Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-08-15 / 16. szám
Svermovo látképe MÁLTÁS ben. Az ő szegényes házukban találkoztak titkos gyűléseken a falu kommunistái a felszabadulás előtt. Az asszonyok kint őrködtek a ház előtt, hogy senki se lephesse meg a tanácskozókat. Alzbeta Kubináková akkor még nemigen értette, miről van szó. Mindenben férje utasításait követte, de sokszor lázadozott az ellen, miért éppen az ő férje megy a legveszélyesebb helyekre.- Mór 46 éves volt, amikor megkezdődött a felkelés. Ügy gondoltam akkor, hogy neki nem is kellett volna az elsők között mennie, hiszen voltak nála fiatalabbak is, de ő azt mondta, hogy az ő helye most a partizánok között van. Mindig alagutak építésénél dolgozott s így rábízták a legveszélyesebb munkákat — hidakat és alagutakat járt aláaknázni és robbantani. Szegény, nem érhette meg azt a napot, amikor a vörös zászlókat, melyeket a leányom hímzett, kitűzhették a községházára és a templomunk tornyára.- Könnyet töröl ki a szeméből, de arról nem beszél, milyen hősiesen viselte sorsát, amikor a négy gyermekkel egyedül maradt. Négy leányt adott férjhez, s most már kilenc unoka jár hozzá látogatóba.- A férjem egyetlen unokát sem ért meg, szegény, - sóhajt. - Pedig mind szépek, egészségesek. S a leányaim szép fehér kórházi ágyon szültek, nem úgy mint én. Tudja, - fordult hozzám kissé mentegetődzve, - nálunk, itt a Garam völgyében nem ilyen volt az élet, mint most. Szegényesen fizetett a föld és a környéken nem volt gyár, amely kenyeret adott volna. Mikor férjhez mentem, az esküvő utón mindjárt a férjem szüleihez költöztem. Tizenöt felnőtt ember lakott egyetlen szobában. A nagymama volt a tizenhatodik. Ez a szoba tanúja volt minden örömnek, bánatnak, szerelemnek — még a gyermekek is itt születtek az egész család szeme előtt. Ha elérkezett a szülés nehéz órája, nem volt hová mennem. Szegény asszony, aki még hozzá kommunista felesége is, nem kerülhetett a kórházba. A szoba egyfk sarkát egy hímzett takaróval elkerítették. Oda feküdtem a takaró mögé. Betettek hozzám néhány üveg pálinkát, hogy a nagy fájdalmak idején igyák belőle néhány kortyot. Ilyen volt itt akkor a szokás. így szültünk mindnyájan abban az időben. Ez ma mór csak rossz emlék. Minden megváltozott az utóbbi években. Csak az a kár, hogy most olyan egyedül kell élnem és nem örülhetek együtt a férjemmel mindannnak, amiről ő valamikor csak álmodozni tudott. Hát igen. A párt egyik közkatonája volt, s igazságos ügyért esett el. De az őrhely, melyet itt hagyott, nem maradt üresen. Felesége, aki azelőtt oly keveset értett mindabból, ami körülötte lejátszódott, felvette a férje kezéből kihullott fegyvert. Belépett a kommunista pártba és leányaiból is haladó szellemű embereket nevelt. Mária, a legidősebb, a helyi pártszervezet vezetőségének tagja, és kommunisták a vejei is. Olyan Ő, mint az évszázados tölgyfa, mely villámsujtottan is tovább él, mert gyökerei mélyen szétágaztak az anyaföldben. Gajdács Irén Foto: Sluka Cérnák Mária, Kubinákék leánya, aki a vörös zászlót hímezte itt esett el, a jobb jövőért harcolva, férjem A telgárti kommunisták titkos összejövetelének helye, Kubinákék régi háza
