Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1960-04-15 / 8. szám
LENIN gyefmáfafa Arról az időről beszélek most nektek, gyerekek, mikor Vlagyimir IIjics Lenin, a mi nagy vezérünk, a világ egyik legnagyobb embere még kisfiú volt és családja körében élt. Páratlan szerencsét juttatott nekem a sors: nemcsak tanúja, hanem részese voltam Lenin gyermekkorának és ifjúkorának: közös játékok, közös élmények és szórakozások kapcsolták össze rokoni életünket. Lenin anyja és az én anyám testvérek voltak. Magam előtt látom a nem magas, jókötésű, zömök gyereket, világosszőke, könynyen kunkorodó, szokatlanul puha hajával domború homloka fölött. Látom szikrázó, néha huncutul hunyorgó gesztenyebarna szemét; idézem bátor, határozott, élénk, de nem hebehurgya, néha az élességig pajkos természetét, mely azonban sohasem ment át durvaságba. Vitorlavászon ruhát viselt nyaranta és válláracsapott gimnazistaköpenyt. Ilyen volt a gyermek Lenin. Beszédes, de nem fecsegő, tökéletes megfigyelőképességű és rendkívül éleseszű. Minden helyzetben feltalálta magát, zavarba sohase jött. c/l liitlah esete Vologya teljesen átadta magát a pihenésnek és a szórakozásnak. Amellett sokat olvasott. Nővérével, Anyecskával, a városi könyvtárból hoztak könyveket. Anyecska egyszer nevetve kérdezte tőlem : — Mondd csak, Kolja, nem mesélte neked Vologya, milyen érdekes útja volt a könyvtárba menet? — Nem, nem beszélt róla. Miért? — Kérdezd csak meg tőle, nagyon érdekes ! Vologya, ha nem is mindjárt és nem is éppen szívesen, de elmesélte, hogy a könyvtárba menet az utcán rátámadtak a ludak {mindig ingerelte a ludakat). Nyakukat nyújtogatva sziszegtek rá és nekimentek. Amikor ez a roham túlságosan állhatatos jelleget öltött, ő a hátára feküdt és lábbal verte szét őket. — Miért nem bottal inkább? — kérdeztem. — Először is nem volt botom, másodszor pedig a lábbal való védekezés szokatlan ugyan, de annál inkább beválik. Vologya rendkívül élénk és pajkos gyerek volt; eleven, mint a szikra. De se velem, se más gyerekkel soha nem veszekedett. Ha nem tetszett neki valaki, távol maradt tőle, vagy egyszerűen otthagyta. Soha nem verekedett össze pajtásaival, soha nem dulakodott. Ellenben, ha bármilyen álláspontját védte, hevesen és makacsul vitatkozott. Viselkedése természetes és egyszerű volt; soha nem „tolta fel" ve-Veretyennyikov zérnek magát. De fölénye szinte önkéntelenül mégis megmutatkozott. Ez a fölény azonban nem volt sértő, és senkiben sem támasztott irigységet. Csupán például szolgált. Különös gyermeki bájjal rendelkezett, hatása alól senki sem vonhatta ki magát. Vologya dajkája és az én dajkám földiek voltak — ők is családunkban éltek. Jó barátnők, a penzai kormányzóságból. Mamám mesélte, hogy ezek az öregasszonyok, mikor még dajkáltak bennünket, esténként ágyba téve neveltjeiket, kiültek a tornácra beszélgetni. A mi dadánk azt mondta egyszer mamámnak: — Dicsérem neki Vologyenkát, mondom: Okoska, arany gyerek. Varvara Grigorjevna meg azt feleli: „Más jó gyerek aranyos gyerek, de az én Vologyám, az brilliáns." Úgy is nevezi Vologyenkát, te kis brilliáns. Vologya szülei a gyerekekkel hajón jöttek le Kazanyba, onnét aztán kocsival jöttek tovább. Kakuskinóba. Vasút egyik helyen sem volt. Vologya hacsak tehette, a bakon ült és a postakocsissal évődött: No, Jefim bácsi, ugye szalad a ló, ha suttog az ostor! Vologya általában szerette a tréfákat. A parasztok tréfamesternek nevezték. Az egyik postakocsis tubákolt. Kérdi tőle: — Miért csinálod ezt?- Mert — feleli a kocsis, tubákos szelencéjére koppintva - ez tisztítja az agyat. Mivel a tubákolás tüsszentéssel jár, Vologya ettől kezdve jó sokáig, ha valaki nagy ostobaságot mondott, csendesen megjegyezte: tüsszentett. 18 BÁLLÁ LÁSZLÓ: Я pionírok Leng a zászló, a kürt csillog, vonulnak a pionírok ... Félre sárkány, kishajó - köztünk lenni volna jó! Édesanyát kértem szépen, vörös kendőt vegyen nékem, vörös kendőt kisdobot, s mindjárt köztük robogok Bundi kutyám erős hátán . Rámnevetett jó anyácskám, s csak azt mondta csendesen: öt év múlva, kedvesem. Ot év hány nap - megkérdeztem, de nagyon sok, elfeledtem----addig bizony, vén Bundi, sokat kell még aludni! Я huncut nap Jaj, de huncut ez a nap, Nézzétek, hogy kacsingat. Kikukkant a felhőből, Vajon mit nézhet fentről? Erdőt, mezőt, ligetet, Vagy a kéklő hegyeket? A kis patak is dalol, Rég kibúj a jég alól. Vége van az alvásnak, Kell, hogy munkához lássak! A szemét megdörzsöli, Sugarait keresi, S kisüt, nem vár percet se, Bizony éppen ideje. Azt nézte a vén ravasz. Itt van-e már a tavasz. А. I.
