Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1958-03-01 / 5. szám

'Cíyi Шhl i Jí' f л, ŰVJfo a gyeM^JhÁ É fclÁ fá Este nyolc óra van. Felnőtt emberek, atyák és anyák vegyesen, elhagyják az isko­lapadokat. Azokat a padokat, amelyekben 10-11 éves gyermekeik naponta ülnek. Miért is jöttek ide? Egyszerű a válasz: - Szülői értekezleten vettek részt. A tanítókkal gyer­mekeikről tanácskoztak. Egyesek megnyu­godva hagyják el az osztályt, mások arcán az elkeseredés kifejezése ül. Csemetéink néha megörvendeztetnek bennünket, néha pedig szomorúságot okoznak. A gyermekek sok örömet jelentenek, de sok gondot is - sóhajtanak fel egyöntetűen a szülők és ezzel azután széjjel is válnak. Útban hazafelé sokat gondolkoztam a hallottakon, és még otthon sem megy ki a fejemből a mai szülői értekezlet. A gon­dolatokat nem tudom elhessegetni. Sétálok a szobában, megállók az ablaknál, nézem a csillagos eget és tekintetem újból a szo­bába téved. Nézem alvó fiacskáim arcát. Időnként mosoly jelenik meg arcukon, kar­jaikkal hadonásznak, majd az egyik felsó­hajt álmában: „Csak már nagy volnék!" Ez a mondat gondolkozásra késztet. Miért is akar gyermekem felnőtt lenni, miért nem örül a gyermekkornak? Hisz a gyermekkor az emberi élet legszebb korszakát jelenti. De gondolatban nyomban választ adtam erre a kérdésre. Hány ember, szülő és peda­gógus van, akik keserűvé teszik a gyermekek örömteljes fiatalságát. Vajon nem tettek-e erről tanúságot a mai szülői értekezleten elhangzott beszédek és felszólalások? El kell ismernünk, hogy gyermekeink na­gyon élénkek, fegyelmezetlenek, las­san alig lesz az osztályban gyerek, aki ne zavarná a tanítást. Pletykálkodnak, csú­nyán beszélnek, a tanórák alatt akármikor hozzákezdenek az evéshez, egymás között gorombák, az utcákon csavarognak, maga­viseletből egyesek kettesre állnak, mert az állami himnusz éneklése közben nevetgél­tek, vagy nem álltak vigyázzállásban Rövi­den sok a panasz a gyermekekre. A gyermekek a tereken rabiósdit játsza­nak - baj van. Az utcán csoportba verőd­nek, lehet hogy valami titkot őriznek, vagy csak a Sportkáról tárgyalnak, hogy melyik számot húzzák át, de jaj, meglátta őket a tanító elvtárs, mire szétrebbennek a szél­rózsa minden irányában. Ebből azután azt a következtetést vonja le a pedagógus, hogy a gyermekek rossz fát tettek a tűzre. És min­dennek a gyermekek az okai. Figyelmeztet tik őket az iskolában, otthon, a napközi ott­honban és ha időnként pionírgyűlésük van, hát ott is. Nem lehet aztán csodálni, hogy egyes gyermekek elkeserednek, érzéktele­­nek maradnak a figyelmeztetésekkel szem­ben, ezeket minden eredmény nélkül eleresz­tik a fülük mellett. A tanítókkal és szülőkkel szemben ellenséges álláspontra helyezked­nek. Keresnek olyan személyt, olyan valakit, aki megértené őket, mert azok, akiknek a legközelebb kellene állniok hozzájuk, a túl­zott igyekezet miatt elidegenedtek tőlük. A nevelés nagyon összetett folyamat. Szidással és parancsolgatással nem lehet eredményt elérni. Gondolkozzunk csak el ezen és kezdjük a gyermeknél. Ismerjük tulajdon gyermekeinket? Vannak jó és rossz tulajdonságaik (éppen úgy, mint a felnőtteknek). Ez azonban nekünk nem tetszik. Olyan gyermeket akarunk, akinek csak jótulajdonságai vannak. Ha rossz tu­lajdonságot észlelünk nála, akkor türelmet­lenekké válunk, azonnal ki akarjuk gyomlál­ni, jóllehet a mi rossz