Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-09-06 / 18. szám
eljajdultak a szirénák s a gyerekek csengő hangon kórusban kiabálták: „Néni, néni repül a sárkány! Az óvónő az ablakhoz lépett, felnézett az égre. Az utca nagyon szűk volt, csak tetőket látott. A villámhárítók közt vaskos sziréna meredt az égnek. Elcsendesült, szűkölt, mint egy halálra sebzett állat, mely utolsó pillanatait éli. Az órájára nézett. A repülők rendszerint déltójban húztak el a város felett. Most kilenc óra. A mamák csak az előbb hozták a kicsiket. Este viszik el Alref így megy ez nap nap után. A legutolsó napokban a szirénák gyakrabban jajgatnak. Közeledik a front. A gyerekek még túl kicsinyek ahhoz, hogy megértsék, mi is a háború. Amikor tudni akarták, miért kell a szirénazúgásra lemenni a pincébe, az óvónő elmondta nekik a sárkányokkal zsémbelő jó nénikéről szóló mesét. Az ilyesforma magyarázatokat megértik, s amint a sziréna megszólal, vígon kiabálják: — A néni veszekszik a sárkányokkal! Maguktól a sárkányoktól nem is félnek, hiszen eddig még nem történt baj. Az óvónő sem fél, hiszen csak a Reichot bombázzák. Mégis szorongással kémleli az eget és tereli a gyerekeket le a fedezékbe. A kicsinyek egymás ruhácskáiba kapaszkodva igyekeznek a pincébe. Az elsők között a kis Janka, törékenyen, mint egy kis porcelánfigura. Mögötte az ikrek, Erzsiké és Annuska, Vlasticska, világos szőke haja, mint a kiskacsa pihéje. Jancsi, a kis ördög, aki szüleinek sem fogad szót. Mögöttük a többi. Huszonhárom gyerek! A szülők csak nemrégen bízták a gyerekeket az óvónőre, nagyon fiatalnak tűnt még előttük. Pedig már fiúismerőse is volt. Esténként a város határában bolyongott a fiúval. Tegnap is kint járt vele. A lemenő nap bronzvörös volt és úgy tűnt neki, mintha a láthatár mögé gurulna. Ő azt mondta, hogy igazgyöngy, mely égi kagylójában ragyog. A fiú tegnapi ibolyáit sietségében fent hagyta a teremben. Lekísérte a gyerekeket a légvédelmi fedezékbe. Fedezék? A falak mentén a víz- és a gázvezeték húzódik. A sarokban homokrakás, a falakon néhány tűzoltószerszám rozsdásodik. Egy kis gyerekasztal és a padsor — hullámos a nedvességtől. Az ajtó rosszul zár, a kis festett éjjelik túlságosan hidegek ahhoz, hogy a kicsinyek szívesen üljenek rajtuk. A gyereksereg szétszalad a pincében, az óvónő pedig visszafut az ibolyákért. Útközben hallja a repülőgépek zúgását. Beoson az osztályba, felkapja a kis csokrot és máris szalad vissza a pincébe. Erősen hiszi, hogy semmi sem történhet. A repülőgépek, mint máskor, most is elrepülnek a város felett. Amerikaiak? Angolok? Ki tudná meghatározni? Azt mondják, az előbbiek nappal, az utóbbiak éjjel jönnek. Lefutott a fedezékbe. Nekitámaszkodott a rosszul záródó ajtónak és megszámlálta a gyerekeket. Huszonhárom! Megrémült. Zajt hallott, mely megfagyasztotta a vért ereiben. Egész világosan érezte, hogy hatalmas szörnyeteg ront végig a városon, beletipor az utcákba, templomokba, házakba, kórházakba, iskolákba. Robbanások, ijesztőbbek, mint a vihar égzengése. A pinceajtó kicsapódott, majd újra becsapódott. Még egyszer. A ház megremegett, mozgott, mintha mocsáron épült volna. A falakon repedések támadtak, a mennyezetről nagy darab vakolat puffant a földre, kintről, a lépcső felöl dübörgő zuhanás hallatszott, mintha az ajtót kívülről kőlavina ostromolná. Aztán csend lett. Az ajtó már nem lengett, megszűnt a mozgás. Az óvónő különös nyomást érzett a gyomra táján. A gyerekek tágra nyitott, kérdő szemekkel figyelnek rá. Várják, hogy mond nekik valamit. Képtelen volt mozdulni. Valami történt, mondogatta magában. Utána kell néznem! A gyerekeknek remeg a szemhéjuk, mint a nyárfalevél a szélben. Csalhatatlan jele a készülő sírásnak. Mondanom kellene valamit, hogy megnyugodjanak. Beszélnem kell — gondolta. Leküzdötte о reszketést és megkérdezte: — Ki jött be utolsónak? Elfelejtette becsukni az ajtót... és most becsapta a szél! Talán sikerült. A hangjában volt azonban valami, ami a gyerekeknek idegennek tűnt. Még sohasem hallották így beszélni. Az óvó néni mosolygott, hogy helyreállítsa veleszületett bizalmukat. A gyerekek megfeledkeztek a sírásról és igyekeztek visszaemlékezni rá, ki is volt az utolsó közülük. Ujjal mutogattak egymásra, ds Jancsi felugrott egy székre és úgy kiabálta: — Az óvó néni volt az utolsó! A kicsinyek megkönnyebbültek. Csivitelő nevetésben törtek ki és együtt kiabálták: — Az óvó néni! Az óvó néni! — Igazán! Akkor bizony büntetés jár nekem, mert rendetlen voltam... — Tessék mesét mondani...! — A bogárkákról...! A gyerekek az apró padokban újra elhelyezkednek és várják a mesét. Az óvónő egy kis időt nyert, s most azon gondolkozik, mi is történt. A gondolat, hogy talán be vannak temetve, lábait az ajtó felé irányítja. Nyugodtságot erőszakol magára, hogy meg ne ijessze őket. Mindjárt utánanéz, először azonban foglalkoztatnia kell valamivel a kicsinyeket. A bogárkákról mesél tehát, amelyek az embereknek világítanak, szinte gondolkozás nélkül ért el odáig, amikor kicsinyei születtek a cicának. Az egyik kis kandúr fehér volt, a másik fekete, a kiscica pedig csíkos ... A gyerekek nevetni kezdtek. Nem úgy volt! összezavarta!