Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1957-11-01 / 21. szám
n^ß^C,(k QG/ülüQ éxtbfl- Tizenhat éves voltain, jóformán gyerek, amikor a forradalom féiss levegője eljutott szülővárosomba, a szibériai Kalászba, amely a Nové-Szibirszk-i kerületben fekszik, ötezer kilométerre Moszkvától. I1 Igv kezdi visszaem fékezése it Mária Iszajevrta Kotier óva, (Schönfold Ignácnak, a kommunista igazságért hősiesen elpusztult elvtársunk felesége. Az 59 éves. ma is szép és tiszteletet parancsoló külsejű asszony végigélte a Nagy Szocialista Októberi Forradalmat és a polgárháború rémségeit. Az első ötéves terv nehéz és áldozatos munkája után jött el új hazájába, férjével, akihez 1920-ban, az orosz nép életének válságos idején kötötte életét. Meleg érzésvilágot kifejező szeme fáradt, sok könny áztatta már. De felragyognak és fiatalos fényben csillognak, amikor emlékeit rendezi. Szülőhazájában átélt élményeiről önkéntelenül átugrik a közelmúltra és a jelenre. Új hazájában. — a mi szülőföldünkön — regény tárgyát képező eseményeknek, harcnak volt részese, amelyekről hol könnyel, hol mosollyal emlékszik. Mária Iszajevna Kotlerova — Szülővárosomban, amely akkor tízezer lelket számlált, csak egy bőrfeldolgozó üzem volt, amely a vad- és háziállatokban gazdag vidék termékeit dolgozta fel. Különben főleg kereskedők és száműzettek lakták. Nagy volt a nyomor, az elnyomás, az elmaradottság és az írástudatlanság. Az én édesapám például, aki 95 éves korában halt meg, postakocsi tulajdonos volt, és édesanyám is írástudatlanok voltak. Anyám huszonhét gyermeket szült és csak hét maradt életben. Ezek a tények is bizonyítják, hogy milyen életviszonyok között élt a nép. Gyűlölték az „atyuskát“ és azok helytartóit, a kormányzókat. Ösztönös lelkesedéssel fogadták a cári uralom megdöntésének ős a béke .hírét. A szovjetek minden nagyobb megrázkódtatás nélkül, vették át a hatalmat. A politikai munkát — különösen a fiatalok között — a száműzöttek végezték. Forradalmi dalokra tanították az, ifjúságot és meséltek sokat azokról az eszmékről, amelyek terjesztéséért oda kerültek. Még ma is élénken él emlékezetemben az az epizód, amikor a forradalom győzelme után a politikai száműzöttek visszatértek otthonukba és mi a 75 éves, addig száműzetésben élő Breskovszkája ,,babuskát“ búcsúztattuk az állomáson. Virágokkal, ajándékokkal árasztottuk őt el és mikor a vonat elindult, elénekeltük az Inter - nacionálét. Kommunista aránylag kevés voft a városunkban, jóformán csak a vezető helyeken, de a nép és a frontról hazatérő katonák minden erejükkel támogatták őket. A győzelem, a felszabadulás mámorából akkor ocsúdlak fel, amikor a forradalom egyik legfontosabb dekrétjét, a földosztást kellett megvalósítani. A nagy földbirtokosok és kulákok erősen ellenálltak és szabotáltak. Borzalmas időszak kezdődött. Rövidesen Kolcsak ellenforradalmi tábornok vezetésével megkezdődtek az intervenciós harcok, amelyeket ezek a kiváltságukat vesztett elemek fegyverrel és minden eszközzel támogattak. Hogy csak egy példát említsek, szomszédunk-egy gazdag nagy vágó volt és mikor a vörös gárda egy nap alatt kiszorította városunkból az ellenforradalmárokat>ez a hentes mérgezett húst szállított a vörös csapatoknak. Rengeteg vörös katona elpusztult, természetesen, a mieink viszont ezt a népellenséget egész családjával agyonlőtték. Városunk egy