Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1958-01-01 / 1. szám

sét, esők után a meleg párát, a porhanyós barázdán érezze a déli szél símogatását. csupasz erős lábszárán? . . . De hát a szentnek se húzott cipőt aztán se, nem mondott le a piacról, a talicská­ról, a rucáról. Tömte, hizlalta, adta el és keltette. Csak annyit tett meg, hogy nem a Fő-utcán tólta végig a talicskát, hanem lekerült a Madár-utcára, a Görbe-utcán 8 a János-utcán bújt be a piacra, szinte észrevétlenül, a rucások közé, és ha ne­talán pirospipacsos kalapú menyét meg­pillantotta a sorok között, azonnal úgy összeszáradt, mint a szivacs. Szomorúságban élte napjait. De ezeket a szomorú napokat pár órácska, fél nap azért mindig beara­nyozta. A kicsi Marika 4 éves volt, Janika kettő és fél. Ott leselkedtek a kerítés mellett a sűrű orgonabokrok alatt. Lestek ki az utcára. Az út közepén már vonult el a piac, délfelé járt az idő, szekerek zörögtek el egymás után, asszonyok, lányok üres ko­sarakkal siettek haza. Vége volt a szerdai vásárnak. Marika felkúszott a vaskerítés tetejére és onnan nézett ki az utcára egy sűrű lomb alól. ő mindent és mindenkit látott, őt senki sem látta, öcsike cémahangján felszólt hozzá: — Nem jön mód? Marika bánatosan rázta pirosbóbitás szöszke fejét, pisszegett. —• Pszt! . . . Ne beszólj olyan hango­san, meghallja nagymama . . . — Miért nem jön méd? — Nyivákolt tovább Öcsi. munak mondom a hamut, ha szóba kerül. S ha majd apró hallgatóim egyike megkérdi: „mondd ükapó, miért éppen 1958-ban kezdtél új éle­tet?" — azt fogom felelni: „azért kisfiam, mert akkor jött el az ideje!" Hic Rhodos hic salta! Felemelő érzés eltalál­ni a döntő pillanatot, a siker biztos titka! S mily izgató tudat: lefekszem december 31-én. csak amúgy egyszerűen, szinte mit sem sejtve, és talpra szökkenek reggel ötkor, január else­jén . . . Január elsejéit? Hogyhogy január elsején? Hiszen az munkaszünet. Es hogyhogy reggel ötkor? Reggel ötkor még otthon sem leszek. Ide­genben csak nem szökkenek talpra? És miért menjek keresztül a ligeten január elsején ? Ho­vá menjek a ligeten keresztül? No lám, nem január elsején kell új életet kezdeni. Éppen január elsején nem lehet. Ja­­miár másodika, az más. Akkor már lehet. Azaz, hogy lehetne, de január másodika már épp olyan nap, mint március hetedike vagy október huszonhatodika. Akkor hát miért épjien január másodikán ? Értesítem az olvasót, hogy a következő év va­lamelyik napján új életet kezdek. Hogy melyi­ken, még nem tudom. Nem is tartozik a nyil­vánosságra. Magánügy. Senkinek semmi közi hozzá A —- Hol vagytok gyerekek ? — hangzott^ fel nagymama hangja a kert mélyéről. Marika megszeppent, nem válaszolt. — Miben töritek a fejeteket? . . . Ahá, persze szerda van . . . Meg ne tudjam, hogy . . . Majd adok én nektek! . . . benti nagymama tiltakozott erősen valamiért, de már akkor a két gyerek remegett az izga­lomtól, mert. az utca túlsó olda­lán egy mezítlábas nénike állt talicskájával. Alit, állt, nézett az úriház felé, kötője csücskével a száját törölgette, aztán lassan átóvakodott a talicskával a kerítés alá. — Marikám, Janikám, itt vagytok? — suttogta az orgonabokrok felé. — Gyer­tek ki! Csend. A két unoka szíve erősen ka­limpált, szinte hallotta nagymama, az utcán álló, a talicskás. Már mint tudni­illik maga Sepsi néni! — Itt vagytok drágáim! — hangzott fel mély bugással újra a hangja a mezít­­lábosnak. — Gyertek kicsikéim, üljetek bele a talicskába! . . . Gyertek! A benti nagymama felfülelt. Rekedten szállt száraz, ízenélküli hangja az orgona­­bokrok felé. — Marika, meg né tudjam, hogy ki-, mentek! . . . Meg ne tudjam, mert kicibá­­lom a hajatokat! És maga Sepsi néni kint esengett to­vább mezítlábosan az utcán, halkan mon­dogatta, bíztatgatta tiltott unokáit: — Gyertek bogaraim, gyertek! . . . Itt vagyok a talicskával, tán látjátok is, vagy máma nem vártatok? — Kitekerem a nyakatokat, ha . . . —■ Estére majd vissza is tóllak benne­teket . . . Most nagyon jól nyikorog