Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-08 / 5. szám
Nem értette az ura haragját, nem is félt tőle. Te ringyó! - kiáltotta amaz.- Azt hiszed, vak vagyok? De majd én kiszedem belőled! Eszter elsápadt. Nem ... az ura nem tudja, mit beszél . .. Talán részeg. Vagy valami baja van. Vagy itt akarja hagyni, mindörökre? - csak azért jött haza, hogy csúnya és elviselhetetlen veszekedést kezdjen? Nem tudott mit mondani, szinte szélütötten állt a tűzhely mellett. Az ura meg felmarkolta c beretvaszijat az asztalról, meglengette és ordított, hogy sovány arca merő egy rángás lett haja tövétől a hegyes állóig:- Kivel feküdtél le, te dög, te! Ki vigasztalt meg, amíg én odajártam? Felelj! A gyerekek felébredtek a kiabálásra. Nem merték kinyitni az ajtót, a függönyre tapadva leskelődtek, a karton sűrű szövésén át az apjukat sem ismerték meg: csak annyit tudtak kivenni, foltos képekben, hogy egy ember fenyegeti az anyjukat a konyhában. A nagyobbik felrántotta a szoba ablakát s kiugrott. Rövid kis gatyája foltként fehérlett a sötétben. Várt még egy kicsit, riadtan, aztán rohant a szomszédba, segítségért... Eszter maga elé kapta a karját.- Ezt ne merd ... — mondta fakón. Tedd le a szíjat. .. Agyonverlek!- Ne... Mit akarsz? Miről beszéljek? Mindent elmondok, mindent... csak ezt ne csináld Ki a szeretőd? — Ilyet nem szabad mondani énrám Megver az isten, ha ilyet mondasz — Tagadod? Fölemelte a szíjat, tombolt benne a düh. A csaló dühe, azé, aki egyszer csak bosszút kiáltva érzi, hogy őt is megcsalták. Mintha nem is ő hagyta volna el a feleségét hosszú hónapokra, pénz nélkül, őrlő gondolatok közt, és gyerekekkel, hanem valaki más; mintha nem is ő hentergett volna fűvel-fával, nemcsak örökös mehetnékjével, hanem minden érzelmével is a csavargásnak élve, rideg ágyakon, pálinkagőzös gerjedelmekben: most bíróként akart ítélni, és ütni, verni, vörös csíkokat látni az asszony fehér bőrén, hallani bűnbánó jajgatását, szétverni az egész világot. Eszter menekült. — Soha nem ütöttél meg — könyörgött az urának —, erre még soha nem vitt rá a lelked . . . ■ A nevét! Halljam a nevét! De hót kiét? Mit akarsz tőlem? Állj meg! Te rohadt. . . úgyis megmondod! Ekkor jöttek a szomszédok, Halász Jánosék, hárman. Elől az öreg, magára kapkodott, gombolatlan öltözékben, mögötte a fia, leghátul az öregasszony, aki keservesen óbégalott, noha be se látott a konyhába: jajistenem, szűzmáriám, mit kell megérni az anyám lányának, ölik egymást... Az ura nem is Tóthnak szólt először, a feleségére mordult: hallgass már, szájon kaplak mindjárt! Azzal benyomakodott a konyhába. Még ;ókor, még nem történt semmi baj: Eszter falfehér volt, s rémült, de ütés nem látszott rajta. Tóth haragja a jövevények ellen fordult. Menjenek a fenébe! - kiáltotta. Mit keresnek itt? De már az alsó szomszédok is jöttek, két nagy kamasz fiúkkal, az egyik akkora dorongot lóbált, mint egy kerítésoszlop. S alighogy beszorították magukat a konyhába, mások jöttek, egyszerre hárman, s megint mások, mintha az egész faluvégi házsort ide parancsolták volna tüzet oltani, csáklyákkal, fütykösökkel jöttek, s nyomták, préselték magukat befelé, hogy Tóth már beszorult a sarokba egészen, a karját se tudta mozdítani. Csak kiabált: — Ki innen! Ki innen! Senki se felelt. Senki se mozdult. Szigorú szemek őrizték, a konyhában csak az emberek szuszogása hallatszott, és az új ébresztőóra ketyegése. Csend volt sokáig, súlyos számonkérő csend. Aztán az öreg Halász megszólalt: — Tedd le a szíjat. Tóth nem tette le. Semmi közük hozzá, hogy ő mit fog a kezében, mit csinál a szíjjal: ez az ő háza, s ha benne agyonveri a feleségét, ahhoz sincs közük. Nem tette le a szíjat, markolta csak, majd elmennek ezek, majd megunják, akkor aztán lesz nemulass. De nem mentek. A hátulsók nyomni kezdték azokat, akik beljebb álltak, a gyűrű szorult, a Halászék fia neki, nyomódott Tóthnak, a mellük összeért. S ekkor hátulról valaki