Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1958-09-10 / 17. szám

PETER KARVAS

ЕЦ gyszóval, itt fekszem, párnák közt, Щ a nap besüt az ablakon, és arra gondolok, hogy fölöslegesen verekedtem. De hát az ember már olyan, hogy néha olyasmi miatt restelli magát, amiért nincs is oka szégyenkeznie. Azt mondtam magamban: hetedikes létemre nem tudnék franciául? Ők meg, mihelyt megtudták, hogy diák vagyok, egyre csak beszéltek hozzám. A többit már elképzelheted: az ember bólogat, úgy;,tesz, mintha értené a dolgot, és a világ minden kincséért se vallaná be, hogy egy árva szót sem ért.

Jacques volt az első, aki megszólított, mikor a kis vasúti híd alatt a vízben feküdtünk és először jelentek meg a tankok. Megrántotta a kabátujjamat és rámutatott a tankokra. Akárcsak valami tájra, melyet albuma számára lefényképezni készül. Egy szavát sem értettem, de mintha azt mondta volna: Nézd, mily elbájoló látvány, valósággal remek, ugye? Várj csak, rögtön lekapom! És szemlélődött és ..gusztált". Mikor a tankok közelebb értek, rájuk irányította a páncéltörőt, mintha a lencsét állítaná be, még jó, hogy nem mondta nekem,

V. Majakovszkij szobrát a költő 65. születésének évfordulóján Moszkvában felavatták.

Leonardo da Vinci híres képe, a Mona Lisa, a párizsi Louvre-múzeum egyik kiválósága. Angol orvosok megállapítása szerint a híres titokzatos mosoly, mely Mona Lisa ajkán mutatkozik és mely évszázadok óta elragadtatja a műbarátokat, az asztma betegség szimptómája. Az orrlyukak tágulása és a kicsit nyitott mosolygó száj e betegség csalhatatlan jele.

Jekaterina P. Peskovát, Maxim Gorkij özvegyét nyolcvanadik születésnapja alkalmával a szovjet kormány több évtizedes irodalmi és társadalmi munkásságáért a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel tüntette ki.

Az 1958. évi Moliére-díjat Párizsban B. Brecht: Kaukázusi krétakör című műve nyerte el.

King Vidor amerikai rendező Salamon király és Sóba királynőié című legújabb filmjét Tel-Avivban fogják forgatni. A főszerepeket G. Lolobrigida és T. Power játsszák.

Heltaí Jenő, a nemrég elhúnyt kiváló iró Jaguár című regénye most jelent meg Moszkvában. Nemsokára követi a Néma Levente is.

A nyolcvanhárom éves Pablo Casals, a világ legnagyobb gordonkaművésze elmegy New Yorkba, hogy az ENSZ fórumon beszédet mondjon az atomháború ellen. Javasolni fogja, hogy létesítsenek egy úi ünnepnapot, melyen Földünk minden városában ugyanabban az órában megszólaljon Beethoven IX. szimfóniája, a béke és a testvériség himnusza.

Az Angol Film- és Televizióírók szövetsége az Angol Televíziós Társaság elnökének lemondását követeli, mert a televízió túlnyomórészt amerikai írók műveit közvetíti.

M. A. Nexő, a nagy dán író életéről filmet készítenek az NDK-ban.

S. M.

álljak a kép előterébe, hogy mélysége legyen a felvételnek. Mikor a tankok megfordultak és szedték az irhájukat, megint csak vállon ragadott és mondott valamit, közben gyönyörködve szemlélte az egyik égő tankot. Persze most sem értettem beszédjéből egy árva szót, csak hevesen bólogattam.

Amikor aztán vagy harmincadszor jöttek a tankok, már nem volt mivel „fényképeznie" az albuma részére. Már nem ragadta meg a kezem és nem suttogott, hanem kiabált, mert a tankok egész közel voltak. Ha tudtam volna, mit akar, lelkére beszéltem volna, hogy ne bomoljon, de ő már kiugrott a fedezékből és — mint valami csokrot - egy tucat begyújtott gránátot cipelt a tankhoz. A hernyótalp alatt robbantak, a tankból füst gomolygott elő, és Jacques alakja úgy foszlott szét, mintha moziban lennénk, nem pedig Sztrecsnó alatt. Törtem a fejem, hogy abban, amit mondott, nem fordult elő a liberté vagy fraternité, hogy elmondhassam, halála előtt ezt és ezt kiáltotta, de megint csak nem tudtam semmire se visszaemlékezni.

