Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-02-15 / 4. szám
talált. Feri mindent bevallott. A fiúk felháborodtak, mert a tanító bácsi már az egész kört gyanúsította a lopással... — ... a baj ott van, - szipogta a gyerek, — hogy Ferit holnap az osztály bírósága elé állítja a tanító bácsi és a fiúknak kell ítélkezniök felette, és ami a legnehezebb ... én leszek az ügyész ... Mi leszel? — kapta fel a fejét a férfi. — Társadalmi ügyész, — vágta rá a gyerek. — A tanító bácsi Ú9Y magyarázta, hogy aki a barkácsoló körből lop, a mi kis társadalmunkat lopja meg, s ezért a társadalomnak kell őt elítélnie... Érted? — Értem, — bólintott Soós és nyelt egyet. — Azt is mondta a tanító bácsi, — folytatta Béla, — hogy nálatok is így csinálják a gyárban ... De én ezt hogyan csináljam? Apa, - szólt kisvártatva a fiú, - segíts nekem ... Te mit mondanál a helyemben? Vagy ha a gyárban te lennél a társadalmi ügyész ...? — Hogy én . .. hogy mármint én ...? Soós zavarban volt. Végigsímította szegletes állát. Eszébe jutott a déli műhelygyűlés, a felszólalások, az öreg Györkös indulatos arca, munkatársainak dühös kitörése, és akaratlanul is arra gondolt, mi lenne, ha a műhelyben valóban úgy, ahogyan azt a tanító mondta, a dolgozók bírósága elé állítanának minden tolvajt. Bíróság előtt állni... Felriadt, felállt. Gyengéden eltolta magától a gyereket, odament a rádióhoz és kikapcsolta. Fel- alá sétált a szobában, Béla egy ideig nézte apját, majd átment a másik szobába, s hozzáfogott a tanuláshoz. A férfi egyre kedvetlenebb lett. Tudta, hogy a gyerek kérése elől nem térhet ki, Béla választ vár. Nem is akármilyen választ. Lényegében neki kell ítéletet mondania, s nem a fiának. Ezek a gyerekek komolyan veszik a dolgot. Mondja azt a fiúnak, hogy semmiség az egész? Mindenki lop? Ez nem igaz! Ezzel csak ő vigasztalja magát. Ennyire megrendítette a gyereket ez az eset? Persze, a barátja! És mit csinálna a fia akkor, ha történetesen azt hallaná, hogy az apja is tolvaj! Nemsokára az asszony is hazaérkezett. Valahogy nem ízlett a vacsora sem. Felesége aggódva nézett rá. Kis idő múlva Béla lépett be. Kíváncsian megállt apja előtt, értelmes kék szemével ránézett és várt. Sóos térdére ültette a gyereket. Tudod, mit csináljatok, fiacskám? Mit? — Szidjátok össze Ferkót, alaposan mossátok meg a fejét, de most az egyszer még bocsássatok meg neki. Most az egyszer Nem rossz gyerek ő. Megtévedt. Az utolsó szót mintha már nem is a fiúnak mondta volna. — Ugye, megbocsátasz? — Megbocsátok! — felelte a fiú, és ránevetett apjára. - És ha még egyszer megtéved? — kérdezte, — Akkor, — Soós egy pillanatig gondolkodott, - akkor zavarjátok ki magatok közül. Mi is így csinálnánk, mi, munkások ... Bejött az asszony is. Amikor a gyereket meglátta férje ölében, megkönnyebbült mosoly suhant át arcán. Odament a rádióhoz, bekapcsolta. A készülék nem szólt. Kérdően nézett férjére. — Megint elromlott? Hiszen pár napja javítottad ... Soós az asszonyra tekintett. Szeméről már leolvadt a rosszkedv jégfátyola, újból vidáman fénylett... — Rossz csöveket vettem. Becsaptak Hagytam magam becsapni... Berkesi András. ■»All Jr»» AIM t most lenne 55 éves Ha nem gyilkolták volna meg, bizonyára még sokat alkotott volna. Alig 40 éves korában ragadta ki őt a fasiszta hóhér bárdja az élők sorából. Fucikra valóban vonatkoztatható az a klasszikus megállapítás, hogy „az élők sorából átköltözött a halhatatlanok közé". Fucik a béke, a hazafiasság és a haladás megtestesítője. Neve az egész világon ismert, személye annyira érdekli az embereket, hogy köréje a hősiesség egész glóriáját fűzték. Felesége és legközelebbi hozzátartozói, barátai Fucikot szerény, nagyszerű embernek tartják. Aki egyszer beszélt