Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-03-01 / 5. szám
Senki, nem volt mór anyám. — És felnevelte őket. Ez nem azt jelenti, hogy ha a fiatalok megkérik, hogy legyen segítségükre, meg ne tegye. Meglátja, akkor egyszeriben eszükbe fog jutni, hogy megkérdezzék: Mit gondol, mama? ön még erős és munkabíró, tudását, melyet gyermekei nem értékelnek, munkahelyén megbecsülnék. Nos, hogy tetszik a tervem? Kezdjük el lépésről lépésre. Mindenekelőtt most visszamegyünk és megvesszük a barna táskát. Holnap pedig bejelenti a fiataloknak, hogy egy jó filmet akar megnézni és házon kívül tölti az estét, maradjanak ők otthon a gyerekekkel. És valamire megkérem, ne süssön a napokban nekik süteményt, ha tortára van kedve, szívesen látom nálam vasárnap. Van néhány jó divatlapom is, ebből kiválasztunk eaj(^W|fctJazont és új ruhát varrat magája«! amit r*pjd látogatóba fog hordarü^niszen tudt<|nmal szép nyugdíja vaoWnon? Szép, nadgodt orcán mosoly futott végig: — Gc^aolja, hogy ez segítei^peíezt meg is tudním tennii^ Ж К — Csak öntől fijtoén feíetl«ül hiszek A Rrüzlet elé értünk. | — ros, bemegyünk a barna ®skáért? — lagsw^-saáii—kissé гд^бДрр és nemsokára új táskávala’TÖ^an níptünk ki az üzletből. — És most elmegyünk a jegyirodába, mert kifogynak a holnapi előadásra a jegyek. — De... — Nincs visszaút — mondtam boldogan és úgy néztem rá, mint egy kis gyerekre, akit járni tanítanak — az első lépés megtörtént és higgye el, csak az első lépés a nehéz Jaroslav Seifert Simko Margit. T-Mu-aMkei Ne költs - a virág, gyermekem - ilyenkor egész vagyon! Ezt mondta anyám énnekem, anyám, ki egész életen takarékos volt nagyon.- Inkább borbélyhoz mehetnél! Ezt ismerem. Ez álma. — Holnap jössz: tollat szeretnél. A sok pénzt honnan vegyem én? Minden garasért kár ma! így zsémbelt. Évet év sodor, duzzog, de csöndesebben. Eltört a váza, új csokor virul most, sokkal szebben, egy mustáros üvegben. Ki kellett nyitnorp tenyerét, úgy tettem rá az ibolyám: tavasz kedves üzenetét, hadd vidámitsa életét... Megcsókolt. Sírt. Öreg már. Túl üt a szomszéd órája. Itt szörnyű némaság van. Tüli alatt anyám orcája, merev testén a ruhája simán terül, nem ráncban. Kezét fogom meg... Mint a jég! Ujja tenyerébe zárva! Virágot tenni szeretnék az utolsót, hogy itt a Vég Nem engedi a drága ... Fordította: Sípos Győző Stefánia Grodzienska дЫШЬ Vannak dolgok, amelyek képesek az embert nevetség tárgyává tenni. Ezek közé elsősorban az esernyő tartozik. Egy ismerősöm, aki sokat utazik és mindenütt emlékeket gyűjt, többek között nyolc női esernyőt szedett össze. Hetet időközben már pénzzé tett, a nyolcadikat - miután egyik drótbordája görbe volt — nekem ajándékozta. Igazán nagyon szép példány volt, sárgakockás, markolatát pedig egy, a nyelvét hosszan kilógató kutya feje ábrázolta. Az ajándék szóval az „idegeimre ment”, de túlságosan asszonynak érzem magam ahhoz, hogy képes volnék valamit egyszerűen eldobni. Tudatom mélyén azonban mindenféle tervek motoszkáltak bennem, hogyan lehetne ezt a szörnyű esernyőt a lakásomból eltüntetni. Egy szép napon azután sikerült. Kutyafejű esernyőmet egy kávéházba vittem és távozásomkor egyszerűen otthagytam. Színházba jövet beültem az öltözőbe és az előadásra készülve hozzáfogtam arcom kikészítéséhez. Kis idő múlva hivatott az ügyelő. A folyosón egy ismeretlen úr állt, kezében az én esernyőmet tartotta. Megköszöntem figyelmességét és két első sorba szóló színházjegyet nyújtottam ót neki. Később, amint a színpadra