Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1960-12-01 / 23. szám
/f/uißs\Pmis)i{ir i cJULA/' Jß/Цwü/Mw I c f^x^r h\i 4y'Ts&<JLAL%S^ Oroszország és Európa hatalmas körké pe. „Hogy egy könyv jó legyen, ahhoz szeretnünk kell azt, ami a legfőbb benne, az alapeszmét, így az Anna Kareninában én a családi gondolatot szerettem, a Háború és békében az 1812. évi háború hatása alatt a népi gondolatot szerettem, most oe-Ha valakire, úgy Lev Nyikolajevics Tolsztojra érvényes a mondás, hogy egész életében az igazság és szépség Összhangját kereste. Lángoló meggyőződés hevítette. Hirdette és alkotásaiba öntötte igazságra törekvő szellemének egész erejét. Ebből támadt első írásainak különös heve. Már a grófi udvarház Nyikolajenykájában felismerhetjük a főrendi uralom felháborodástól reszkető leleplezőjét. Mert a Gyermekkor, a Kamaszkor és az Ifjúság hőse, Nyikolajenykája, maga az író. Kezdetben ő is az orosz arisztokraták szokásos életét élte, de a minden gazdagságot, élvezetet felhalmozó világ és a muzsiknyomorúság végletei feltámasztották benne a lelkiismeretet. Elhagyja az arisztokraták felelőtlen világát és azzal a szándékkal telepedik le Jasznaja Poljanában, hogy legalább otthonában, tulajdon parasztjai között szerez igazságot az elnyomottaknak. De keserű csalódások érik, áthatolhatatlan akadályok állnak útjában. Azonban az igazságtevés szenvedélye halálig nem ereszti el. Az küldi őt a Kaukázus hegyei közé, Szevasztopol ostromlott falai alá, ez adja kezébe a tollat, amelyet az orosz nép nagyságáért és az emberiség javára forgatott. A szevasztopoli elbeszélésekben a valóságot megismerni vágyó ember kíméletlenségével keresi Oroszország hősi erejének igazi hordozóit. Ezekben az elbeszélésekben ábrázolták először az irodalomban a modern háborút a maga mezítelenségében. Először hatolt valaki a háború szülte érzések legmélyéig, először mondotta ki ekkora erővel, hogy az orosz nép nemzeti nagyságának forrása és hatalmának fenntartó ereje: a nép. A Jasznaja Poljana-i magányban születik meg példátlan remekműve, a Háború és béke, a világirodalom legnagyobb regényalkotása a Napóleon és Sándor cár korabeli A halászkunyhóban a tűzhely mellett ül Jeanne, a halász felesége, ócska vitorlát foltozgat. Kinn süvölt a szél, a hullámok csobbanva, zúgva verődnek a parthoz... Sötét, hideg az éjszaka, viharos a tenger.de benn a kunyhóban meleg és kedélyes az este. A döngölt padló tisztára seperve, a kemencében nem aludt ki a tűz, ragyog a polcon az edény. A fehérfüggönyös ágyban öt gyermek alszik békésen, a tenger morajlása nem zavarja álmukat. Jeanne férje, a halász, reggel kiment bárkáján a tengerre és nem jött még haza. Jeanne remegő szívvel hallgatja a hullámok bögését, a szél süvöltését. Az öreg falióra rekedtes hangon elütötte már a tízet, a tizenegyet... A férfi még mindig nem jött haza. Jeanne eltűnődik. Férje nem kíméli magát, jeges szélben, viharban is kijár halászni. Ő maga is hajnaltól estig görnyed a munkában, és mi az eredmény? épp hogy megvan a betevő falatjuk. A gyerekeknek cipőre sem telik: télen, nyáron mezítláb szaladgálnak. Kenyerük sem búzakenyér, örülnek, ha rozskenyérből jut elegendő. S hozzá semmi egyéb, mint hal, nap nap után hal. „De hálistennek, a gyerekek egészségesek, nem szabad panaszkodni — gondolja Jeanne, és megint kifelé a viharba fülel. — Hol lehet most. szegény? édes istenem, óvd és segítsd meg!" ■ így fohászkodik, keresztet vetve. Lefeküdni még korán van. Jeanna feláll, hadig már egészen bizonyos előttem, hogy új művemben az orosz nép lenyűgöző erejének gondolatát fogom szeretni" - mondotta feleségének. Milyen kérdéseket vet fel Tolsztoj az Anna Kareninóban? Az író két oldalról világítja meg a problémát, Anna Karenina a legfelsőbb nemesi körökben éli életét. Nagy és őszinte szenvedélyét nem viseli el osztályának és korának képmutatása, gyűlölködése és ostobasága. Az emberi szépségnek és nagyságnak össze kell zúzódnia a rendi előítéletek kőszikláin. Regényének másik ága Levin és Kitty érzésein át a föld közelében maradó birtokos életébe vezet