Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-25 / 2. szám
Kommunista módon élni, dolgozni Kommunista brigádok mozgalmának tapasztalataiból a Szovjetunióban Napjaink központi kérdése a kommunista munkabrigádok példája nyomán nálunk is kibontakozott mozgalom, a szocialista munkabrigádok élete, munkája, további fejlődése, hisz az ötéves terv határidő előtti teljesítésének fontos hajtóerejét képezik. A Szovjetunió kommunista munkabrigódjainak kezdeményezéséről és munkamódszereiről beszámolva szeretnénk segíteni további jó munkájukat. A „kommunista brigád", a „kommunista munkás" jelző elnyeréséért folyó verseny, amely az SZKP XXI. kongresszusa tiszteletére bontakozott ki, mindinkább tömegmozgalommá válik, mind több és több ember (jelenleg 8 millió) s bizonyos idő múlva szinte valamennyi munkás részt vesz benne, ki egyénileg, ki a brigád, a műhely, a gyár kollektívájának tagjaként. De nem tömegjelenség az, hogy el is nyerik a megtisztelő címet. Mind a kollektíva, mind a vezetők egyre magasabb követelményeket állítanak a mozgalomban részt vevők elé. ",A kommunista módon dolgozni, élni, tanulni" jelszó adja meg e mozgalom tartalmát. Megvalósítása a gyakorlati életben igen sokrétű, színes, változatos. Kerülnek minden merev sémát, sablont, amely fékezheti az emberek kezdeményezéseit. Egy konkrét példa Az Ordzsonikidze Gépgyárban hatan voltak, amikor elhatározták, hogy versenyeznek a kommunista brigád címért. El is nyerték valamennyien, tehát az egész brigád és tagjai egyenként is megkapták a kommunista munka élmunkása címét. Ezután a brigád gondolt egy merészet és kétfelé vált. Három-három fő külön ment és kiegészítette a brigádját ismét hat főre. Az új brigádokba bevontak gyengébb szakmunkásokat, s egy-egy olyan munkást, akinek erkölcse és jelleme erősen kifogásolható volt. Hogy miért tették ezt? Így adták meg rá a választ: „Elsősorban nekünk, munkásoknak kell felemelnünk az elmaradókat és azokat is, akik az életben megtévedtek, megbotlottak." S mit hozott az idő? A gyár brigádjai közötti versenyben ma az egyik, újonnan alakult brigád az élen van, a másik pedig a harmadik helyen. A két munkás pedig mindinkább beilleszkedik a kollektívába, erkölcsük, jellemük előnyösen változott. A kerületi, a területi pártszervezetek is felfigyeltek az esetre, s megállapították, hogy itt egy rendkívül haladó, forradalmi kezdeményezés született, s felkarolásra, terjesztésre javasolták minden moszkvai gyárban. Ami a vállalásokat illeti: a szovjet emberek azt a célt tűzték maguk elé, hogy öt év alatt teljesítik a hétéves tervet. Ezért a kommunista brigádok vállalásaiban is első helyen van a terv teljesítése, illetve túlteljesítése. A kötelezettségvállalásokat átszövi a technika fejlesztésére, a termelékenység növelésére irányuló törekvés. Ez a leglényegesebb dolog. Nem tekintik kommunista brigádnak, vagy a kommunista munka élmunkásainak, akik nem újítanak, ésszerűsítenek. Ebből adódik, hogy a szakmai, politikai képzés, a rokonszakma elsajátítása a kommunista brigádok tevékenységének egyik lényeges része. De messzemenően figyelembe veszik az adott körülményeket, egyéni sajátságokat. Nyilvánvaló, hogy egy hatvan év körüli ember mást vállal, mint egy fiatal, s' aki már elvégzett valamilyen iskolát, felsőbb fokon tanul, mint esetleg a kollektíva más, kevésbé iskolázott tagjai. A rokonszakmák elsajátításánál abból indulnak ki a szovjet emberek, hogy az automatizálás korszakában többoldalú képzettségre van szükség. A gépen dolgozó munkás tehát igyekszik elsajátítani a szerelőszakmát, hogy maga is el tudjon végezni bizonyos szereléseket. Ezenkívül vállalják még, hogy ellátják a minőségi átvételt, maguk tartják rendben a munkahelyet, hogy így munkaerőt takarítsanak meg. A takarékosságra, önköltség csökkentésére tett