vele, úgy megkedvelte, mint ahogy mi szeretjük őt könyvein keresztül. Lenyűgözően beszélt, sokat és jókat nevetett. Mindig figyelmesen meghallgatta mások beszédjét s egy-két apró feljegyzésből elkészítette cikkét vagy riportját. Különösképpen szerette a könyveket, sokat tanult a cseh klasszikusoktól. írásainak nyelvezete tiszta, sajátságos. Mindig vigyázott arra, hogy anyanyelvének szépsége tökéletesen érvényesüljön. Fucik remekül énekelt. Illés Béla irta, hogy mikor Zalka Mátéval Moszkvában találkoztak, egyszer reggelig versenyeztek, felváltva, hol Fucik egy cseh, Zalka meg egy magyar nótát énekelt. A verseny reggel döntetlenül végződött. Feleségének a Gestapo fogságában elmondotta, hogy cellájában 800 dalt énekelt el. A halálba is az Internacionálé melódiájával indult. Fucik 1921 óta tagja volt a kommunista pártnak. 1929 óta közvetlenül Gottwald elvtárs mellett dolgozott. Igazi, lelkes barátja volt a Szovjetuniónak. Gyakran járt a szovjetek fiatal országában, ahol kiváló riportokat írt. Fucik hős volt. Hősiessége nem valami természetfölötti erőből, hanem emberiességéből, kommunista öntudatából és harciasságából eredt. Sgy. Mentem az országúton, A nap még csak kelőben volt a börzsönyi hegyek felett. A novemberi köd opálos szürkeségbe burkolta a tájat. - Enyhe hideg volt, száraz út. Négy kilométer az állomásig. Kis csomaggal, kellemes séta. Lassan haladtam előre, szinte lépegetve. — A kiskertek rózsafái utolsó leveleiket pergették. Néhol még egy karácsonyi rózsa bújt meg a kerítések tövén. — A falun kívül, szembe néztem az erdős hegyekkel, figyelve a világosság terjedését. Egyszerre csak, a harmadik kilométer elején lehetett, mintegy száz méterre előttem, egy kis alakot vettem észre. Finom vékonysága, könnyed lépése, egy nyolc-kilenc éves kislányt sejtetett. — Ki lehet ez a gyermek, aki egyedül jár e korai szürkületben? Elgondolkozva követtem a gyermek mozgását. Amint szememmel kísértem, kitalálni akarva kilétét, egyszerre feltűnt, hogy ez kislány, valami különös mozgást végez. Hajlik jobbra-balra, kivágja lábait oldalt, egészen a csípő vonaláig. Keze a levegőbe lendűl, lába valami ritmust követ. Olyan az egész, mintha táncolna. Jobban figyeltem. Meggyorsítottam járásomat, hogy kisebbítsem a távolságot. És amit láttam, egyedülálló volt. A leányka az országúton, a korareggeli szürkületben, muzsika nélkül, látható ok nélkül, a palotás pattogó táncát járta. Megforgott tengelye körül, finoman aprózta a csárdás ütemét, kezével bájosan követte kis lába mozgását. Cifrázó mutatványait, időről időre megismételte és táncolva haladt előre. Ki lehet ez a gyermek? Hiszen mindenkit ismerek a faluban, de nem emlékeztem egy gyermekre sem, akiről ezt a teljesítményt feltételeztem volna. Utolérni nem tudtam, mert forgása dacára, gyorsan haladt előre. - A palotás egyre vadabb lett, nem veszítve el művészi lendületét, belső fűtöttségét. Tovább törtem az eszemet, hogy melyik családra, melyik gyermekre illene rá ez a teljesítmény. A titokzatos kis tündér kilétét nem sikerült megfejtenem. Mozgása egy pillanatra sem engedte el bámuló szememet. Egy felejthetetlen élmény szépségével értem az állomásra. Körülnéztem. A váróterem sarkában felfedeztem vékony kis alakját. Az arcából két fekete csillogó szem nézett rám. Akkor láttam, hogy ismerem. Kilenc gyermek közül az egyik. Megkérdeztem, olyan nagyon szeretsz táncolni, hogy ilyen hosszú úton sem únod? — Igen, szeretek, de fáztam is egy kicsit, azért táncoltam. — Partizánka van a lábadon, fedeztem fel csodálkozva, hogy tudtál ebben olyan szépen táncolni? — Nem a cipő táncol, hanem én, felelte az öntudat biztonságával. — Aztán lesütötte a szemét, mint aki elszégyellte magát a feleselő válaszért. Cs. E.