a ta­licska, nem kenytem meg, mert. tudón:. hogy úgy szeretitek ... — Kitekerem a nyakatokat . . . — Hol vagytok Marika, Janika? Igazán nem vártatok volna ? send. Olyan, mint mikor valaki Ca víz alá bukik és várjuk döb­benetes megállással, mikor jön fel. És ebben a döbbenetes csendben, melyben a két asz- Bzony szeme egymást kutatja a sűrű orgo­nabokrokon keresztül, a benti sápadt a dühtől, a kinti esengő lélekkel várja unokáit, egyszer csak Marika elkapja kis­­öccse kezét, nagy erővel húzza a kapu felé, kiugrik vele a kapun. Janika hasra­­vágódik. De nem baj, most semmi se baj. Már kint szaladnak a talicskás asszony­hoz, odaérnek, a talicskás nagymama hú­sos ajka cuppog halványmécsű arcukon, beemeli őket a talicskába, egymás mellé ülteti. A gyerekek összeverik apró kis kezüket. Örömtől lángol az arcuk . . . És megkezdődik a gyönyörű utazás végig a flaszteron. Nagymama boldogan tólja a talicskát, mely nyikorog, visít, de a gyerekek úgy szeretik . . . Ez az egyetlen bűbájos valami volt éve­ken keresztül ebben a csendes kis város­kában, mikor maga Sepsi néni kilopta unokáit a kerítés mögül az utcára. Abla­kok nyíltak csendesen, fejek emelkedtek óvatosan a kerítések fölé, emberek hú­zódtak el a fák árnyékába mosolyogva. Ügy nézték a gyönyörű utazást. Megírtam ezt unokáinak, dédunokái­nak, akik elkísérték magát Sepsi néni a leggyönyörűbb útjára. Akik közül már legtöbben visszatértek a maga fia által elhagyott barázdába, a ma markos, erős parasztjai, nemcsak a koporsója mellett, hanem maga mellett álltak mindig lélek­ben és most szépítse meg őket és a maga emlékét Sepsi néni ez a kis történet. Nagy barátunk ARAGON T ouis Aragon kommunista költőt Fran -j ciaországban a haladás és a francia - szellem újjászületésének megtestesítő­jét 1957. decemberében a nemzetközi Lenin- Rékedijjal tüntették ki. Abban az időben találkoztam Párizsban Aragonnal, amikor a világreakció talán a legvadabb üldöző hadjáratát szervezte a kommunisták ellen. A burzsoá sajtó leg­különbözőbb irányú lapjai naponta sérte­gették a kommunista írókat, főleg Aragont. Ezek az újságok tele voltak a legocsmányabb karilcatiírákkal, hazugságokkal és pletykák­kal. Aragon úgy fogadta ezeket a támadáso­kat, mint egy mindenre elszánt katona, akit minden oldalról támadnak, aki harcra­­készen áll és bízik a győzelemben. Együtt róttuk Párizs utcáit, egész éjszaka. A szűk. kis utcákon át felmentünk a Montmartre-a. Hajnal felé betértünk egy kis kávémérésbe, ahol taxisofőrök, tehergépkocsivezetők és sürgönykihordók asztalra könyökölve pi­hentek egy pohár vörösbor mellett. Kint Párizs zajlott. A sofőrök egyike hangosan szidta az algériai háborút. Ara­­gonra néztem és közben arra gondoltam, hagy csak ő, aki annyira szereti népét. írha­tott olyan gyönyörű költeményt, mint „Ó. Te szebb mint a könnyek", ezt a demokra­ták és komunardok örök balladáját Párizs­ról, a városról, mely sohasem adja meg ma­gát, és ha elveszti fegyvereit, a párizsiak az utca kövezetét szakítják fel, hogy életüket sem kímélve újra harcba induljanak. Aragon, az ellenállás nagy harcosa gyak­ran említette, mit jelentett neki a megszállás alatt a szovjet nép nagy példája. Ugyanúgy bízott akkor a győzelemben, mint ma hisz a béke erőinek győzelmében a háborús uszítok ellen. Moszkvában, a Szakszervezetek Házának oszloptermében mesélte, hogyan hatott rá, amikor a francia hegyekben a rádióban hal­lotta a Kreml nagy harangjának kongását a Vörös-térről, és'hogy úgy tűnt neki, mint­ha az ablakon keresztül Moszkva utcáinak zaja hallatszott volna. Elmondta, mire gon­dolt akkor. Csak annyi volt az egész: „Egy­szer majd mi is . . .“ anélkül, hogy hozzá­fűzött volna valamit ehhez a pár szóhoz. És azon az éjszakán Párizsban a nagy művész, aki müveivel a francia nép iránti szeretetve tudta ragadtatni az egész világot, újra kifejezést adott a haladás és a béke győzelmébe vetett hitének. Boris Polevojnak a „L’Humani" té“-ben megjelent írásából for­dította: SMi.

Next

/
Oldalképek
Tartalom