Francois volt a második, és amikor elbánt a harmadik tankkal, egész Sztrecsnó harsogta a nevét: Franszoá! Franszoá! Az volt az érzésem, hogy egyesek azt hiszik, Franszoá franciát jelent és nem Ferencet. Ha kis időre megszűnt a tankok áradata, Francois kimászott az árokból és az egész frontnak mutogatta egy nő fényképét, amelyet bugyellárisában őrzött. És ha a tankok olyankor jöttek, amikor történetesen valamelyik másik szakaszon tartózkodott, a lövészárkok előtt futott vissza a helyére. De egyszer sokáig semmi sem történt, és aztán nem tankok jöttek, hanem Stukák. Sose hittem volna, hogy mennyire mások a Stukák Sztrecsnó fölött mint a „Signal“ képein. Különösen ami a bombákat illeti.

Már második napja tartott a tánc, a hegyoldalban feküdtünk, és annyi agyag hullott ránk, hogy szántani lehetett volna a fejünk fölött. És amikor legvadabbul hullottak a bombák, Francois hirtelen kiugrik az árokból, valamit kiabál felém, persze, megint csak nem tudtam, mit, és az istennek se jutott eszembe, hogy mondják franciául: ne bomoli.

Ö meg úgy áll, mint valami kisértet, és géppisztolyából, melyet Szklabinyán dobtak le neki, tüzel a Stukára. És nyomában mind kibújnak az agyag alól, mint tavaly a latin órán olvastuk, Ovidiusnál, én is, és valamennyien tüzelünk a rohamozó Stukákra, nyavalyás puskákból lövöldözünk rájuk, és ez olyan, mintha a megindult rögök, ez az egész föld záporozná gyűlöletét az odafenn zúgó-búgó szörnyetegekre.

Nem emlékszem, hogyan esett el Francois, gondolom, mikor már nem maradt más fegyverünk, csak a revolver, azok közt volt, akik felugráltak a tankokra és a töréseken keresztül lövöldöztek a boche-okra. Csak azt tudom, hogy gyakran kiabált felém érthetetlen szavakat — önmagáról, az ellenségről és a generálisokról (ő úgy mondotta: zsénraltrétr). Jó óra hosszat számlálhatnám, mennyi mindent ordítoztak felém, és én egyetlenegyszer se tudtam, hogy mit. Az ördög vinné a mi hires középiskolai francia tudományunkat!

Még csak egyről szeretnék megemlékezni: Jacques-nak hívták, mint az elsőt. Csendes ember volt, elől nem sokat mutatkozott, sokáig azt sem tudtam róla, hogy francia. Csak akkor beszéltem vele, amikor az ellenség megkerült bennünket és parancs jött a visszavonulásra. Ö volt az egyetlen, akivel igazán beszéltem.

Valamennyien felkészültünk már az elvonulásra, amikor lefektettek mellette. Mert engem már akkor vittek. A mieink valamit magyaráztak neki, de ő nem értette, összeszedtem magam és odaszóltam neki, hogy Ruttkára megyünk. Csak Szent Teréz a tudója, hogy értettem meg vele. Számomra ez olyan volt, mintha franciából érettségiztem volna. De megértett. Rámnézett, azután arrafelé, amerre a boche-ok jártak, majd megint rám esett a pillantása, csak egy szócskát mondott, egyetlen szótagot. Még sohasem hallottam ezt a szót, de úgy mondta, hogy rögtön tudtam az értelmét.

Az a Francois is ott maradt tehát, puskával a vállán és gránátokkal a kezében. Nem tudom, meddig és vajon véglegesen-e. Nyilván nem tudta elképzelni, hogy a boche-oknak szabad volt Sztrecsnó alatt elvcnulniok, amikor annyi Jacques és Francois maradt ott. És a Kubák meg Ferók .— tulajdonképp egyikünk se bírta elképzelni.

Engem ide hoztak, a mártoni kórházba, és azzal hitegetnek, hogy ismét Sztrecsnónál állunk, noha jól tudom, hogy a bocheok már Ruttkáig vagy még tovább jutottak.

Egyszóval, ahogy itt feküdtem, egyszerre átvillant az agyamon, hogy mind nyilván valamilyen provánszi vagy breton hangsúllyal beszéltek, olyannal, amelyre nem tanítottak bennünket az iskolában. De - és ez a legfontosabb - arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen mindent megértettem.

Mert a lényeges dolgokat nem a vízben, a vasúti töltés alatt mondta el nekem Jacques, hanem abban a pillanatban, amikor a gránátköteg robbant a kezében. Amikor Francois felállt és célba vette a Stukákat. Amikor az a másik mindvégig kitartott a posztján. Amikor majdnem puszta kézzel rohamra indultak a páncélosok ellen. És breton hangsúly nélkül.

Aztán egyszerre csak ráeszmélek, hogy már csak egy lábam van, és dühöngök, mert itt kell tétlenkednem.

De legalább tudom, milyen nagyszerű francia nyelvész vagyok. Meg kell mondanom az öregünknek is, hogy beszámítsa az osztályzatomba.

15