Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1957-10-01 / 19. szám
DUKLA (Visszaemlékezés a Hadsereg Napján) 1944. X. 1. . . . Hideg, nyirkos októberben az erdőnyújtotta kunyhó. Középen a gyorsan összetákolt asztalon egy porcelán tányér és rajta egy rádió-fejhallgató. Hírekre éhesen hajolunk a tányér fölé. így egyszerre többen hallhatjuk, mi a helyzet, a valóság. Várjuk a felszabadítókat. 1944. X. 3. Aliig felfegyverzett fasiszták felügyelete alatt négy hónapon át a Dukla hegyaljára összeterelt munkaszolgálatosok, foglyok, kényszermunkával építik 20 km területen a betonerődítményeket 1944. X. 4. A vörös hadsereg és az I. csehszlovák brigád megkerülik a híres betonerődöket, más irányból jönnek. A harc méterekért folyik, egymás mellett harcol az annyira meggyűlök fasisztákat kergető szovjet katona és a szülőföldje felszabadulására indult csehszlovák katona. Esküt tettek: „Vagy átjutunk a Kárpátokon, vagy meghalunk“. A fasiszták teljes erővel védekeznek, nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a Kárpátok feladása: végük kezdetét jelenti. 1944. X. 6. Reggel 9 órakor a felszabadítók átlépték a Dukla-szorost. Rettenetes véráldozatot követelt a duklai operáció. 1944. XI. 1. 84.000 szovjet és 6000 csehszlovák katona vérzett el a borzalmas második világháborúban csak Dukla alatt. Vérrel pecsételte meg a szovjet és csehszlovák nép összetartozását. A duklai hősök szobra 1957. VIII. 25. Kb. kétszázan voltunk asszonyok, leányok, akik eljöttünk, hogy megkoszorúzzuk azok síremlékét, akik hazájuk határát elérve, most az édes anyaföldben örök álmukat alusszák, úgyszintén mélyen meghajtunk a hazánk ' felszabadításáért hősi haléit halt szovjet katonák dicső emléke előtt is. Svidníken ős Duklén megfogadtuk, hogy gyermekeinket tiszteletre és megbecsülésre tanítjuk azok iránt, akik szép, gondtalan jelenükért feláldozták életüket. . . L. Z. Hodinová-Spurná és Úuriiová elvtársnők a csehszlovákiai asszonyok nevében SvidnU ken koszorút helyeztek az elesett hősök síremlékére. Török Elemér: <%// ézoojet katona Altjánál Ki vagy te, miiéi« ember ki e szabad tőidben virágok közt fekszel! S honnan jöttél e messze idegenbe! hogy ne boruljon könnyezve fiad, feíeséged a sírod fölébe. Tán a Kaukázusból jöttél, hogy drága véreddel bizonyságot tegyél, hogy harcos, bátor népemmel együtt érezte!, mikor vad sáska had lepte el tépett hazámat, ezelőtt tizenhárom évvel! Vagy talán Moszkvából jöttél, hogy öld a nácikat a Kárpátok tövénél! kik, mint az állatok úgy törtek virágzó hazádra, hogy felperzseljenek mindent, amit a szteppéken alkotott néped? De bárhonnan is jöttél, szívemből köszönöm, amit értünk tettél. Elvtárs! apámnak hívlak, nem bánom én, hu ukrán, kirgiz vagy tatár vagy, ki most itt nyugszol a liűs lombok alatt. Te az életedet adtad, hogy békében szőjük boldog holnapunkat, hogy színig fémmel töltse meg acélos kezünk a füstölgő üzemeket, hogy igába törjük a kéklő vizeket.
