Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1957-11-01 / 21. szám
TjLsízteit cALLa JAiiuLflöß4ijjL! ■Szívem nehéz, nehéz az egyébként totlforgatáshoz szokott kezem is, mikor Önnek ezen sorokat írom. Percek telnek el, míg a három szóból álló megszólítást leírom. Még egyszer, talán már huszadszor, lehet még hogy többször is, újból és újból átfutom könnyekkel áztatott levelétT Az ön levelét, melyet -nem is nekem, Iranern a Moszkvai Fesztivál csehszlovák küldöttei eperjesi csoport jának írt. Tőlük került a levél hozzám és így, bár ismeretlenül, mint anyának és feleségnek mondok köszönetét azért az emberfeletti áldozatért, melyet ön a mi boldogságunkért hozott. Fátyolos szemmel nézem az egyszerű kis levelet, és elgondolkodom, hány millió szovjet asszony sorsa tömörül az ön soraiban. Felidézem magamban az Ön szavait:,.Drága férjem és én a háború elején bevonultunk, hogy' mi is kivegyük részünket a fasiszta betolakodók kiűzéséből. Mikor ez sikerült, vállaltuk tovább is a harcot, mert tudtuk, hogy a többi leigázott nemzetnek is segítségre van szüksége és Önöknél, Csehszlovákiában, 19 km-re Eperjestől, Gavrinec kpzségben, hősi halált halt férjem. Talán ott is van eltemetve ő, az én mindenem, ;— minden, amit szerettem. Tizenhárom esztendő telt el azóta, s már hajam is őszülni kezd, de fájdalmam még nem enyhült. Ezért kérem Önöket, tudassák velem, hogyan gondoskodnak Csehszlovákiában a mi drága halottaink sírjairól. Olyan messze vannak, hogy mi nem látogathatjuk meg őket. De így is mindig reméltem, hogy valaki majd meglátogat, aki talán őt ismerte, aki- sírjáról közelebbit tud. Ezért van most is házam körül annyi virág — férjem is nagyon szerette, ápolgatta a virágokat. Nagy őrömet szereznének nekem, ha egy csokorra valót elvinnének férjem sírjára és ha nem találják meg, úgy tegyék akármelyik hazájuk felszabadításában elesett szovjet katona sírjára. Nagyon, nagyon boldog és hálás leszek, ha kérésemnek eleget tesznek.“ Fesztiváli küldötteink, Álla Mihajlovna. az Ön kérésének eleget tettek. Bár nem volt könnyű, mert Eperjes közelében nincs egyetlen falu sem, melyet Gav- Tinecnek hívnak. De létezik, mint ahogy kiderült, egy Havranec nevű község, melyet ukránul Gavrinecnek neveznek és ez ott fekszik Eperjestől vagy 90 km-re a duklai szoros alatt és a Dukla — ez bizonyára Önöknek is ismeretes — 13 esztendővel ezelőtt ezer és ezer akna volt. Faluk pillanatok alatt tűntek el a föld színéről. A földeket az ágyúk golyói szántották fel. Évszázados fákat a lángvetők könyörtelen nyelvei habzsolták. A kis hegyi patakokat bombák vetették ki sodrukból és festették meg piros vérrel. A szoros alatti völgyet a katonák ,,a halál völgyének“ nevezték. A Dukla tízezrek életének végét jelentette. Nyolcvanezer szovjet és hatezerötszáz csehszlovák katona esett itt el. De számtalan volt az olyan, aki nyomtalanul tűnt el és sok sírra csak az áldozatok számát lehetett felírni. Magam előtt látom a duklai tömegsírokat. Itt nyugszik 119 hős, itt 64 és így tovább. És előttem még világosabbnak tűnnek a háború borzalmai. Az Ön rózsái hosszú utat tettek meg, míg eljutottak Moszkvából Eperjesre. Küldötteink szemében ez a néhány szál virág a szeretet, a hűség, az áldozatkészség jelképe volt. Ez a kis csokor minden szónál önmaga szebben beszélt arról, ami egy ember életében a legnemesebb és a legszentebb. Ami azonban Ön* a legjobban érdekli, küldötteink megtalálták azt a falut, melyet szlovákul Havraneenek és ukránul, úgy, ahogy férje parancsnoka írta, Gavrinecnek hívnak. Ott fekszik annak a völgynek az északi csücskéjében, amit mi a halál völgyének hívunk, még út is alig vezet ide, olyan elfelejtett — nálunk úgy szokták nevezni — isten háta mögötti hely. De ezért a csöpp faluért, melynek a határa csak akkora, hogy kővel is kihajíthatjuk, 3800 ember áldozta életét. Vagy 3000-en harcban estek el, a többit az aknák tépték szét. Itt bizony mindent újból kellett kezdeni. A faluból csak néhány kő maradt, a háború az embereket is kihajtotta a világba. Csak lassan szállingóztak vissza, visszahívta őket a rög, íredig minden barázdából az aknák tömkelegé, a halál leskelődött rájuk. Gondolhatja, Álla Mihajlovna, 3800 ember lelte halálát e lakatlan helyen és így nehezen talál a későn ideérkezett utas valami nyomot is, azután a drága ember után, akit keres. Az Ön férjét azonban