fontos vasúti gócponttól, amely Aéhangélszba és Irkuszba vezetett, 10 kilométerre terült el. Fekvésénél fogva átvonuló telepe volt Kolcsak és Gyenyikin seregeinek. Nálunk is azonnal megalakult a Vörös gárda a fiatalokból, száműzöttekből és hadifoglyokból. Az ellenforradalmi vezérkarnak egy nap múlva fejvesztve menekülnie kellett innen, mert a gyengén felszerelt vörös csapatok kiűzték őket. Ezek tudták, miért harcolnak, viszont az intervenciósok között nem volt egység. Nagyszámú román és szlovák katona is átállt hozzánk. Kolcsak seregének megfutamodása után a város már vörös maradt. Ekkor más-veszedelem tizedelte a város lakosságát. A hadifoglyok kiütéses tífusszal fertőztek. Orvos alig volt, a kevés számú felcser nem győzte a munkát. Mi fiatalok egészségügyi brigádokban dolgoztunk, szedtük össze a betegeket. Egy ilyen alkalommal bementem egy elhagyatott házba, amelynek gazdag lakói 'elmenekültek s az ajtó mögött nyöszörgést hallottam. Egy fiatal ukrán vörös katona feküdt ott lázasan, eszméletlenül. Haza vittem, ápoltam, már teljesen a gyógyulás útján volt, amikor a felcser szigorú tilalma ellefiére titokban kiment a tornácra és kínzó éhségtől gyötörve, savanyúkáposztát evett. Pár óra alatt meghalt. Közben egész családomat megfertőzte, azonban mi kilábaltunk a bajból. Szenvedésekkel, nélkülözésekkel teli hónapok után végre megkezdődött az új élet. az építő munka. A szovjetek legfontosabb feladat.^ közé tartozott az iskolák megnyitása. Felszámolni az írástudatlanságot. Természetesen tanító kevés volt. Ezért minden gyerek, aki harmadik jjßgy negyedik osztályba járt, köteles volt eljárni az öregekhez az otthonukba és írás, olvasásra tanítani őket. Megható látvány volt, amikor az idősek diadalmasan mutogatták az első írott soraikat, köztük az én édesanyám is. 1919-ben megismerkedtem férjemmel, aki az új bőrfeldolgozó, szövetkezet vezetője volt. Én is rögtön munkába léptem és új módszerekkel kezdtünk dolgozni. Még tíz évig éltünk a szovjet hatalom alatt és ott született két leányom. A fiatalabb, 1928. november 7-én született, amikor a kórház ablakai alatt éppen a manifesztáló tömeg haladt el. Róza Luxemburg tiszteletére a Róza nevet adtam neki. 1931-ben jöttünk haza és ón csodálkozással és áhítattal néztem az árukkal megrakott széles kirakatokat gondolván, hogy micsoda jólét vár itt rám. Rövidesen megismertem a burzsoá demokrácia igazi arcát. Óriási munkanélküliség volt. Férjem hónapokig nem jutott munkához, majd egy új szakmát kellett kitanulnia, hogy kenyeret kereshessen. Férjem minden este több munkástársával hallgatta az öreg Andrej kovics szobafestő tanításait a párt harcáról és a munkásmozgalomról. Egy napon tiltakozva'mondtam férjemnek, hogy ón bizony nem fogok otthon ülni egyedül és folyton csak a házi munkába fulladva élni. Vigyen el magával •engem is az összejövetelekre. így kerültem én is a‘mozgalomba és 1932-től már mindketten a kommunista párt tagjai voltunk. Tudtuk, hogy mi egy öntudatos munkás kötelessége. Tanultunk, agitáltunk és dolgoztunk a párt vezetésével. Átéltem a fasizmus borzalmait. Elvesztettem a jó, tiszta és szerető férjemet, gyermekeim apját. Amit ő nem élhetett meg. én megéltem: a szocializmus győzelmét. Fiatalabbik lányom, aki a Szovjetunióban született a szabad élet hajnalán, nemrégen Moszkvában, a Kremlben kapta meg az orvosi diplomát. S T. M.