el. Levin szereti a földjét, parasztjait, szilárdan áll a szülőföld talaján, gyűlöli a kapitalistákat, az újgazdagokat, gyötrik a szegénység, a parasztság problémái. A nemesi válságból kiutat kereső Levin voltaképpen maga Tolsztoj. Visszatérés a patriarchális erkölcshöz, a családi boldogsághoz, a jótékonykodó emberszeretethez, ez az, amit Tolsztoj kivezető útnak vélt. Lenin így irt erről a passzivitásba torkoló tévedésről: „Tolsztoj nézeteinek ellentmondásai nem csupán egyéni gondolkodásának ellentmondásai, hanem tükrei azoknak a rendkívül rászkendőt borít a fejére, lámpást gyújt és kimegy megnézni, nem csillapul-e a tenger háborgása, nem világosodik-e az égbolt, meggyújtották-e a világítótorony lámpáját, nem látni-e még férje bárkáját. De a tenger üres, csónaknak se híre, se hamva. A vihar kendőjét szaggatja, a szomszéd ház ajtaját kocogtatja. Jeanne-nak eszébe jut, hogy előző este óta meg akarja látogatni beteg szomszédasszonyát. „Nincs aki utánanézzen“ — gondolja, s kopogtat ajtaján. Hallgatózik senki sem válaszol. „Nehéz sora van az özvegyasszonynak — gondolja Jeanne a küszöbön állva. — Ha nincs is sok gyereke, csak kettő, mégis mindennek maga kell gondját viselje. Ezért nehéz az özvegyi sor. bemegyek, utánanézek.“ Újra meg újra kopogtat. De bentről nem válaszol senki. — Hahó, szomszédasszony! — kiált be Jeanne. „Csak nem történt valami baja?" — gondolja és megnyomja az ajtót. Az ajtó enged és Jeanne belép a kunyhóba. Nyirkos, hideg van odabenn. Jeanne fölemeli a lámpást, körülnéz, hogy hol a beteg. Az első, amit meglát, az ágy, szemben az ajtóval, s az ágyon fekszik a szomszédasszony, hanyatt fekszik s olyan mereven, mozdulatlanul, ahogyan csak halottak fekszenek. Jeanne közelebb emeli a lámpást. Igen, ő az: feje hátrahanyatlott, 14 1828 —1910 bonyolult ellentmondásos viszonyoknak, társadalmi hatásoknak és történelmi hagyományoknak, amelyek az orosz forradalom különböző osztályainak és rétegeinek lelkivilágát a reformot követő, de a forradalmat megelőző korszakban meghatározták." A 80-as évek végén egyre inkább a társadalmi problémák felé fordul. Röpirataiban kifejti, hogy az önkényuralom és kizsákmányolás megérlelte már a munkásforradalom kitörését és hogy Oroszország elnyomó osztályainak, amelyek csak vad erőszakkal és szemérmetlen ravaszkodással tartják fenn hatalmukat, nincs már létjogosultságuk. Ostorozza a cári bürokráciát, hadat üzen a föld magántulajdonának. Mindabból, amit Tolsztoj a nemesség kizsákmányoló életéről, életük ürességéről alkotott, az lljics Ivan halála a legművészibb, lljics Ivan a magasrangú hivatalnok súlyosan megbetegszik. A halálfélelem gyötrelmeiben leveti megrögzött előítéleteit, rájön arra, hogy senkinek sem fog hiányozni. Mi volt az ő élete eddig? Hiúság, ostobaságok sorozata, érzéktelenség, bárgyuság. Élete utolsó percében vigasztalni akarja családját és a szeretet mosolyával húnyja le szemét, lljics Ivan végső tanulsága: a szeretet mindent legyőz. SZEGÉNY hideg, elkékült arcán a halál nyugalma. Viaszos, halott keze mintha kinyúlt volna valami után, lehullott és lecsüng a szalmáról. Nem messze az anyától fekszik a két apró gyermek, pufók, göndörfürtű apróságok, ócska kabáttal letakarva alszanak, összehúzózkodva és egymáshoz simulva szőke fejecskéjükkel. Haldokló anyjuk nyilván utolsó erejével bebugyolálta lábacskájukat az ócska kendőbe és betakarta őket saját ruhájával. Lélegzetük nyugodt és egyenletes, békésen szenderegnek. Jeanne felkapja a bölcsőt a két aprósággal, kendőjébe takargatja és hazaviszi. Szíve hevesen dobog; maga sem tudja, miért cselekszik így, csak azt érzi, hogy nem tehet másképp, mint ahogy cselekedett. Otthon a két kis árvát az ágyra fekteti saját gyermekei mellé (fel sem ébredtek), és behúzza a függönyt. Sápadt, izgatott. Lelkiismerete nyugtalankodik. „Mit fog szólni a férjem? — tanakodik önmagával. — Öt porontyunk van, nem csekélység, mennyi gondja volt már velük is... Ő az? Nem, még mindig nem... Minek is hiztam el őket! Elver érte! És mi tagadás, meg is érdemiem. Itt van! Nem, mégsem... Annál jobb!“
