Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-02-15 / 4. szám

Száz évvef ezelőtt, I860, január 29-én született a világirodalom egyik kiemelkedő novellistája, Anton Pavlovics Csehov. Már kora ifjúságában gyűlölettel fordított hátat kora kispolgári orosz társadalmának. Később minden Írásában, minden gondolatában céltudatosan kereste azt az utat, amely kivezethetne a 19. század társadalmi posványából. Rámutat a kapitalista társadalom kilátástalan ürességére, a legtermészetesebb emberi érzések semmibevevésére és a könyörtelen pénzhajhászásra. Nem kerülte el figyelmét a nők jogtalan hejyzete sem. Elítélte azt a társadalmat, amely megtagadta a nőktől a művelődés lehetőségét és a konyha-pletyka tompító gőzébe kárhoztatta őket. De bemutat nekünk egy olyan nőt is, aki képes volt legyőzni a dologtalan és élősködő családja minden ellenállását, képes szakítani régi életével és új, termékeny, alkotó életet kezd.

Csehov művészete szorosan hozzákapcsolódik az orosz irodalom haladó hagyományaihoz és mint elődei, művészetének minden erejével harcol az ember felszabadításáért.

Nem kell túlságosan megerőltetnem emlékezetem, hogy minden részletében viszszaidézzem az esős őszi alkonyatot, amikor apámmal az egyik népes moszkvai utca sarkán állok és érzem, amint lassanként különös betegség lesz úrrá rajtam. Nem fáj semmim, de lábaim rogyadoznak, a szavak keresztben megakadnak torkomon, fejem erőtlenül oldalvást hajlik... Úgy érzem, mintha mindjárt elesnék és elveszíteném eszméletemet.

Ha kórházba kerülnék, az orvosnak azt kellene írnia fejtáblámra: Fames (éhség) — olyan betegség ez, amely nem szerepel az orvosi kézikönyvekben.

Édesapám mellettem áll a járdán, viseltes nyári felöltőben, trikóanyagból készült sapkában, amelyből fehéres vattacsomó ágaskodik árulón. Lábán óriási nehéz sárcipő. Szegény hiú apám, nehogy az emberek észrevegyék, hogy mezítelen lábára húzta fel a sárcipőt, lábszárára öreg lábszárvédőt kötött fel.

Ez a szerencsétlen és meglehetősen ostoba különc, akit annál jobban szeretek, minél szánalmasabban elrongyolódik, bepiszkolódik valaha elegáns nyári felöltője, öt hónappal ezelőtt jött fel a fővárosba, hogy valami imoki állást találjon. Dt hónapig járta a várost, könyörgött munkáért és csak ma szánta rá magát, hogy kiálljon az utcasarokra koldulni.

Szemben velünk nagy kétemeletes ház, rajta kék cégtábla hirdeti: „Vendéglő." Fejem a gyengeségtől hátra és oldalt hanyatlik és így önkéntelenül felfelé tekintek, a vendéglő kivilágított emeleti ablakaiba. Az ablak mögött itt-ott emberi alakok tűnedeznek fel. Látszik az orkesztrion jobb oldala, két olajnyomat, a függőlámpa ... Az egyik ablakon benézve fehérlő foltot észlelek. A folt mozdulatlan és szegletes körvonalaival élesen elválik a sötétvörös háttértől. Megerőltetem látásomat és a foltban fehér falragaszt ismerek fel. Valami írás látszik rajta, de hogy mit mond a felirat — azt nem tudom kibetűzni.

Félórája nem vettem le szememet a falragaszról. Fehérségével magához vonzza pillantásomat és szinte hipnotizálja agyamat. Igyekszem elolvasni, de minden igyekezetem hiábavalónak bizonyul.

Azután furcsa betegségem végre jogaiba lép.

A hinták zörgését mennydörgésnek hallom, az utca bűzében ezernyi illatot különböztetek meg, szemem a vendéglői csillárokban meg az utcai lámpásokban vakító villámok cikázását látja. Mind az öt

A. P. Csehov szobra Jaltán. A háttérben a ház, ahol élt.

A. P. CSEHOV

érzékem az őrületig megfeszül és a normálisnál többet teljesít. Most már azt is kezdem látni, amit az imént még nem láttam.- Osztriga ... - betűztem ki a falragaszt.