előreszólt, utálkozva és tompán: — Te csavargó. Tóth felhördült: — Ki volt az? Madari nyújtotta a karját, egy fekete képű, inas, mogorva paraszt. — Én — mondta. — Ne félj, nem szaladok el... De azt megmondom: ha egy ujjal hozzányúlsz a feleségedhez, megbánod. — Ez az én dolgom! - mondta Tóth. Madari térddel, könyökkel, fúrta előre magát. A mogorva ember hirtelen olyan haragra lobbant, hogy az arca szinte belefeketedett. Harapta a szót, úgy kiabált: — Te! Csavarogsz, kutyálkodsz .. . a feleséged meg a két gyerekkel, visít a nyomorúságtól ... Hát ez a mi dolgunk! — Ki az a mi? — Mii A Petőfi! Befogadtuk... Kenyere van, nyugalma ... Ha csak azért jöttél haza, hogy bajt keverj: eredj innen! Odaért előre, félrerántotta a Halász fiút, s megkapta Tóth karját, mint egy fogó. — Dobd le a szíjat. Mert... Tóth emelte volna a kezét, de nem bírta. Madari kegyetlen szoritásától zsibbadni kezdett a karja, a válla, még a szíve is, olyan rettenetes marka volt ennek a fekete képű parasztnak, hogy nem lehetett kiállni. Tóth lassan kieresztette kezéből a szíjat, mintha ezzel az ereje is elszállt volna s teste megbicsaklott. Madari nem szólt többet. Senki se szólt, a sok ember csak állt ott a csendben, sötétben, sokáig. Mikor aztán lassacskán húzódni kezdtek kifelé a konyhából, mind csak a szemével intett az asszonynak: ne félj, visszajövünk, ha kell. Eszter fölemelte az eldobott beretvaszijat, a helyére akasztotta. Ő se mondott semmit, valahogyan még sajnálta is az urát, amiért így megropogtatták a nyughatatlan lelkét: de mikor az ura leült a ládára, s a tenyerébe fogta a fejét, mégis szólnia kellett.- Ide ágyazok neked — mondta —, a konyhába. Tóth ránézett.- Majd meglátjuk — felelte komoran. De már ő is tudta, hogy a konyhában alszik, hogy a szoba küszöbét, lámpaoltás után, talán nagyon sokáig nem fogja átlépni, nincs hozzá bátorsága. S amikor végignyújtózott a karos lócára vetett ágyon, az ablakon át a kinti sötétséget bámulva, valami rég nem érzett, csendes, fájó kis félsz lopózott a szívébe. Olyasféle, mint amilyen gyermekkorában szokta nyugtalanítani őt, ha rossz fát tett a tűzre, s rá ijesztettek: vagy megjavulsz, vagy elmégy a háztól.. . Éjfél is rég elmúlt már, mire el tudott aludni. JOBBAGY KAROLY : Várakozás Este van már. Tíz óra nemsokára. Körülöttem a házban alszanak. Az egész világ paplan ... puha párna és suttogásra halkitott szavak. Az utcánkban sok ablak elsötétül {már együtt van és fekszik a család) csak én maradok egymagámba végül, könyvemre dőlve, búsan várva rád. És igy megy ez, bizony hónapok óta; mindig későn jössz és elszaladsz korán. A lányunknak az otthon csak óvoda, s ünnep, ha befutsz egy-egy délután. Egy gazdátlan ház kis gondjai várnak, de te mindig a nagyítót lesed és jobban örülsz egy ritka bogárnak, mintha magadnak ágyad vetheted. Én megértem, hogy nincsen olyan mámor, mint a megtalált munka mámora. De mért fut el az asszony otthonától? miért jön mindig únottan haza? Hiszen dolgozni, - kell; és jó a munka és a dicsőség engem is vidít, de gondolj néha egy kicsit magunkra s tedd félre értünk kedves dolgaid. Hosszúnak tűnik, ám rövid az élet, s figyelni kell mindegyik oldalát. Én úgy szeretnék barangolni véled fényes utcákon, szép tereken át. Okos beszéded meghallgatni néha,- sok küzdelmemben hadd lenne vigasz s együtt nevetni, hogyha cseng a tréfa . . Zörren a kapu. Ugy-e, te vagy az? Öreg fiú szerelme Tekintetedben csellók zengenek, szemed mélyén egész csillagrajok zenéje kél s a szivem megremeg; tied vagyok, tied vogyok. Még soha ilyen fájó szerelem, mint most, e lassan hányó alkonyon. Deres fejem ott nyugszik kebleden; el nem hagyom, el nem hagyom. Arany vázában sápatag virág, szelíd, ovális ívű, szép kezed, mint pilleszárny csapong a leiken át; s vígan lebeg, vígan lebeg. Elillansz, tűnsz, mint végső látomás? Feléd eseng, utánad kap karom. Tudom, már többé nem jő soha más; szeress nagyon, szeress nagyon. CSUKA ZOLTÁN 15