tulajdonságainkat hosszú időn át melengetjük magunkban. Azonban a gyermek nem él légüres térben, hanem közöttünk, s az iskolában és a csa­ládon kivül az egész társadalom hatása és befolyása alatt áll. Nem volna-e helyesebb, 4 ha igyekeznénk megismerni a gyermek lel­két és egyéni hajlamait? Ha a nevelők és a tanítók azon fáradoznának - különösen a fiatalabb gyermekeknél, amikor értelmük még zsenge és akaratuk sem egészen fej­lett, - hogy a koruknak megfelelő tananya­got érdekesen és színesen tálalják fel nekik. Lehet, hogy ezáltal fegyelmezettségük is megjavulna. Azzal, hogy a gyermeknek kettest adunk magaviseletből, még nem javul meg viszo­nya az állami himnusszal szemben. Vajon megtettünk-e mi, nevelők, mindent annak érdekében, hogy a gyermekek átérezzék az állami himnusz, az Internacionálé magasz­tos voltát és jelentőségét? Milyen módon ápoljuk gyermekeinkben a hazafiságot, a forradalmi hagyományokkal és munkásosz­tállyal szembeni tiszteletet? Lehet, hogy se­hogyan. Aztán az is lehetséges, hogy a gyermekek a felnőttekről vesznek példát, akik az állami himnusz játszásakor nem áll­nak a legpéldásabban. Tehát hol kezdjük el a javítás munkáját? Nálunk! Ami esetünkben hiányzik a gyermekünk­be vetett bizalom is. A. S. Makarenko egy ízben legrosszabb és legmegbiz­­hatatlanabb növendékének nagyobb pénz­összeget adott át azzal, hogy vigye azt a bankba. Bízott benne és ez p bizalom meg­törte a növendék csalásra és'szélhámosság­ra hajló természetét. Vajon bizunk-e mi gyermekeinkben? Nem, mi minden­ben csak a rosszat látjuk. Ha több sze­retettel és megértés­sel közelednénk fe­léjük, akkor felül­vizsgálhatnánk te­vékenységüket és nagyobb bizalmat táplál­nánk velük szemben. A gyermekek a tanítás után szabadabban szeretnének élni, játszani akarnak, kedv­teléseiknek. élni. Hogyan segítenek nekik ebben a nevelők és szülők? Sehogyan. Sokszor örülünk, ha kikerülnek a házból, és nem rendetlenkednek otthon. Az apa nem szakít magának időt arra, hogy érdeklődjék fia minként tesz eleget kötelességeinek a pionír-csoportban, hogy vállalja a futball­­biró szerepét egy mérkőzés folyamán, úgy ahogy azt az apák a Szovjetunióban te­szik. Arra nincs idő, hogy a szülők szét­osszák egymás között a szerepeket, hogy felváltva elmenjenek gyermekükkel egy-egy szinielőadásra, moziba, vagy meghívják an­nak barátait magukhoz. Sporttelepeket sem tudunk gyermekeink számára biztosítani, ahol a fiúk és lányok különféle sportoknak hódolhatnának. Tehát mit tesznek az egész­séges, élénk gyermekek? Ugyanazt, amit mi is tettünk, mikor még gyermekek voltunk. Rabiósdit játszottunk a falu után elterülő legelőn és ezen nem rökönyödött meg senki. Ma gyermekeink az utcákon és tereken ját­szanak. Segíteni nem tudunk rajtuk, de el­ítéljük őket. Ilyen értelemben zajlottak le a szülői értekezletek és a tanítókkal folyta­tott megbeszélések. A gyermekek olyanok, amilyenek! Nem akarjuk őket mentegetni. A nevelés­ben megmutatkozó szigor csak javára válhat a gyermeknek. De a szigort mindig helyesen kell alkalmaznunk. A kellő őszinte­ség mellett magunk is rájövünk hibáinkra, melyeket gyermekeinkkel szemben elkövet­tünk. Ha közülünk mindenki belátja hibáit és igyekszik azokat kiküszöbölni, akkor gyer­mekeink örülni fognak a boldog gyermek­kornak és nem fognak álmukban sóhajtoz­ni: „Bárcsak felnőtt lennék már!" Mária Brencicová.

Next

/
Oldalképek
Tartalom