léptem, azonnal észrevettem, hogy az első sorban ülők figyelme az én esernyős emberemre összpontosul. „Nagyon eredeti darab, kutyafeje van — értek hozzám szavai, - személyesen hoztam vissza neki". Valahány szomszédja volt, mind engem mustrált. Amikor az előadás befejezése után elindultam a színházból, egy kis csoport közepén megint ott állt az előcsarnokban. „A nyelét egy kutyafej képezi. Én hoztam vissza neki, nagyon hálás volt érte, az előadásra is meghívott." — Másnap reggel a telefon berregése ébresztett fel. „Nem fog megismerni. Én hoztam vissza tegnap magának azt az esernyőt. Csak a tegnapi előadásért szeretném köszönetemet kifejezni. Nagyszerűen mulattam!” — De kérem, énnekem volna köszönni valóm 1 — Ugyan kérem, csekélység volt, szívesen tettem. Egyébként továbbra is sok sikert kívánok művészi tevékenységéhez. Néhány nap múlva valaki hozzám lépett az utcán. — Nem ismer meg? Én hoztam akkor viszsza magának azt az esernyőt! — Nagyon köszönöm. ■ Kérem, nagyon szívesei*. Ha szabad kérdeznem, hogy megy a sora a színházban? Köszönöm, jól.- Nagyon megerőltető foglalkozás. És ezt így csinálja minden nap?- Igen.- Fárasztó lehet! Az emberek azt gondolják, mulatság az egész. De ha közelebbről nézzük a dolgot, úgy a kulisszák világából — ahogyan mondani szokták, - csak akkor látjuk teljes egészében. Mert, kérem, az nem művészet, megvenni a jegyet és beülni a színházba. Ha azonban az ember megismeri a színház világát, úgy, a rivalda másik oldaláról — ahogy mondani szokták, - csak akkor tudjuk a dolgot kellőképpen értékelni. — Hát igen, és még egyszer nagyon köszönöm a szívességét. Ne vegye azonban rossz néven, de nagyon sietek. — Biztosan megint próbára? — Igen, persze, napközben állandó próbák, este előadások. Az ember idegei — ahogy mondani szokták, — állandóan permanenciában vannak. Egy nap esett az eső. Véletlenül nálam volt a kutyafejű elgörbült bordájú esernyő, tehát kifeszítettem a fejem fölött a sárgakockás baldachint. Hátam mögött hirtelen győzelemittas kacagás támadt. — Hahaha, mégis csak jó az öreg a háznál — ugyebár?! Nem ismer meg? Hiszen én hoztam vissza magának ezt az esernyőt, de csak ma részesülök abban az elégtételben, amikor látom, hogy használja. El sem képzeli, milyen örörmöt szerez ez nekem! De figyelmeztetnem kell, hogy az egyik drótbordája elgörbültl — Tudom. — Tudja mit, csekélység az egész, lépjünk csak be ide egy kapu alá, rögtön megcsinálom. Beléptünk egy kapu alá. A görbe bordát eltörte. Nagyon sajnálkozott felette. — Nem tesz semmit, majd megcsináltatom. Igyekeztem megnyugtatni. Miután elbúcsúztunk egymástól, az esernyőt eldobtam. Másnap felhívott és érdeklődött, megjavították-e már az esernyőmet. Azt hazudtam, hogy minden a legnagyobb rendben van. Egy hét múlva felhívtak a kultuszminisztériumból, hogy egy bizinyos Drabisevszky kérvényt nyújtott be egy állás miatt és ezzel kapcsolatban rám hivatkozik, miután nagy szolgálatot tett nekem. Kijelentettem, hogy az ijletőt nem ismerem. Pár nap múlva a kávéházban akaratlanul a következő beszélgetést hallom a szomszédos asztal felöl: — De hová gondol! Másoktól elfogad szívességeket, azt igen! De hogy 6 maga csak egyetlen egyszer is megtenne valamit másért, arról kár beszélni! Jellemző rá nézve: — Színésznő!!! Az egész életük csupa szórakozás, festék. És az a feslett élet ott a kulisszák mögött! Uram, minden szó, amit a színháznak sznnyes mocsaráról beszélnek, szín igazság. Elég alkalmam volt már erről meggyőződni. Ford.: SM
