogy elvált. Most is csak annyit tudtam a házasságukról, hogy évek óta külön élnek. Az alig néhány hónapos kisfiút az asszony szülei nevelik. Józsi valahová Csehországba ment dolgozni, felesége meg itt dolgozik Bratislavában, valamelyik gyárban. Azon a napon az utcán mindenütt ünneplőbe öltözött emberekkel találkoztam. Vezették a pöttömnyi kis emberpalántákat az iskola felé... A mór fáradt nyárvégi napsugár mintha a kicsinyek tiszteletére ki akart volna tenni magáért, ezen a napon valamivel erősebben sütött, mint máskor. Az elsőosztályosok a helyzet komolyságához illően lépegettek szüleik mellett, majd megálltak a hatalmas hársfák alatt az iskola bejáratánál. Kellemes melegség futott át rajtam. Az iskolaév kezdete — juttatták eszembe a kis nebulók gyermekkoromat. Magam is megálltam az iskolaudvaron, hadd térjen viszsza, gondoltam, legalább néhány percre, a gyermekkor. Úgy kilenc óra felé, mikor már megkezdődött az ünnepség, keserves sírásra lettünk figyelmesek. Egy kisfiú jött az iskolaudvarra, jobban mondva hozták őt. Egy öreg néni vezette. Megismertem, Józsi anyósa volt. A gyerek makacskodott, úgy látszott, nem akarta magával hozni a táskáját. Mikor nagynehezen aztán mégis bejutottak az iskolaudvarra és nagymamája elengedte kezét, apró lábát szaporán szedve, elkezdett szaladni — egyenesen hazafelé. Az emberek persze csodálkoztak, az ünnepély félbeszakadt, amíg visszahozták a 14 még mindig makacsul ellenálló emberkét, s keserves bömbölése közepette tovább folyt az ünnepi műsor. Hazafelé tartva odamentem Juli nénihez, aki láthatóan nagyon restellkedett a dolog miatt. — Életemben nem láttam még ilyen kölyköt, pedig én is felneveltem már néhányot, — mondta keserűen az öregasszony. — Az én gyerekeim boldogok lettek volna, ha azt kapták volna enni, amit ő. Reggel, ha azt kérdezem tőle, mit akar reggelizni, akkor először rendszerint vajas kenyeret kér, meg tejet, de amikorra azt elé teszem, mást gondol, kijelenti, hogy ő most kakaót akar inni. Az én gyerekeim napkeltekor keltek, kaptak egy karaj kenyeret és elmentek libákat őrizni a tarlóra, meg a gazdák teheneit, disznóit legeltetni. Soha nem láttam még ilyen makacs szófogadatlan gyereket. — írok az apjának —, panaszkodott tovább a néni —, gondoskodjanak róla ők, tegyenek vele valamit, mert minden reggel mégsem húzhatom erőszakkal az iskolába. 2 E </> ö ö u.