felajánlások is gyakoriak, kifejezik a szovjet embereknek azt a jellemvonását, hogy sajátjukénak érzik, megbecsülik és óvják a szocialista tulajdont. míg a királyi palotában a lakájok a pezsgös palackokat pukkasztgatták, némán ongtak a Vilié Rasse negyed kanyargós utcái. A Charleoi-csatorna-menti munkásegyedek népe, Mons, Liege bányászai, a flandriai szövök, a namuri kohászok, rüsszel munkásai, vasutasai, postásai, diákjai ekkor már a nagy csatára, a kemény Tőpróbára készülődtek, szervezkedtek. Tudták, hogy választ kell adniok Gaston yskens cinikus és vérlázító politikai manőverére. Hisz a király és az imperialista íbor e körmönfont lakája, amióta miniszterelnöki bársonyszékbe belopta magái, ondos előzékenységgel és készséggel szolgálja a békebontók minden törekvését, ersze mindezt a belga dolgozók rovására. Most is! Még hozzá egyik legagyafúrtabb mesterkedésére készül! Lássuk csak: Míg a királyi esküvő napján hatmillió franknyi nászajándékkal ipogtatott ura ajtaján, a nép szemét a friggyel járó atrakcióval akarta kitárulni, belga népet a világraszóló dínom dánommal gondolta elkábítani. A nemes urak, inkárok, s egyívású barátaik szinte már tapsikoltak örömükben, hogy ,,ez az lyes Eyskens mily játszi ügyességgel fogja átugrani“ a kongói veszteség okozta tzdasági problémákat: a nép nyakába varrja a bajokat. Hogyan? Eykens már a receptet is bemutatta. Az meg így szólt: Tíz milliárd ónk új adóval megterheli a dolgozókat. Leállít vagy egy tucatnyi bányát — mondn, hogy ezekben a termelés nem rentábilis. (Hogy ezzel szaporodik majd a munka- Iküliek száma ezrekkel és ezrekkel? Lakonikus az eyskensi válasz. ,,Attól nem az fejem fő“). A nemes urak, a bankárok s egyívású barátaik a miniszterelnökkel az élen hittek ig a régi divatjamúlt szólásmondásban:,,ember tervez, isten végez.“ — Annál is <ább vélték ezt a mondvacsinált igazságot alkalmatosnak, mivel igen tisztereméltó kapcsolataik voltak Belgium szürke eminenciájával. Van Roey bíboros ral. Az Eyskens féle un. ,.takarékossági tervre" végül is a belga nép adott választ. S hogy az milyen volt, azt jól tudjuk. A főváros fényes utcáit a Rue Royalet, a Grand Placet, a Place des Barricadest s a többi sok- sok utcát ellepték a tömegek. Emberáradat hömpölygött az utcákon, mely egyre szaporodott. Leálltak a gyárak, s a kapukon át az utcára özönlő munkásokat nem tudta már feltartani sem csendőri kard vagy katonai szurony. „SZTRÁJK“ — tört fel a hangorkán. S ezen egyetlen szótól zúgtak a hosszú utcák, a nagy terek, a szót visszaverték a falak, felerősítették, továbbították a négy világtáj felé, míg betelt az egész ország a munkásosztály parancsával: sztrájk. Megbénult az ország. Egy napra. Ezt követte a második, a harmadik, s múltak a napok, a hetek. ,,0h, mily hatalmas erő a munkásegység“ mondogatták a sztrájkolok és ajkukról felcsendült az Internacionále. Az utcán. A parlamentben. A rögtönzött gyűléseken. A munkáslakásokban. S szava újabb erőre serkentett, további harcokra ösztönzött. Kevésnek bizonyult már a csendőrség, rendőrség, munkásáruló ügynök, s a király tanácsára Eyskens az uralkodóház leghűségesebb társát, az egyházat mozgósítja. De Van Roey bíboros szózata csak pusztába kiáltott szónak bizonyul. Milliók követelésének feltörő dübörgésével hogy is versenyezhetne a szürke eminenciás úr tajtékzó dühe és átkozódása. A királyi vigadalom elcsitul, a miniszterelnök cinikus mosolyát rettegés váltja fel, vége a fiatal királyi pár felséges nászi hangulatának, s a burzsoá lapok mennyegzői hallelujáját furcsa kakofónia követi. Már az öreg esztendő is beadta derekát, lassan az új, az 1961-es esztendő születésnapját is elfelejtjük, ám népének követelésétől még mindig hangos az ország, Belgiumban töretlen a munkásegység, s áll a harc, — a győzelemig. Nagy Jenő