mégis ismerte valaki. Ezt az embert Ivan Scserbának hívják. Ha egyszer és remélhetőleg ellátogat. Csehszlovákiába, keresse fel őt. Igaz, nem ismerte férjét az életben, de legalább megadta neki a végtiszteletet, neki, egy ismeretlen szovjet kapitánynak, akit ő felszabadítójának, testvérének vall. Ez az ötvenkörüli, kemény tekintetű, de lágy szívű,1 becsületes parasztember, aki írott parancsok nélkül is tudta, hogy' mi a kötelessége, meg fogja Önnek mutatni azt a helyet kertjében, ahová röviddel a háború befejezése után visszatérve, három sírt talált. Három sír. Kettő közülük névtelen, de az egyikén épp ott, az aknával csonkított almafa tövénél, egy tábori kulacsból kivágott kis tábla volt, rajta egy név: Kolobanov. Tehát férje parancsnoka csak a távolságban tévedett. Scserba Iván ma már tudja, ki volt Kolobanov, az ő kapitánya. Scserba Iván majd végigvezeti Önt azon a keserves hepe-hupás hegyi úton, melyen Kolobanov kapitányt vitte utolsó útjára a svidníki hősök temetőjébe, mert Scserba Iván egyedül készített neki koporsót, egymaga vitte be szekerén a svidníki temetőbe. A koporsóra rászegezte a kis pléhtáblát — Kolobanov. Higgye el, kedves Álla Mihajlovna, nincs a világon szép temető. A temetőben mindig van valami szörnyű, ami az emberekben a halál gondolatát idézi fel. A fájdalmak, sóhajok és könnyek helye ez. Az a temető, ahol férje 6000 bajtársával alussza örök álmát, monumentális mű. Mi, akik az életet kaptuk ajándékba az ő halálukért, valami hatalmas szimbólummal akartuk kifejezni hálánkat. Ön jó) tudja, hogy nincs a világon semmi, amivel az ő áldozatuk nagyságát kifejeznék. Az a 40 m magas fehér márványból faragott obeliszk, mely a hősök dicsőségét hirdeti, az egész környéket uralja, s még ennek a tetején is ott ragyog a babérkoszorúban elhelyezett ötágú vörös csillag, mely az eszme győzelmét hirdeti — annak az eszmének a győzelmét, amelyért Kolobanov kapitány az életét áldozta és amiért az ő áldozata soha sem mehet fele. désbe. Gyakran járok föl a svidníki hősök temetőjébe. Némán szoktam ott álldogálni, mint az a hatalmas bronzból öntött őrmester, aki fedetlen fővel géppisztolyát keményen tartva tiszteleg bajtársainak. Ebből a temetőből sohasem hiányzik a virág. Ide a bronzőrmester lábaihoz helyezték a fesztivál küldöttei az ön rózsáit is, a könnyekkel öntözött moszkvai rózsákat. A rózsák Kolobanovnak szóltak az örökké hű feleségtől, a nagyszerű anyától és kislányától, aki édesapját csak fényképről ismerte, akit könnyek fojtogattak, mikor a virágokat átadta és nem tudott többet mondani, mint „dija papi, dija papi“ — az apának. A rózsák Kolobanov kapitánynak szóltak, de az Ön levele már mindannyiunkhoz, az emberiséghez szólt, és ezeket a szavakat — én már kívülről tudom —— gyakran ismételgetem: ,,Mi is valamikor fiatalok voltunk, de fiatalságunkért és a békéért nagyon, nagyon drága árat. kellett fizetnünk. Sokan örökre lehajtották fejüket, mások egyedül maradtak. Hogy melyik a fájdalmasabb, azt nehéz megmondani, mert elérkezik az idő, mikor mindenki kiválasztja élete párját, mind közül egyet, azt a legszebbet, a legszeretettebbet. így volt ez velem is, férjhez mentem és boldogságomat nem cseréltem volna fel a paradicsommal sem. De a háború sötét felhői elválasztottak minket, nem engedték, hogy folytassuk azt, amit elkezdtünk. A háború családunkat a virágzás pillanatában fordította fel. Azért arra kérlek benneteket, drága gyermekeim, tegyetek meg mindent a háború megakadályozására. A háború könyörtelen, nem enged sem szeretni, sem élni. S az élet olyan rövid, azért kell végigélni könny és szomorúság nélkül. Nem kellenek özvegyek és árvák.” Az Ön szavai, Álla Mihajlovna, a szocialista ember, a dolgozók millióinak és elsősorban az anyák íeghöbb vágya. Nem kellenek könnyek, nem kellenek özvegyek és árvák, nem kellenek a sors könyörtelen kezével kettéválasztott szerelmek. Könnybe lábad a szemem levele sorai felett: „Drága nekem az Önök hazája, az a föld, melyben az ón szerelmem, az én örömöm, reménységem, mindenem nyugszik.“ Tisztelt Álla Mihajlovna, amilyen drága Önnek a mi hazánk, olyan drága nekünk is az Ön hazája, mely nélkül mi nem lennénk. S ebből a nagy kölcsönös szeretetből ered a mi hűségünk, a mi erőnk, a mi fényes jövendőnk. Legyen egész nyugodt, férje emlékét örökre szívünkbe zártuk. Mély tisztelettel: Szigeti György.