- A kandúr volt csíkos! A cica fehér! Az óvónő fellélegzett. Sikerült. Vidámak a gyerekek. Ébren kell tartanom a figyelmüket. Most megnézem, mi történt.- De gyerekek, tévedtek! Nem úgy volt- De igén, óvónéni, úgy volt.. .- Rossz szagot érzek! Az intő felkiáltás elvágta a mese fonalát. Az óvónő megdöbbent. A gyerekek az orrukat fintorgatták és szaglásztak, mint a nyúlok.- Büdös - mondta Jancsika. Nem felelt rá. Érezte a rosszatsejtető bűztől terhes penészes pinceszagot. Irtózott még a bűz megnevezésétől is. Tekintete a vezetéket követte, mely a lépcsőházban folytatódott. Itt a pincében nem lehetséges, gondolta. Az ajtó felé indult. Egész testével kellett kifeszítenie, kívülről a beomlott fal eltorlaszolta. A keskeny résen átvergődött a lépcsőházba és megindult a gázcső mentén felfelé. Nem juthatott messzire. Az utat nagy törmelékrakás zárta el. A szag állandóan erősödött. Gyenge sziszegést hallott. Szerette volna elhitetni magával, hogy talán csak vadul lüktető szivétől hajszolt vérét hallja. Lehajolt, hogy megkeresse a méreg forrását, mely ott ered valahol a légoltalmi pince bejáratát eltorlaszló és a csővezetékre omlott fal törmeléke mélyén. A gáz úgy csapott az arcába, hogy a haját is elfújta a homlokáról. Az óvónőt elfogta a rémület. Szája kiáltásra nyílt, a bűz a tüdejéig hotolt. Undorodva köhögött tőle. Két keze mint éhes vadállat ugrott neki a törmeléknek, ujjai behatoltak a résekbe és cibálták az érdes tégladarabokat, öklével a törmelékbe vágott s rémületében elkiáltotta magát:- Segítség! Gáz! A pincében gyerekek... A falak visszaverték a hangját és gúnyosan ismételték: Gyerekek ... gyerekek ... gyerekek ... Lentről, a pincéből vékony gyerekhangok kórusa hallatszott. Ez baj I Tudatára ébredt, hogy meg kell őriznie hidegvérét. Most nem a maga ura, hiszen anyák bízták rá a gyerekeket. Lassan, apró léptekkel hátrált a beomlott faltól. Az ajtóhoz érve érezte, hogy rosszul lesz. Homályos öntudatában arra gondolt, hogy ott bent már fuldokolnak. De elnyomta magában ezt a gondolatot, nem akart vele foglalkozni. Bizonyára sokat nyelt a gázból, amikor az előbb ott turkált. Átküzdötte magát az ajtón és bevágta maga mögött. Igyekezett magán uralkodni, de érezte, hogy a gáz a rosszul záró ajtón keresztül a pincébe hatol. Szinte látta! Ott kúszik a falak mentén, végigsiklik a padlón, ragad a mennyezethez, behatol szájába, orrába. Remegett az irtózottól. Elhessegette magától ezeket a gondolatokat és biztatta magát: „Szedd össze magad! A szülők egész biztosan értünk jönnek! Jön majd az egész város és kiássák az óvodát! A huszonhárom kisgyereket az óvónőjükkel együtt. Nyugalom és kitartás! Nem szabad a kicsiket megrémíteni! Ha megtalálják őket, megkérdik majd, hogyan törődött a gyerekekkel. Meg kell őket nyugtatnom, foglalkoznom kell velük, hiszen épségben kell őket átadnom. Jancsikához lépett, aki kis kezével még mindig az orrát fogta be. Az óvónő a gyerek másik kezét bedugta behajtott karja fölött és megkérdezte:- Gyerekek, ki tud elefántot játszani? Jó, öreg elefántosdi! A kicsinyek egészen lehajolnak, egyik kezükkel az orrukat fogják, a másikat himbálják, mintha az orrmányuk lenne. Trombitálnak, bökdösik egymást és körüljárják az óvónőt, aki idegesen távolitja el törött körme alól a szúró törmeléket. Ösztönösen teszi. Hiszen mit is jelent most néhány törött köröm ahhoz képest, ami talán rájuk vár? Tekintete az ajtó felé száll és fülel, nem hallja-e a szülők hangját, nem jönnek-e a kicsinyekért. Az asztalon az ibolyák elhervadtak. Eszébe jut a fiú, akivel tegnap a hegyoldalban üldögélt. A szerető nő ösztönével érezte, hogy hamarosan szerelmet vall neki. Ma este, vagy holnap. De később semmi esetre sem. Fiatal volt, mint 6 maga és szégyenlős. Eltökélte magában, hogy megkönnyíti neki, azonnal, amint újra látják egymást. És ha az emberek későn jönnek?
