Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1960-12-01 / 23. szám
SZMIRNOV SZABÓ LEGÉNY A varos felé bandukolt о szabólegény, utolért egy szekeret, köszönt illedelmesen, és a szekér gazdája, egy bácsika felajánlotta neki, üljön fel a szekérre, elviszi a városba. A legény örömest felkapaszkodott mellé. De nem szeretett csendben ülni, mert úgy vélte, csak akkor hallgasson az ember, amikor alszik. — Van-e kedved verselni, bácsikám? - kérdezte. — Mit csinálni? — Mondasz valamit, én meg rímet faragok hozzá. — Mit mondjak? — Például azt, hogy mi volt apád neve. — Árpád . . . Árpádnak hívták szegényt. — No, akkor idefigyelj, mondom a verset: „A kend apja Árpád, Rázom a szakállót!" A bácsika megmérgesedett: - Már miért ráznád te az én apám szakállát? — Csak a vers kedvéért mondtam, így jön ki rá a rím! ...Hát a nagyapádat hogy hívták? Az János volt. „Nagyapád volt János Esze hiányos, Karján volt egy koska, Zsebében egy macska!“ Macska? Az én nagyapám zsebében? Bolondot beszélsz, öcsém! — pattogott a bácsi. — Macskát csak a rím kedvéért tettem a zsebébe! . . . Hát a nagyanyádat hogy hívták? Pannának. ihol a vers: „A nagyanyó Panna, Testes, mint a kanna, Feje formáz tökre, Kontya, mint a bögre!" Hümmögötl erre már haragjában a bácsika és megkérdezte: — Hát téged hogy hívnak? — Engem? — nyílt el a kérdéstől о legény szeme. — Engem Frigyesnek hívnak. A bácsi nagy lélegzetet vett és mondta: „Idehallgass, te Frigyes! Itt az erdő, jól siess, Fogj egy medvét, ha lehet, S hagyd el ezt a szekeret!" — Nem rossz . . . nevetett kényszeredetten a legény —, de én tréfáltam ám, mert a nevem Kajetán! ügy is jó! — s mondta a bácsi: „Hallod-e, te Kajetán, Van már elég aeroplán, Azon utazz, ho lehet, S hagyd el ezt a szekeret!" Nem Kajetán vagyok — fanyalgott a szabólegény -, hanem Demeter! — „Idehallgass, Demeter, Az ostorom leseper! Nyisd a füled, Töhötöm, Leszállít a könyököm! Akármi is a neved, Hagyd el ezt a szekeret!" — Ezt csak a rím kedvéért mondja, ugye? sopánkodott a legény. — Nem én! - suhogtatta meg a bácsika az ostort. A legény kénytelen - kelletlen lemászott a szekérről. Megtanulta, hogy akit szívességből felvesznek a szekérre, az ne fecsegjen hiábavalóságokat, vagy ha nem tud szerényen viselkedni — járjon gyalog! Ildikónak Két szemedben kékség villan bízón, tisztán, tágranyiltan, ég derűje, tenger kékje, kéklö tavak békessége. Mosolyogjál egyre szebben, múló bánat, az is edzzen, Az emberiség útját járva, légy hű társak igaz társa. 18 Eged legyen mindig tiszta, borzolt felhő ne borítsa, tengeredet föl ne szántsa bomló vihar száz korbácsa. Leánykáim legkisebbje, hadd tekintsek a szemedbe, ringasson el szemed kékje, kéklő tavak békessége. Hallod-e te szöszke gyermek, azt kívánom a szemednek: soha könnyel meg ne teljen, földre sütnöd sose kelljen. M. E. PAL GOLEMI A ZÁSZLÓS (Albán monda) Az albán nép november 29-én ünnepelte köztársasága megalakulásának 16. évfordulóját. Ez a nép, amely a múltban vitézül harcolt ősi ellenségével, a törökökkel, most éppen olyan hősiesen dolgozik szocialista hazája építésén. Az albán nép mondákban őrzi hőseinek emlékét. A sok száz mondából egyet az alábbiakban ismertetünk. A hős a sátrában haldoklott. Sebére rászáradt a vér. Már fájdalmat sem érzett. A tágra nyílt szemek előtt még egyszer leperegtek az utolsó nap eseményei. A török ellen indul már talán századszor az ütközetbe. Barna lova ficánkol alatta. Balkezében görcsösen szorítja a zászló rúdját. Feje fölött leng a kibontott lobogó: piros mezőben fekete sas. Ma is győzelemre kell vinnie a piros-fekete albán zászlót és jobb kezében legyőzhetetlen kardjával vagdalja az ellenséget. Elragadja a csata heve, mint a villám repül a csapat élén. Elől és oldalt ellenség, mögötte barátai. Zeng a csatakiáltás. — Előre, bajtársak, védjük meg népünket a török ellen! Egyszerre csak átdöfik a mellét. Végtagjai elnehezednek. Kiáltást hali, lova azonban nincs sehol, pedig a zászlósnak sietnie kell. — Jaj, de nincs ereje. Egy török ugrik hozzá, aki ki akarja tépni kezéből a zászlót. Pál azonban minden erejét megfeszítve szorította magához az annyi harcból győzedelmesen kikerült lobogót. Ekkor hozzáugrott barátja, Bal és átvette tőle a zászlót, hogy ismét győzelemre vigye. Már elcsitult a harc zaja és barátja ül a sebesült mellett, akihez így szól. „Barátom, Bal, ha meghalok, temess el a harcosok szokása szerint. Üzenj anyámnak, ne bánkódjék, kedvesemnek pedig mondd meg, válasszon magának párt, hozzá méltót. — Ezután a hős zászlós egy mélyet lélegzett, s többet már nem érzett szerelmet, gyűlöletet, vágyat, sem pedig lelkiismeretfurdalást. Megtört fényű tekintete a távolba révedt, ahol éppen a piros hajnal fényében keringett egy fekete sas, melyben hazája zászlaját látta lengeni. Sylvia Sarad