Különös szó! Teljes nyolc esztendeje és három hónapja élek ezen a földön, de ezt a szót még sohasem hallottam. Vajon mit jelent? Talán a vendéglő tulajdonosát hívják így? De hiszen a vendéglős nevét az ajtó fölé szokás kiírni az utcán, nem pedig az étterem falára.- Papa, mit jelent az, hogy osztriga? kérdem rekedtes hangon és óriási erőfeszítéssel édesapám felé fordítom arcomat.

ШАГ

О

лпш

Mondták Sárikának az asszonyok: ne kényeztesd az uradat, meglátod, jódolgában egyszer kirúg a hámból.

— Dehogy rúg. Tartom én a gyeplőt szorosan.

Tartotta, de nem ő, hanem a szerelem. Nem lehet elfelejteni az erdei sétákat a hegyen keresztül műszak után, amikor Sanyi csak úgy munkaruhában, lámpával a kezében lépkedett mellette. Ha csókolózni akartak, akkor mindig akkurátuson letette a lámpát a földre. Mert még pislákolt. A gyakori lámpaletevésnek az lett a vége, hogy más bányász már régen megebédelt, mire ők kiértek az erdőből.

Azt sem lehet elfelejteni, hogy reggelenként Sárika már künn tett-vett a tornácon, amikor műszakba indultak a bányászok. Az apja nem is értette, miért kel ilyen korán az a lány, aludna inkább. Eleinte Sanyi, ha meglátta a kedves lányt, csak lopva nézett be, nehogy elbizakodjék. Később bizony meg-megállt szót váltani, szaladással pótolta az ácsorgást. Korábban is indult néha. Piros svájci sapkáján kiegyengette a mütyürkét mire beért az aknához. Mondták is a cimborák: könnyű így dolgozni, reggel útravalót adnak, este megint alig várnak vissza. Sanyi csak

mozgatta a kisujját. — Hiába, tudják a lányok, ki mit ér.

Egyszer mégis zavarba jött. A piros sapkát nem szokta ő mosni, csak nagy

ritkán. Szénporban fürdik állandóan, másnapra újra feketepiros. Egyszer Sárika

nem szólt semmit, csak elvette tőle. — Holnap visszakapod — mondta. Kimosta. Rikított, mint a csipkebogyó ősszel. Úgy adta vissza.

A cimborák észre is vették a lánykéz nyomót: — Ki szapulja tisztára a sapkádat, Sanyi? Tán csak nem Sárika?

— Én magam.

Amíg mindennap tiszta volt a sapka, tudták a cimborák, nincs baj a szerelemmel. Házasság is lett a vége. A brigád volt a közvetlen kíséret, ők töltötték be a magas tisztségeket, a vőfélységet, kulcsárságot, ami borgazdát jelentett csak jóformán — belőlük kerül ki a keresztapa is, alkalomadtán.

14

Az igazi élet ezután kezdődött. A lakást megkapták s vele együtt az önállóságot.

— Sanyi, igyunk meg egy fröccsöt! hívták a cimborák mint azelőtt.

— Nem érek rá, vár az asszony. - Várta is. Nem szégyellt kijönni az aknához, kiöltözve, nyalkán. A sok kormos, izzadt „ördög" csak a nyelvével csettintgetett. Karonfogta a férjét, úgy mentek. Csak míg leánykoróban megcsókolta bátran, most szégyellte mások előtt.

Mit mondanának, hogy nyaljuk-faljuk egymást, otthon is van módunk, minek áz utcán?

Volt is, mert az ebéd és két-hórom deci bor után, amit — okos asszony Sári — megvett férjének mindennap, Sanyi pizsamában leült rádiózni, újságot böngészni. Csak a bányászokról szóló írásokat kedvelte, fel is olvasta Sárikának. Ha vendégek jöttek, mondták is:

— Keleti kényelemben vagy, fiú. Asszony, pizsama, bor, zene.

A rádiózásnak mindig játszás volt a vége. Mert ha az asszony rend betette a szobát, elmosta az edényeket, melléült urának. Csöndesen hallgatta a rádiót és csodálkozott, milyen nagyokat ver ura nyakán az ütőér. Sanyi ilyenkor már nem tudott odafigyelni, mit mondanak az éterben, s hogy a szerelem milyen kevés szóval él, nem is szükséges részletezni.

Csak a piros sapka rikított mindennap a tisztaságtól.

— Könnyű a pirossapkásnak — mondják a legénycimborók -, minden ott van